Február 25-én emlékezünk meg a kommunizmus áldozatairól. Az emléknaphoz illeszkedve kínálunk olvasóinknak három könyvet, melyek a 20. század legbarbárabb diktatúrarendszere által sújtottakról szólnak.

A kommunista rendszer a nemi erőszakkal nyitott

Szomorú naivitás azt remélni, hogy a kommunizmus csak 1945 után szedte áldozatait Magyarországon. A Szovjetunió létrejöttével, először csak az európai, illetve közép-kelet európai baloldali mozgalmak militarizálódásával, majd később a második világháború idején már tíz- és százezres számban estek áldozatul emberek a kommunizmus híveinek. Ennek egyik legkeményebb eseménysora volt az 1944-45-ös kommunista Vörös Hadsereg által való megszállás, melynek során a mára kutathatóvá vált témában vizsgálódó tudósok szerint közel negyedmillió magyar nőt érintett a tömeges nemi erőszak pokla. Erről Pető Andrea Elmondani az elmondhatatlant című és A nemi erőszak Magyarországon a II. világháború alatt alcímű kötete szól.

Az 1964-es születésű történész, MTA doktora a jelenben felerősödött feminizmus kritikus szemüvegén keresztül vizsgálta ezt a sokáig tabunak számító területet. A szerző néhány fájóan kemény mondata a könyvből: „A nemi erőszaknak jelentése és célja van, hiszen a háború alatt a stratégiai célok elérését segíti.” „A nemi erőszak esetében mindenki, az áldozatok és az elkövetők egyaránt érdekeltek abban, hogy ne beszéljenek az esetről.” „A gyarmatosítók háborús körülmények között jogot formáltak a helyi nők testére, miközben ezzel a gyarmatosított férfiakat férfiatlanították.” „A Vörös Hadsereg – mint minden hadsereg – erőszakos, nacionalista és nőgyűlölő volt.” „A női test az egész közösség fogalmát kifejezi, így a rajta elkövetett erőszak annyi, mint az egész nemzeti közösség legyőzése.”

Orwell sem írhatta volna meg jobban

Olvasóink talán megbocsátják, ha a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapja kapcsán – valahol nagyon is érthetően – mi ezúttal egy művész életén keresztül is felhívjuk a figyelmet a vörös diktatúra máig sajgó időszakára. A rendszerváltás tájékán és azután született nemzedékeknek hál’ Istennek már nincsnek emlékeik a hagyományokat, a nemzeti identitást, a gazdaságot, a kultúrát és úgy általában az élet minden területét leuraló kommunista rendszer sajátosságairól. A kommunizmusnak minden olyan országban voltak áldozatai, ahol a bolsevikok, „a párt” emberi irányították az államot. Az elsőszámú ilyen állam a minden más „keleti blokk”-beli állam számára irányadó Szovjetunió volt. Amit ott megtettek a kommunisták, azt szolgai módon másolta – néha persze valamelyest enyhébb változatban – a csatlós országok kommunista vezetése. Andrej Tarkovszkij orosz származású filmrendező volt, akinek nem adatott meg, hogy saját hazájában teljesen szabadon alkothasson, de tehetsége révén mégis kitűnt az államhatalmat művészetével kiszolgálók közül. Végül is ennek a talentumnak köszönhetően vált a szovjet titkosszolgálat áldozatává, amikor második filmje, az Andrej Rubljov forgatásakor már támadások érték a hatóság részéről. Napló című könyvében arról is olvashatunk, hogy filmrendezői, írói, művészeti műhelybeli és más alkotói tevékenységének szinte minden mozzanatát állandóan a pártállami cenzorok, kerékkötő hivatalnokok, a szovjet kultúrpolitika kisebb-nagyobb ideológusai egész hadseregével való küzdelem közepette kellett megélnie. Kétségtelen, hogy a Szovjetuniónál még durvább diktatúra volt Kínában és Kambodzsában, ahol az emberélet a nullával volt egyenlő, ugyanakkor a moszkvai irányítás a legkisebb ellenálló rezdülésre is felkapta fejét és minden egyes embernél esetenkénti, de ha úgy látták, egy egész életre szóló zaklatást és ellehetetlenítést eszközöltek. A Napló szerzője minden részletre kiterjedően, vaskos hatszáz oldalon keresztül ábrázolja úgy, ahogy Orwell sem írhatta volna meg jobban, hogy miként élhetett egy világszínvonalon gondolkodó és alkotó művész a kommunizmus felé zakatoló diktatúrában. Tarkovszkij naplója a társadalom egykor vezető rétege, az értelmiségiek rétegének szomorú nekrológja is egybe, melyből kiderül, hogy csak bátor kitartással és áldozatok árán lehet a kommunizmus rendszere ellenében élni és alkotni.

Bibó Krisztus-képe, mint politikai kísérlet

És bár a Kommunizmus áldozatainak emléknapján a névtelen hősök, a megnyomorítottak, üldözöttek, megkínzottak, meggyilkoltak tömege áll sokszor lelki szemeink előtt, a politikából, művészeti, kulturális életből vagy az élet más területéről ismert, ismerős nevek adnak arcot az áldozatoknak. A jogi doktor, könyvtáros, filozófus Bibó István alakjáról már sok könyv íródott, Csepregi András Boldogok a békét teremtők című kötete azt a Bibót mutatja be, aki a világháború utáni kommunista rezsimet, az 1956-os forradalmat és az azt követő börtönéveket is megélve a nyugati demokráciáig tartó keresztény erőszakmentességet hirdette. Bibó István az, aki iránymutatást ad az olvasók népének Magyarországon arról, hogy a kommunista rendszer vagy az ahhoz hasonló diktatúrák ellen – például a náci Németországban aktívan küzdő Dietrich Bonhoeffer-hez hasonlóan – miként lehet harcolni az intellektus, a szellem és a lélek fegyverivel. Csepregi új megközelítésben tárja elénk Bibót, akiről itt alapvetően „politika teológiai” kontextusban értekezik. A kötetben így a Kádár-érában a nyilvános beszélgetésekből kitiltott témák között szereplő „keresztény erőszakmentesség” és a „szabadságjogok rendszere” jelenti a fejezetek fő témáit. A könyv egyik legizgalmasabb fejezete, amikor a kommunista rendszer ellen Bibó egy „Krisztus-képe, mint politikai kísérlet” vonalát dolgozta ki. Itt Csepregi rámutat, hogy Bibó számára – akár egy rezsimen belüli  viselkedés helyes ellenállás okán is – az alapokat az erőszakmentességet adó szelídség, a hit, az „alulról felfelé haladó krisztológia” jelentheti. A kötetben számos ponton hivatkozik a szerző Bibónak egy 1971/72 fordulóján készült (először csak magnóra mondott) szövegére, Az európai társadalomfejlődés értelme című tanulmányára, melyben a magyar gondolkodó a kommunista államhatalom elől elrejtve fogalmazta meg okfejtéseit, gondolatait. 

Képek forrása