A tökéletes fegyver

Philip K. Dick neve láttán és hallatán a sci-fi-rajongók hada hirtelen lelkes csápolóvá válik. Hát még ha elolvassa A tökéletes fegyver című könyv hátlapszövegét: „Lars Powderdry és Lilo Topcsev riválisok, fegyvertervező médiumként dolgoznak a két részre szakadt világ szemben álló oldalán, a Nyugati-blokkban és a Tábor-Keleten. Munkájuk abból áll, hogy bonyolult szerkezeteket vizionálnak transzállapotban, ám ezek csak látszólag halálos fegyverek, valójában mindennapi eszközöket készítenek belőlük. A tömegek erről mit sem tudnak, de örülnek, hogy a kormány »megvédi« őket. Viszont amikor ellenséges idegen műholdak jelennek meg az égen mindkét tábor felett, a két oldal kétségbeesve összefog, hogy egy olyan igazi fegyver születhessen, amely megmenti a világot. Egy tökéletes fegyver.”

Kép forrása

Hm, csettint elégedetten és szája szélét nyalogatva az olvasó, és átadja magát az először 1967-ben megjelent, a fegyverkezési versenyt parodizáló könyv olvasása örömének (a kötet korábban Transz címmel jelent meg magyarul, most a kitűnő – egyebek mellett – sci-fi-fordító Pék Zoltán tolmácsolásában olvasható újra), hiszen, gondolja, éppen olyan világot élünk ismét, amikor ez az egész mizéria a mindennapok része.

Okos kis regény ez, gondolja aztán örömmel, és haladván halad a lapokon át, látja, és azt hiszi, érti is, hogy működik a transzállapot elérése („Próbálta elképzelni az őt követő embert, aki majd a lábnyomába lép, gyerek vagy fiatal, öregasszony vagy kövér középkorú férfi… a Nyugati-blokk pszichiáterei, akik szolgaként az államhoz vannak láncolva, kétségtelenül megtalálják azt a pszionikus tehetséget, aki képes kapcsolatba lépni a Másik Világgal, azzal a hiperdimenziós univerzummal, ahová a transz alatt ő maga is átlép”, illetve: „Előgurította a hordozható EEG-gépet. Ezzel megkezdődtek az előkészületek az aznapi transzhoz, amely során Lars elveszíti a kapcsolatot az adott közös univerzummal, a koinosz koszmosszal, és elkezdődik a kapcsolata a másik, misztikus birodalommal, az idiosz koszmosszal, egy abszolút privát világgal. Olyan abszolút privát világgal azonban, ahol az aiszthészisz koiné, egy közös Valami lakik”), tetszik neki a kedélyes párbeszédek sora, a helyenként megjelenő finom erotika, a társadalom nyomasztó leírásának képei. (Ebben a világban ugyanis tufák vannak – ők a köznép, az ostoba és könnyen megvezethető tucatemberek –, és linkek; utóbbiak jelentik az elitet, akik különböző furfangokkal a kezükben tartják az előbbieket. Előbbiek jellemzésében – kellemetlen érzések kíséretében – felsejlenek a mai kor embereinek mindennapjai is: „Legfőbb ideje, hogy egy hozzá hasonló, egyetemes tudású személy kerüljön az ENSZ-NY Nembiz Tanácsba a szokásos idióták – a tufák – helyett, akik csak a homeolapok főcímeit olvassák, meg persze a sporthíreket és az animált rajzcsíkokat meg persze a szexről szóló dolgokat, amúgy pedig sok tucat szeméttel mérgezik az üres agyukat, amit szándékosan termelnek azok a nagyvállalatok, például az I.G. Farben, amelyek valójában mozgatják a szálakat.”) És megcsodálja a helyenként Joseph Hellert idéző humort is: „– Ebben van valami – mondta a legmagasabb tengerészgyalogos, aki tényleg nagyon magas volt.”

Csakhogy amint lassan és egyre nyögvenyelősebben halad előre a sztori, egyszerre csak megsavanyodik az egész. Logikai bakugrások, mozaikszavak, erőltetetten poénoskodó rövidítések, totális szerzői önkényeskedés, unalmas szovjetezés és amerikaizás, pszichológiai és lélektani halandzsa valamiféle robotikával ötvözve, a teremtett világ furcsa és alig mérhető belső parancsolatai szerint létező, éppen ezért hétköznapi emberek számára nehezen megérthető motivációk követik egymást, és végül mindenre csupán egyetlen magyarázat születik: valamiféle zavaros telepátia, amelyik nemcsak gondolatokat, de érzelmeket is közvetít és átvisz. Persze mindez megbocsátható lenne, ha jó és izgalmas lenne a regény, vagy legalább a sztori, a nyelvezet – de csupán a vége felé izzik fel pár pillanatra, aztán megint visszasüllyed az érdektelenségbe. És minduntalan beleesik a hajdani sci-fi-szerzők örök csapdájába (csakúgy, mint például az egyébként kitűnő és igen okos meg izgalmas Ogg második bolygója című regény Lengyel Péter tollából): a jövő technikai megvalósulásának részletezésénél a szerző mindennapjainak kellékei és tárgyai óhatatlanul belekerülnek a jövő vízióiba, és a technikai felhabosításból következően megmosolyogtató hibrideket hoznak létre. Túlkódolt, túlságosan szövevényes történet, arctalan szereplőkkel teli, nehezen olvasható könyv lesz A tökéletes fegyver, nem beszélve a nyegle nyelvezet erőltetett és valójában indokolatlan lazáskodásairól. Csalódás, mindenesetre.

Mégis érdemes elolvasni (és megcsodálni a hihetetlenül telibe talált borítót), hiszen továbbra is az egyik legnagyobb sci-fi-szerzőnk művéről van szó, aki azért bármikor kisujjból kiráz ilyen ízig-vérig irodalmi, „öncélúan” tökéletes, csak egy pillanatra felvillanó megfogalmazásokat is: „A túloldalon egy civil hivatalnok, egy elgyötört, meggörnyedt férfi, akinek ragadozóarcán bölcsesség tükröződött, megvizsgálat Lars azonosító papírjait és a végzést.”

Philip K. Dick: A tökéletes fegyver. Fordította: Pék Zoltán. Agave Kiadó. Budapest, 2022.