1965. szeptember 8. óta tartják az írni-olvasni tudás nemzetközi napját. Akkor az UNESCO által Teheránba összehívott világkongresszus úgy döntött, hogy rá kívánják irányítani a figyelmet az írástudatlanság problémájára, mivel a világon közel egy milliárd írástudatlan felnőtt él, akiknek kétharmada nő. Azt pedig nem kell talán külön ecsetelni, hogy a Könyvkultúra Magazin számára miért is kiemelt nap szeptember 8., mely jeles nap alkalmából olvasásról szóló könyveket ajánlunk.

Kép forrása

Népmesén nevelkedni jó

Ahogy több családnál, úgy a mi famíliánknál is így történt: kisiskolás gyerekünk, unokánk sokadik nógatásra sem kezdett rendszeres olvasásba, mígnem kezébe akadt a híres-hírhedt Harry Potter történet, s onnan már kedvelt lett az olvasás neki. Némi fátyollal szemünkben persze felidézhetjük, hogy számunkra mi is volt az első olyan könyv, melynek hatására letettük a garast az élethosszig tartó olvasás mellett. Nos, kinek mi, de az szinte bizonyos, hogy a legtöbbeknél a magyar-, illetve a modern mesék valamelyik kötete, melyet a kisiskolás is már tudott olvasni, így nem kellett a szülő, nevelő ahhoz, hogy elrepüljön egy szebb, fantáziadúsabb világba. Harry Potter ellenében így most mi is inkább a magyar népmeséket ajánljuk, melynek – legutóbb egy-egy rajzfilmnek is köszönhetően – újra reneszánsza van. Az egyik leginkább klasszikusnak mondható ilyen gyűjtemény Illyés Gyula 77 magyar népmese című kötetében található, melyet számos újranyomtatást követően a Móra Kiadó dobott újfent piacra. A mesékről maga Illyés így beszél a kötethez tartozó Utószóban: „Ezek a mesék a tizennégymilliós magyarság megtelepülésének legkülönbözőbb tájain teremtek; magukon hordják így e tájak sajátos mondatalakítását, nyelvi zeneiségét és - gyakran csak e tájakon értett - szavait. (…)  S azután ezekben a nem ma keletkezett mesékben csaknem teljességgel áll még a különös törvény: nyelvünk finomságainak megalkotói, legművészibb mesterei nem is oly rég népünk legelnyomottabb, "legkulturálatlanabb" rétegének milliói voltak, a szegény­parasztok. E mesterfogásoknak csak töredékeit megőrizni nemzeti kötelesség, akár a műemlék­­védelem.” A kötetben olyan közismert darabok találhatók, mint például A kis gömböc, a Kacor király, Az állatok nyelvén tudó juhász, Az égigérő fa, a Nyakigláb, Csupaháj és Málészáj, az Erős János, a Tündérszép Ilona és Árgyélus, a Fanyűvő, Vasgyúró és Heghengergető, Az öreg halász és nagyravágyó felesége, valamint A rátóti csikótojás című mesék.

Kép forrása

Az olvasás első négy szintje

Olvasásra ösztönzéssel foglalkozó, négy részből álló sorozatot adott ki a Pagony könyvkiadó. Az Amíg…széria (Amíg olvasunk – 1. szint, Amíg kirándulunk – Most én olvasok 2. szint, Amíg nyaralunk – Most én olvasok 3. szint, Amíg megváltjuk a világot – Most én olvasok 4. szint) részei Gévai Csilla munkái, megsegítve Baranyai (B) András szemnek kedves illusztrációival. A könyvek tulajdonképpen sok más hasonló indíttatású kiadványhoz, mesekönyvhöz hasonlóak, ugyanakkor a Pagony „egy szisztematikusan felépített, pedagógusi szakértelemmel megtámogatott kortárs, magyar olvasni tanulok-sorozatot épített fel”, mely a gyereknevelés alapjainak és a legújabb módszereknek segítségével vezeti rá a gyermekeket az olvasásra. S ahogy régen, amikor a kölök nem evett rendesen és csontsoványka volt, olyan tányérból etették, aminek az alján egy mesejelenet volt látható (így az akár utált kelkáposztafőzelék elfogyasztása után feltűnt az ábrázolás), úgy most is, a rajzok támogatják, erősítik az olvasási hajlandóságot. Gévai Csilla hősei Panni és Doma, akik az olvasás négy különböző nehézségi szintjén át vezetik a gyerekeket, akik ebből persze nem vesznek észre semmit, hiszen a történetek vélhetően úgy elvarázsolják őket, hogy észre sem veszik, miközben szórakoznak, valójában tanulnak. Az első részben még első osztályos általános iskola nebulók a főhősök, majd, ahogy a sorozat egyre bővül, a gyerekek cseperednek, s egyre több kalandban van részük.

Kép forrása

De mire jó az olvasónapló?

És akkor jöjjön az olvasók elitje, az olvasónaplót írók felső tízezre. Mert az egy dolog, hogy tényleg vannak – akár tanulmányaikból adódóan, akár csak úgy kedvtelésből – olyan olvasók, akik annyira beleszeretnek egy-egy könyvbe, hogy arról olvasónaplót, azaz kivonatos, mondhatni szemlézett változatot készítenek. De olyan is van, nem is egy, hogy rendes írók, publicisták készítenek ilyet, mi több, közre is adják sokak okulására, oktatására. Amikor így történik – és az elmúlt évtizedekben elég sokszor előfordult – akkor bizony egy irodalmi esszét, vagy netán esszécsokrot kapunk az adott írótól. Különös, furcsa hangulata bír egy ilyen kötetnek lenni, ahol egy író, arról ír, hogy mit olvasott más íróktól (akik esetleg éppen abban a regényben, írásműben arról alkottak nagyot, hogy mit olvastak másoktól, akik ezt és ezt írták). Az olvasónapló tehát olyan műfaj, ahol lényegkiemelések, zanzák taktikája mentén értelmeződik az adott mű veleje. Csak egy példa Mohás Lívia Író olvasónapló című könyve, melyben többek között Nádas Péter Egy bőven termő barackfa, Határ Győző Éjszaka minden megnő, Umberto Eco A rózsa neve, Ingmar Bergman Laterna Magica és Thomas Mann Jákob és József című könyvéről értekezik az olvasónaplóírás bizonyos szabálykeretein belül. E jeles naphoz kötődve kívánjuk olvasóinknak, hogy kedvenc vagy éppen frissen olvasott könyveikről olvasónapló formájában is hozsannázzanak.

Kép forrása

Olvasás kontra digitális valóság

Ha jól meggondoljuk, természetes dolog, hogy gyerekeket tanítanak olvasni, de az egy másik, vélhetően már jóval problémásabb ügy, hogy nagyobbakat, fiatalokat, felnőtteket miként lehet olvasásra szoktatni, oktatni. Szakmai körök tagjait kérdezve az derült ki, hogy a gyereknevelésben megismert olvasás oktatáson túl nem igazán ismert olyan más módszer, kiadvány, mellyel felnőttségbe lépő vagy már felnőtt embereket lehet olvasásra tanítani. Sajnálatos tény, hogy a középiskolában tanulók, illetve az azt elvégzők között jelentős számban vannak az értő olvasást nem egészen jól teljesítők. Az pedig szintén ide kapcsolható, hogy európai szinten az elmúlt 20 évben egy soha nem látott technikai fejlődés volt tapasztalható, melynek középpontjában a számítógép, illetve az okoseszközök, azok között is az okostelefonok állnak. A progressziónak köszönhetően azok is „nagyot mennek” a virtuális térben, a közösségi oldalakon, akik csak nagyon ritkán vagy soha nem olvasnak amúgy könyvet, újságot. Ide köthető a NAT2020 által kiadott Digitális kultúra című tankönyv, mellyel középiskolákban lehet találkozni, s amely a hagyományos értelemben vett (könyv)olvasás helyét egyre jobban átvevő digitális eszközök használatáról szól. A könyv egyfajta felkiáltójel is lehet: az ifjú nemzedékek – akiknek valójában szól – olvasási hajlandóságának a korábbi generációkhoz mért alacsony volta, az elmúlt 20 évben állt be az adott szintre. Persze a kiadvány összeállítói nem az olvasással való bármilyen összefüggésben állították össze a kötetet, de az iskolai órákon, foglalkozásokon gyorsan kiderül, hogy a középiskolás korú gyerekeknél jelentős számban beszélhetünk „digitális analfabétizmusról”, vagyis arról, hogy bár kezükben állandóan ott van az okostelefon, a közösségi oldalakon való posztolás, szöveg és kép küldés funkcióján túl alig tudnak valamit az alapvető számítógépes programok, vagy úgy általában is a számítógép operációs alaprendszerének ismeretéről. A feladat tehát adott: ahogy a 20. század végéig az volt bevett alap, hogy minden ember 7-8 éves korában tanuljon meg olvasni, úgy most is már alap, hogy mindenki ismerje meg a digitális eszközök használatát. Az említett könyvben írták a szerkesztők: „A digitális kultúra tantárgy különböző témáinak középpontjában az adat, az adatfeldolgozás és az adattovábbítás áll. Az eszközök hozzáértő alkalmazása mellett fontos, hogy felkészüljünk új problémák digitális eszközökkel történő megoldására. Megismerjük az informatika tudományterületét addig a szintig, hogy értsük a környezetünkben végbemenő folyamatokat, és ha szükséges, célszerűen be is tudjunk avatkozni. Fontos szerepet kap a megváltozott kultúránk, az új eszközök felelősségteljes használata.”