A kritika Az idegenben a Sziszüphosz mítoszának megregényesített tükröződését látja és nem is alaptalanul. Ugyanakkor a két mű elkészülésének dátumai ennek ellentmondani látszanak. Az idegent Camus 1940 májusában fejezi be, míg a Sziszüphosz első részét ugyanennek az évnek szeptemberében írja meg. A többi részre Clermont-Ferrandban kerül sor, és csak Oranból jelentheti be az író: „Sziszüphosz befejezve. A három Abszurd megírva.” A másik két abszurd természetesen Az idegen és a Caligula. A dolog nyitja abban van, hogy Camus hosszú időn át tervezte egy esszé megírását, amelynek témája az abszurd. 1940-ben, Párizsban egyszerre dolgozott Az idegenen és a Sziszüphoszon. Mindkét könyv 1942-ben jelent meg.

Kép forrása

Lázadás, szabadság, szenvedély

A Sziszüphosz mítosza filozófiai esszé, annak ellenére, hogy Camus mindig is tiltakozott az ellen, hogy filozófusnak tartsák: „nem vagyok filozófus, arra korlátozódom, hogy az abszurd életérzését leírjam” – mondta. A „filozófus Camus” minősítéshez hozzájárult, hogy ekkor lett Sartre híressé és az egzisztencializmus írójává. Barátját, Camus-t a kritika gyorsan egzisztencialista filozófussá avatta. Ez ellen a besorolás ellen Camus hol komolyan, hol tréfásan tiltakozott: „Csak azért fogadják el az egzisztencialista filozófiát, mert azt mondják, hogy a világ abszurd. Ennyi erővel a metrón utazók nyolcvan százaléka, ha hihetek beszélgetésüknek, amiket ott hallok, egzisztencialista. Amikor Sartre-ral megismerkedtem, konstatáltam különbségünket. Sartre egzisztencialista; az egyetlen gondolati könyv, amit én kiadtam: a Sziszüphosz mítosza, az egzisztencialistának nevezett filozófia ellen irányult.”

Valóban, a Sziszüphosz mítosza ezekkel a mondatokkal kezdődik: „A következő oldalakon egy abszurd életérzésről lesz szó − amely szórványosan már fellelhető századunkban – nem pedig egy abszurd filozófiáról, amely voltaképpen még nincs is.”    

A Sziszüphosz mítoszából a kritika többnyire csak a címadó, utolsó részt elemzi, pedig a száztizenhét oldalas műből ez mindössze négy oldalt tesz ki. A camus-i gondolatmenet végigkíséréséhez mindenképpen indokolt a többi fejezet megemlítése is.

A Sziszüphosz első részének címe: Az abszurd és az öngyilkosság. Az esszé első mondata: „Csak egyetlen igazán komoly filozófiai kérdés van: az öngyilkosság.” Az öngyilkosság okainak kutatása során Camus arra keres választ, hogy „az öngyilkosság mennyiben megoldás az abszurdra.”

Az Abszurd falak című rész legfontosabb gondolata: „Csak annyit lehet mondani, hogy a világ önmagában nem ésszerű. Az az ellentét abszurd benne, amely az irracionalitás és az ember legmélyéből fakadó féktelen világosságvágy között feszül.”

A filozófiai öngyilkosság című fejezetben Camus mindenekelőtt leszögezi: „Az abszurd életérzés nem azonos az abszurd fogalmával.” Később tisztázza: „az abszurd nem az emberben van (ha efféle metaforának egyáltalán volna értelme), és nem is a világban, hanem együttes jelenlétükben.”

Az abszurd szabadság című részben a szabadság és a lázadás gondolatát fejtegetve Camus eljut a megállapításig: „Három következtetést vonok le tehát az abszurdból: lázadásomat, szabadságomat és szenvedélyemet. Pusztán a tudat játékával életszabállyá alakítom azt, ami a halálba hívott, és elvetem az öngyilkosságot.”

A további fejezetekben a donjuanizmustól Dosztojevszkijig kutatja Camus az abszurd ember változatait, mígnem az utolsó részben, a Sziszüphosz mítoszában az abszurd embert a mitológiai példával mutatja be.

Kép forrása

Boldog volt-e Sziszüphosz?

A rövid esszé bevezető mondatai: „Az istenek arra ítélték Sziszüphoszt, hogy szakadatlanul egy sziklatömböt görgessen felfelé, föl a hegycsúcsra, ahonnan a kő saját súlyánál fogva visszahullt. Némi joggal úgy gondolták, hogy nincs szörnyűbb büntetés, mint a fölösleges és reménytelen munka.”

A mitológia szerint Sziszüphosz, Aiolosz fia, thesszália királya ravasz és gátlástalan volt. Mivel öccse, Szalmoneusz elbitorolta előle a trónt, megalapította Korinthosz városát. Ám miután elárulta Aszóposznak, hogy Zeusz elrabolta lányát, „az ég és a villámok ura” parancsot adott Thanatosznak, hogy vigye Sziszüphoszt az alvilágba. Ez utóbbi azonban túljárt az alvilág urának eszén, és egy hordóba zárta. Végül Sziszüphosz büntetése az lett, hogy egy kősziklát görgessen fel egy hegy tetejére. A kő, mielőtt elért volna céljához, mindig visszazuhant, és Sziszüphosznak elölről kellett kezdenie a kilátástalan munkát. 

A mitológia szenvedő alakja így válik Camus abszurd hősévé. Ahogy Cervantes Don Quijotéjának kudarcos szélmalomharca nyomán mondják, hogy minden embernek megvan a maga szélmalomharca, úgy Camus Sziszüphosz példáján általánosít: „Minden ember megtalálja a maga terhét”. Camus nem a reménytelenséget emeli ki Sziszüphosz kínos munkájából, hanem egy optimista végső kicsengést ad művének: „A csúcsokért vívott küzdelem maga is betöltheti az ember szívét. Boldognak kell képzelni Sziszüphoszt.” 

Kép forrása

Az abszurd Az idegenben

Az idegen történése egy mondatban összefoglalható: egy Meursault nevű algíri francia hivatalnok részt vesz anyja temetésén, egy konfliktusban elkövet egy gyilkosságot, aminek következtében halálra ítélik. A szimmetrikus szerkezetű regény az anya halálával kezdődik, középpontjában a gyilkosság, az arab halála áll, és a fiú (Meursault) halálával végződik. Az első rész Meursault-ja pontosan az ellentéte azoknak, akikkel a második részben konfliktusba kerül. S ezért „idegen”. Eredeti környezetében azonban otthonosan mozog, mivel a többiek nem sokban különböznek tőle. Azonnal megváltozik a helyzet, amint a hős kimozdul természetes környezetéből, s a „társadalommal” találja magát szemben. Már a menhely igazgatója megütközik azon, hogy Meursault nem akarja látni halott anyját, nem sír a temetésen, és nem tudja anyja életkorát. De ez is csupán a tárgyaláson kerül ilyen éles megvilágításba. Azt mondhatjuk, az első rész Meursault-ja megelégedett, konfliktusmentes életet él megszokott környezetében, természetesnek tartva, hogy csupán érzékeinek engedelmeskedjék

Mi történik a mű második részében? A bűnvádi eljárás során összegyűjtött valamennyi momentumot, amelyek az első részben legfeljebb Meursault túlzottan kitárulkozó őszinteségéről győznek meg, ellene fordítják. S valójában, végső fokon halálos ítéletének is őszintesége lesz az oka. A második rész központi problémája nem a gyilkosság körülményeinek tisztázása lesz, hanem a társadalom dühödt támadása az egyén ellen, aki nem hajlandó elfogadni a konvencionális játékszabályokat, aki akkor sem képes hazudni, amikor az életéről van szó.

Vegyük kiindulásként a gyilkosságot, hisz ez lesz a mű fordulópontja, ami az első pillantásra kitűnik a regény szerkezetéből is: a két rész szinte sornyi pontossággal egyforma terjedelmű, csupán annyi a különbség, hogy a második rész öt, az első hat fejezetből áll, de éppen ez a hatodik fejezet − amelyik a gyilkosságot is tartalmazza − képezi a mű tengelyét.

Ez a gyilkosság lesz tulajdonképpen annak a filozófiai problémának a forrása, amellyel a halálra ítélt Meursault szembenéz: érdemes-e élni, amikor a világ, az emberi sors („condition humaine”) abszurditása tudatosul az EMBER-ben? Ezt a kérdést teszi fel magának Camus, de Az idegenben – ellentétben a Sziszüphosz mítoszával − nem filozófiai, hanem művészi szinten akar rá feleletet kapni.

A regény formailag ugyan két részből áll, de az abszurd kálváriáját Meursault három fokozatban járja meg. A gyilkosságig, amellyel „megdöngette a balsors kapuját”, élete a legtermészetesebbnek tűnik számára, az abszurd érzése legfeljebb az olvasót keríti hatalmába. Meursault saját maga számára akkor válik abszurddá, amikor felfedezi a társadalom abszurditását is, amikor összeütközésbe kerül a „renddel”, amely bűnösnek találja. Végül a harmadik fokozatban Meursault már nem mint környezetével természetes harmóniában élő egyén, sem mint a társadalommal konfliktusban álló bűnös, hanem mint a lét abszurditásával szembenéző ember szerepel.

Az abszurd fogalma tehát Camus-nél több jelentésben is előfordul. Az idegen végső értékelésénél a torzulások javarészt abból adódnak, hogy az elemzések csupán az abszurd társadalom ellen lázadó Meursault-t veszik figyelembe. A társadalom és a lét abszurditásának összemosása eltünteti a határt egy történelmileg pozitív lázadás és egy mindent örök emberivé oldó, kiúttalan moralizálás között. A társadalom abszurditásának felfedezése csak út ahhoz, hogy Meursault eljusson egy általánosabb, filozófiai problémához. És ezt alapvetően fontos tisztázni ahhoz, hogy megértsük: a kétségkívül meglévő társadalombírálat élét is elveszi Meursault mint társadalmi lény konfliktusának örök emberivé szublimálása. Mert Camus abszurd világképének fő motiválója nem az, hogy a társadalom igazságtalan, hanem az, hogy a halál elkerülhetetlen, következésképpen létünk hiábavaló, abszurd. A Sziszüphosz mítoszában ezt világosan meg is fogalmazza, de ha magánál Az idegennél maradunk is, nyilvánvaló az abszurd forrása: „Ha már egyszer meghalunk, világos, hogy nem fontos, mikor és miképpen kell meghalnunk”. Igaz ugyan, hogy Meursault magatartása a lét abszurditásának evidenciája előtt a lázadás. Amikor a pap a túlvilág ígéretét kínálja, s figyelmezteti, hogy „mindnyájan halálra vagyunk ítélve”, Meursault félbeszakítja: „ez nem egészen ugyanaz… ez mégsem vigasztalás”. De az élet igenlése, melyet a pap élő-halott hitével szembeszegez, ugyancsak egy fajtája a rezignációnak. Meursault lázadása nem old meg semmit, mint ahogy Sartre Roquentinje is csupán pillanatnyi menedéket talál a zenében. Ha nem csupán egy-egy oldalát vizsgáljuk Az idegennek, hanem valamennyi aspektusát figyelembe vesszük, a nyilvánvaló társadalombírálat mellett észre kell vennünk, hogy a társadalom abszurditásából a hős nem az abszurd társadalom elleni lázadásban keres kiutat. Még kevésbé szándékozik megváltoztatni a társadalmat, hanem az abszurd fogalmának más, örök emberi jelentését keresve, a lét abszurditásának gondolatáig jut el.