A Veszedelmes viszonyok Laclos korának erkölcseit állítja pellengérre. A korábban csupa erényekkel büszkélkedő nemesség erkölcsi hanyatlásának bemutatása áll a mű központjában. Az olvasó nem kis meglepetésére a leveleket A kiadó nyilatkozata előzi meg, amely vitatja a levélgyűjtemény hitelességét és „ügyefogyottnak” nevezi azt, ahogyan a szerző el akarja hitetni, hogy saját korának embereit mutatja be: „Köztudomású ugyanis, hogy korunkban, a filozófia századában az egyre jobban szétáradó világosság meg se tűrne ilyen becstelen férfiakat, még kevésbé ilyen kihívó és kacér asszonyokat.” Ám mire a rövid nyilatkozat végére érünk, rájövünk, hogy az író által megfogalmazott fiktív gúnyiratról van szó.

Kép forrása

A katona-író Laclos

Ha a regény olvasásakor valaki arra gondolna, hogy Valmont vikomt személye azonos lenne az íróéval, avagy önéletrajzi vonásokat keres a Veszedelmes viszonyokban, csalódnia kell. Laclosban semmi nem volt Don Juanból vagy Casanovából. Életrajzírói „sovány, halk szavú, kimért” úriembernek írják le, aki hűséges volt feleségéhez, Marie-Soulange-hoz és gyermekeit odaadó szeretettel nevelte.  

Pierre Choderlos de Laclos 1741. október 18-án született Amiens-ben, polgári családban. Apja katonai pályára szánta, tüzéri kiképzést kapott. Gyorsan kapaszkodott a ranglétrán, 1771-ben már kapitány, ám a katonélet untatta, és minden szabad idejét az írásnak szentelte. Első verseit az Almanach des Muses közölte. Később írt egy középszerű operát Ernestine címmel, amelynek 1977. július 19-i bemutatóján a királyné, Marie Antoinette is részt vett. Még ugyanebben az évben megbízták egy tüzérképző iskola megalapításával, ahol az ifjú Bonaparte Napóleon is tanítványa volt. Ez sem érdekelte. Több könyv is született tolla alatt ebben az időben.

1778-ban kezdte el írni a Veszedelmes viszonyokat. A könyv 1782-ben jelent meg négy kötetben, és azonnali sikert aratott. Egy hónap alatt ezer példány fogyott el belőle, ami abban a korban igen ritka volt. Ugyanakkor hatalmas botrányt váltott ki, a nemesség elleni támadásnak minősítették, a hadseregben pedig felettesei a katonai hierarchia megsértése miatt Laclost visszarendelték helyőrségéhez Bretagne-ba.

1786-ban feleségül vette a nála tizennyolc évvel fiatalabb Marie-Soulange Duperré-t, akitől három gyermeke született. 1788-ban otthagyja a hadsereget, és Lajos Fülöp, Orléans hercegének szolgálatába áll, akinél fontos diplomáciai feladatokat lát el. Ekkor több katonai és politikai témájú írása jelenik meg. Később Bonaparte Napóleon pártjához csatlakozik, és 1803-ban Olaszországban szolgál a tartalékos tüzérek parancsnokaként. 1803. szeptember 5-én hal meg Tarantóban, vérhas következtében.

Kép forrása

Intrikák szövevénye − A Veszedelmes viszonyok

Laclos világhírű levélregénye Rousseau Az új Héloise (1761) és Montesquieu Perzsa levelek (1721) című levélregényei után került kiadásra 1782-ben.

Az olvasó nem kis meglepetésére a leveleket A kiadó nyilatkozata előzi meg, amely vitatja a levélgyűjtemény hitelességét és „ügyefogyottnak” nevezi azt, ahogyan a szerző el akarja hitetni, hogy saját korának embereit mutatja be: „Köztudomású ugyanis, hogy korunkban, a filozófia századában az egyre jobban szétáradó világosság meg se tűrne ilyen becstelen férfiakat, még kevésbé ilyen kihívó és kacér asszonyokat.” Ám mire a rövid nyilatkozat végére érünk, rájövünk, hogy az író által megfogalmazott fiktív gúnyiratról van szó, amit A szerkesztő bevezetője követ, melyben Laclos közli: „Amikor a címzettek nyilvánosságra óhajtván hozni a hozzájuk írt leveleket, engem kértek fel elrendezésükre.” Az eljárás nem Laclos találmánya, része a levélregények megjelenési módjának. Laclos nagy elődje, az általa csodált Rousseau Júlia vagy Új Héloïse című levélregényének bevezetésében a kiadónak tünteti fel magát és a levelek hitelességét hangsúlyozza.

A Veszedelmes viszonyok százhetvenöt levele az ájtatos Tourvelné és Cécile de Volange meghódításáról szól. Tourvelné a tökéletes asszony mintaképe. Bár nem sokat tudunk meg neveltetéséről és életmódjáról, világosan kiderül, hogy erkölcseihez semmi kétség nem fér. Egyfajta polgári eszmény képviselője, érzékeny és őszinte.

Cécile de Volange maga a naivitás. Rendkívül csinos, ám szellemi képességei szerények. Nincsenek különös elvei és kevés az akaratereje. Mint a zárdák lakóinak, neki sem volt alkalma szembenéznie az élet nehézségeivel, ezért is lesz könnyű zsákmánya Valmont-nak. Példáján Laclos azt akarta illusztrálni, hogyan tud a társadalom megrontani egy ártatlan nőt.

Akik pedig a manipuláció részesei: a csábító Valmont vikomt és segítője, Merteuil márkiné. Valmont egy igazi Don Juan. Minden skrupulus és bűntudat nélkül csábítja el az útjába eső nőket. Hipokrita, gonosz és kegyetlen. Filozófiáját a VI., Merteuil márkinénak írt levelében fejti ki: „Beszéljünk őszintén: a mi könnyű és hideg szerelmi viszonyaink boldogsága még élvezetnek is alig nevezhető. Magának elárulhatom, hogy szívem elhalófélben volt már, s azért panaszkodtam a korai öregség miatt, mert már csak érzékeim adtak életjeleket.” 

Merteuil márkiné a szabadelvű arisztokrata nő karikatúrája. XV. Lajos korának elegáns hölgye, aki önerőből tanul, hogy művelt legyen és intelligensnek látszódjék. Tud uralkodni szenvedélyein, ugyanakkor elsajátította mások manipulálásának művészetét. Ő maga vallja be, hogy nagy akaraterőre és önfegyelemre volt szüksége, hogy megvalósítsa önmagát. Ez a fajta szellemi fölény és magabiztosság a férfiakra volt jellemző, így meghökkentette környezetét.

Kép forrása

Levélről levélre

Az első levélből, amelyet Cécile Volanges ír barátnőjének, Sophie Carnay-nak az orslyiták zárdájában, kiderül, hogy Cécile egy kolostorban él, nem is akármilyen körülmények között, és minden nap találkozik édesanyjával: „Saját szobalányom van, külön háló és külön lakószobám, ezeket a sorokat egy nagyon csinos csupa fiók íróasztalon írom neked (…) a mamával abban maradtunk, hogy reggelente, amikor fölébred, benézek hozzá”.

A második levélből, amelyet Merteuil márkiné ír Valmont vikomtnak megtudjuk, hogy Volanges-né férjhez adja lányát, Cécile-t Gróf Gercourt-hoz, aki nem más, mint Merteuil márkiné volt szeretője, aki az intendánsnő kedvéért szakított az asszonnyal. És hogy a dolog még bonyolultabb legyen, az intendánsnő Valmont-t hagyta ott a gróf miatt. Az elhagyott Merteuil-né bosszúból elhatározza, hogy a jegyesek házassága előtt a bűn útjára viszi Cécile-t. Tervéhez Valmont vicomte segítségét kéri, aki elutasítja az ötletet, mivel Madame de Tourvel elcsábításán fáradozik. Ez utóbbi, aki nagyon vallásos és hűséges férjéhez, ezen kívül Cécile anyja, Madame de Volange is figyelmezteti Valmont kicsapongó életére, elutasítja a férfi ostromait.

Laclos oly módon is gúny tárgyává teszi kora arisztokráciáját, hogy a vikomt Tourvelnéhoz írt szerelmes leveleinek stílusa a karikatúra határait súrolja: „Irgalmat kérek, asszonyom! Nyugtassa meg viharzó lelkemet! Könyörgök, árulja el, mit remélhetek, és mitől kell félnem! Nincsen rosszabb annál a bizonytalanságnál, amikor az ember a mezsgyén jár a boldogság és a boldogtalanság között. Bár hallgattam volna! Sajnos nem bírtam ellenállni az ön bűverejének, mely minden gondolatom ura.”  

Valmont úgy akar Cécile anyján bosszút állni, hogy elcsábítja lányát, ezért végül elfogadja Merteuil márkiné ajánlatát. Ráadásul örömöt akar szerezni ez utóbbinak, aki valaha a szeretője volt. Cécile elcsábítása könnyű feladat, ám Madame de Tourvel sokáig ellenáll. Az ostrom közben az ostromló maga lesz az áldozat: Valmont beleszeret Madame de Tourvelbe. Ez a váratlan fordulat felbőszíti a féltékeny márkinét, és kényszeríti Valmont-t, szakítson szerelmével, aki belehal szomorúságába. Ettől kezdve Valmont és Merteuil-né ellenségekké válnak. Végül Cécile Volange szerelme, Danceny lovag párbajban megöli Valmont-t. Cécil visszavonul a kolostorba. Az erkölcsös özvegy hírét elveszítő, beteg, vagyontalan Merteuil márkiné kénytelen elmenekülni Párizsból. Szerencsétlen sorsát a könyv utolsó levelében Volanges-né írja meg Rosemonde-nénak: „Kedves és nagyra becsült barátnőm, Merteuil-né sorsa, úgy látszik, beteljesedett. Még elkeseredett ellenségei se bírják eldönteni, vajon sokallják-e vagy keveselljék, amit rá mért a sors. Úgy látszik, nekem volt igazam, amikor azt mondtam, hogy megváltás volna neki, ha belehalna a himlőbe. Ő ugyanis kigyógyult belőle, de teljesen elcsúfítva, sőt, még a fél szemét is elvesztette. Mondanom sem kell, hogy én nem találkoztam vele, de akik látták, elijedtek tőle.

D. márki, aki minden alkalmat fölhasznál, ha kibeszélhet valakit, tegnap azt mondta róla, hogy a betegség csak kifordította Merteuil-nét; amit eddig belül viselt, azt hordja most kint. Sajnálatos, hogy ez az epés megjegyzés általános tetszést aratott. S ennek az asszonynak a balsorsát most még betetőzte a pere, mely tegnapelőtt eldőlt, mégpedig úgy, hogy az összes bíró ellene szavazott. Mindent megítéltek a gyermekeknek, perköltséget, kártérítést, kamatokat, vagyis Merteuil-nénak mindene elúszott. Volt egy kis vagyonrésze, mely a perben nem forgott kockán, de még azt is fölemésztik, sőt felül is múlják a kiadásai. Még beteg volt, amikor e hírt közölték vele, de rögtön becsomagolt, és éjnek idején, szín egyedül, nekivágott a világnak,”

Kép forrása

A levélregény mint eszköz az író kezében

Mivel a levélregényben nincs narrátor, az olvasó különböző nézőpontokból látja az eseményeket, aszerint, hogy ki a levél írója. Ugyanaz a történet különbözőképpen jelenik meg a levélírók nézőpontjából. Például Cécile és Valmont ugyanazt az éjszakát kétféleképpen mesélik el Merteuil-nének. Cécile úgy írja le magát Valmont éjszakai látogatása során, mint aki megrémül a férfitól, és először védekezik: „rögtön nekem esett és meg akart csókolni. Én persze teljes erőmből védekeztem, de ő olyan ügyesen viselkedett, hogy majdnem az történt, amit a világért sem akartam volna.” Ezek után Cécile bevallja, hogy Valmont „teljesen megzavarta az eszét” és „történt, ami történt”. Valmont viszont úgy állítja be az éjszakai kalandot, mintha Cécile kezdeményezte volna három napi ellenkezés után: „Szombatig tartott, amíg a közelembe merészkedett, és eldadogott néhány szót, de azt is olyan halkan, megszégyenüléstől zihálva, hogy egy hangot sem értettem belőle. (…) most, hogy megtörten eljött bocsánatot kérni, fölfedeztem benne valami izgatót. Nagy kegyesen megígértem, hogy bájos bűnbánómat még aznap éjjel felkeresem;”

A levelek olvasása során belelátunk a szereplők gondolatvilágába, megismerjük a csalárdságokat és az igazságot, ami ezek mögött rejlik. Ily módon az olvasó maga is a cselekmény részesévé válik, és ez az egyik fő értéke a levélregénynek.

A mű valamennyi szereplőjének megvan a maga sajátos stílusa, és ebben rejlik Laclos művészetének kulcsa. A szép, ám műveletlen Cécile leveleinek egyszerűsége például szöges ellentétben áll Merteuil márkiné kifinomult stílusával. Örkény István fordítása a regény valamennyi árnyalatát hűen adja vissza.