„Miért nem voltak nagy női képzőművészek?” A kérdést 1971-ben tette fel a neves amerikai író, művészettörténész, Linda Nochlin, az Art News hasábjain, ráirányítva a figyelmet egy hosszú ideig elhallgatott problémára. Cikke hamarosan a feminista művészettörténet hivatkozási alapnak számító, meghatározó írása lett. A kiindulási pontot annak felismerése jelentette, hogy mindig is voltak kivételes nőművészek a történelemben - elég például a kolostori kódexmásolókra gondolnunk -, ám ezek az alkotók valamiképp „láthatatlanok” maradtak. A Nochlin publikációja óta eltelt közel fél évszázadban jelentős előrelépések történtek a női alkotók felülvizsgálata és az életművek egyetemes művészettörténetbe való beillesztése érdekében, ám a hiány napjainkban is érzékelhető. A női mesterek még mindig aránytalanul kis helyet foglalnak el a nemzeti kánonokban, és kevesen vannak azok, akiknek neve széles körben ismertté válhatott. Flavia Frigeri: Művész_nők című – több mint ötven nőművész portréját bemutató, 83 színes képpel ellátott - impozáns kötete ezt a hiányt igyekszik csökkenteni.

Kép forrása

Az ismeretlenségtől a nyilvánosság felé
A szerző, Dr. Flavia Frigeri művészettörténész, a londoni University College művészettörténet tanszékének professzora, korábban a Tate Modern kurátora, és hosszú évek óta elkötelezetten küzd azért, hogy a kimagasló teljesítményt nyújtó női képzőművészek az őket megillető helyre kerülhessenek a nemzetközi művészet történetében. A Művész_nők a XVI. századtól napjainkig, kronologikus sorrendben mutatja be a legváltozatosabb művészeti ágakban, illetve műfajokban alkotó művésznőket. 
A széles ívű válogatásban találunk olyanokat, akinek neve bizonyára nem cseng ismeretlenül az olvasók számára, mint pl. Lavinia Fontana, Frida Cahlo, Amrita Sher-Gil, Marina Abramovic vagy Yoko Ono, míg mások munkássága szinte a homályból bukkan elő a szélesebb közönség előtt. 
A kronologikus sorrend, valamint a művészportrék után fellelhető kronológia (ahol a nők művészeti szereplése mellett egyéb területeken nyújtott, történelemformáló eredményeiről is számot kaphatunk) egy fejlődési utat kísér végig. Azt az utat, melyet – a kötet előszavában foglaltak szerint - „a nő bejárt, amíg passzív szemlélőből aktív alkotóvá lett.” 
A kötet borítóján Cindy Sherman 1978-ból származó filmfotója áll. A kép alanyának eltökélt, „messzire néző” tekintete ugyanúgy jelképe lehet a nőművészek névtelenségből és láthatatlanságból való kilépés utáni vágyának, mint Sherman XVII. századi társának, a csendéleteket festő flamand Clara Peetersnek a megnyilvánulása, aki „vázák és gyümölcskosarak” közé rejtette illuzionista önarcképeit.

Kép forrása

Úttörők
A könyv öt nagyobb, időrendben haladó fejezetre tagolódik. Elsőként azokat az 1550 és 1850 között született úttörőket ismerhetjük meg, akiknek a leggöröngyösebb utakat és a legtöbb akadályt kellett leküzdeniük ahhoz, hogy egyáltalán festőpalettához jussanak. 
Hiszen a középkor, a reneszánsz és a barokk - amikor a művészeti élet szinte kizárólag a férfiak „felségterületének” számított - igen csekély mozgásteret hagyott a női mesterek számára. A nők ezekben a korai időszakokban rendszerint csak álnéven vagy a teljes anonimitás fátyla alatt folytathattak művészi tevékenységet. Gyakorta szintén művészettel foglalkozó apjuk vagy férjük árnyékában. Vagy még pontosabban a műhelyben, ahonnan munkáik nem egyszer az apa, illetve a férj nevével fémjelezve kerültek ki a nyilvánosság elé. Életművükre ebből adódóan jóval nehezebb rálátni, ám a könyvből az is kiderül, hogy elvétve közöttük is akadtak kivételes helyzetben lévők, akik mintegy példaként szolgáltak saját kortársaik és az utánuk következő nőművész-nemzedékek számára. 
A „példák” között először is az 1552 és 1614 között élt manierista művészre, Lavinia Fontanara bukkanunk, aki a művészet-történetébe mint az első, önálló karriert befutó festőnő írta be a nevét. Az itáliai portréfestő, aki portrémegrendelései mellett római és bolognai templomok oltárképeinek festésére kapott felkéréseket, valóban ritka megbecsülésnek örvendett.
De megtalálhatjuk itt a sokszorosan meghurcolt Artemisia Gentileschit is, monumentális vásznaival, melyek drámai ábrázolásmódjukkal és lenyűgöző stílusukkal a barokk legjelesebb női mesterévé avatták alkotójukat. 
Továbbá a nagyhatású miniatűr-és pasztellportré-festőt, Rosalba Carriera-t, akinek műveit a rokokó éteri kecsessége hatja át. De az úttörők között felfedezhetjük az impresszionista (Monet, Degas és Renoir baráti köréhez tartozó) Berthe Morisot-t is, aki lágy vonalú, bensőséges hangú festményével (Bölcső) a művészettörténet egyik legszebb anya-gyermek ábrázolását adta.

Kép forrása

Női hangszerelésben
Ők rakták le az első köveket; innen folytatták útjukat a soron következő művészgenerációk.
Egyéni sorsokat, kezdeményezéseket és hangokat fedezünk fel a stílusok, a gyorsan változó izmusok, a (művészeti és társadalmi) harcok és persze a történelem viharainak kereszttüzében, miközben újabb művészeti ágak és egyre változatosabb médiumok kínáltak megjelenési formát az alkotók számára. 
Az időrendi felosztás következtében azt is nyomon követhetjük, hogy a századok során hogyan alakultak-formálódtak a „hagyományos” női témák, illetve a másik oldalról tekintve, a „hagyományos témák” (pl. csendélet, portré, tájkép) miként jelentek meg – egyre markánsabb jegyekkel körülírható - női hangszerelésben. 
Szintén érdekes kérdés, hogy mi módon jelenik meg a női identitás ábrázolása, a női önreflexió, mely a kezdetek halk szavú megjelenítésétől eltávolodva, mind gyakrabban öltött provokatív formát a XX. századtól kezdődően.
A művészetkedvelő, tágabb olvasóközönséget megszólító kiadvány a Képző_művészet sorozat legfrissebb darabjaként jelent meg, melyet Will Gompertz, a BBC művészeti szerkesztője ezekkel a szavakkal ajánlott az olvasók figyelmébe: „Remek sorozat, kiváló bevezetés olyan alapvető eszmeáramlatokhoz, alkotókhoz és művekhez, amelyek fontos szerepet játszanak világszemléletünk kialakulásában.”