A nekrológ címe valójában Konrád címadása, hiszen élete utolsó szakaszában írt műveiben egyre inkább a személyes sorsra való visszaemlékezés dominált. Az ezredforduló után íródott Elutazás és hazatérés a Berettyóújfaluból a Soá borzalmai elől Budapestre menekült szerző és családja csodálatos megmeneküléséről szól, a Fenn a hegyen napfogyatkozáskor pedig a jelenkorból, a Balaton-felvidéki tájból tekint fel és le: a Napfogyatkozás apropóján arra, ami körülötte zajlik és zajlott egykoron. 

Kép forrása

Egy inga furcsa útja
Egyfajta ingaként írható le az ő irodalmi és esszéista pályafutása, de talán élete is. A zsidóság, mely inkább csak a gyerekkorát határozta meg, utolsó évtizedeiben ismét foglalkoztatta, érzékletes példa erre A láthatatlan hang kötet több írása, melyek a jeruzsálemi látogatás hatására törtek föl belőle. 1956-ban még fegyveres forradalmárként járta a budapesti utcákat, később már csak a szó erejében bízott. A vidékies közegből való indulás után korán, már a hatvanas évektől kezdve a különutas irodalmi gondolkodók fővárosi köréhez tartozott, sőt, a 70-es évektől második felétől, a fennálló szocializmussal élesen szembenálló, és ezért akkor kiadhatatlan két kötete, Az autonómia kísértése és az Antipolitika már a demokratikus ellenzék egyik vezéralakjává emelte. Politikai érdeklődése nem lankadt a kommunista rezsim bukása után sem, mind pártalapítóként, mind teoretikus hangadóként részese volt a 90-es évek közéleti vitáinak, mozgalmainak. Éles támadásoknak is ki lett téve, ellenfelei hosszasan taglalták, vajon kötött-e az állampárttal paktumot a Haraszti-sajtóper után, mely után őt is elmarasztalták, mint a Darabbér kéziratának terjesztőjét. Ezek a kritikák azonban súlytalanok ahhoz a két, kötetéhez képest, melyek a legmélyebbre lendültek a Kádár-korszak valóságába. Az egyik a méltán áttörésnek tekintett első regénye, A látogató, a másik pedig A városalapító című könyve. 

Kép forrása

Cselekvő szeretet
A látogató, az 1969-ben megjelent kisregény tulajdonképpen a magyar irodalomban addig kevéssé alkalmazott belső monológ, melyből T., a gyámügyi főelőadó lelki metamorfózisát követhetjük nyomon. T. aprólékosan, már-már szenvtelenül veszi végig az unalmasan szürke mindennapi élet apró velejáróit, gépiesen végzi munkáját (melyet egyébként korábban hét éven át az író maga is gyakorolt), látszólag semmiben sem lóg ki a sorból, a Kádár-korszak kisemberének életét éli. Azonban amikor a Bandula házaspár döbbenetes kettős öngyilkossága után árván maradt és önmaga ellátására képtelen szellemi fogyatékos gyermek is „praxisába” kerül, megváltozik a szemlélete: az addig a roncsolódott emberi sorsokat fásult közönnyel „intéző” főszereplő egyszerre csak másképp közelít „ügyfeléhez”. Maga is kínzóan unalmas magánélet hálójában vergődik, az árva gyermek is valami szokatlan impulzust ad életének, végül radikális, a rendszer számára megmagyarázhatatlan és elfogadhatatlan módot választ a segítésre: minden idejét a gyermek közelében tölti. 
A szenvtelen írói stílus mögött egy magasabb rendű etikai attitűd lappang, mely ösztönösen követi a cselekvő szeretet parancsát. 
A látogatót a korszak irodalmi kritikája értetlenül fogadta, a nemzetközi visszhangja azonban igen kedvező volt. Később már az irodalom is felismerte újdonságát, a morális alapállású irodalmi megközelítést, melynek sok követője akadt, elég, ha Esterházy Pétert, Kertész Imrét vagy Czakó Gábort említem. A hatása máshova is begyűrűzött, hiszen egy időben a Gyógypedagógiai Főiskolán is ajánlott olvasmány volt – kell-e ennél jobb megerősítés egy regénynek?   

Kép forrása

Lakáskérdés
A városalapító formailag talán hasonló A látogatóhoz, de erősebb benne a nagyvárosi lét egészére való fókuszálás. Erős szociografikus színezete már szemet szúrt az aczéli kultúrpolitikának is, ezért komoly harcot kellett vívnia Konrádnak, hogy ha erősen cenzúrázott formában is, egyáltalán ki tudja adatni. E mű élményanyaga szintén erősen gyökerezett Konrád személyes közelmúltjában: a „jónevű” Városépítési Tudományos és Tervező Intézet tudományos munkatársaként több városszociológiai tanulmányt jegyzett a hatvanas évek közepétől. A „lakáskérdés” korban szokásos elintézése folytán olyan társadalom képe bontakozott ki, amely távolról sem volt idillinek nevezhető. 
Ezért a könyv 1977-es megjelenése után a hatalom szilenciumra ítélte a számára kínossá vált szerzőt, aki így csak külföldi sajtóorgánumokon keresztül hallathatta hangját. A Herder-díj átvétele, de még inkább az a tény, hogy nyugaton korának legelismertebb kelet-középeurópai „másként gondolkodói” közé sorolták, azonban átsegítette ezeken az éveken is. Az, hogy a rendszerváltás után a Nemzetközi PEN Club elnökévé választották, majd 1997-től a Berlini Művészeti Akadémia elnöke volt (első nem németként) már jele volt annak, hogy az egységesült Németországban és Európában felismerték, mekkora szerepe volt és lehet az új európai gondolat megteremtésében. Jelentőssé lett németországi befolyása révén igyekezett lehetőséget teremteni az utána következő írónemzedékek tagjainak a német és ezzel együtt az európai színtérre való kilépésre. 
Eközben az egykor szociológiai tanulmányokat közzétevő Konrád György egyre inkább az esszéírás felé fordult, az ezredforduló után született művei jórészt mából visszatekintő reflexiók a magyar közelmúlt és a 20. század viharos fejleményeire. 
Bármennyire is ide-oda lendítette az a bizonyos inga, Konrád sosem volt szélsőséges semmilyen értelemben sem. Az idős író inkább egy nyugodt hangú bölcs lett, aki ugyan határozottan képviselte a maga liberális álláspontját, de sosem zárta ki, hogy meghallja a tőle távolabb álló értékrendek szavát. 
Egy nagyon fordulatos, gazdag és színes életút végére tett pontot hosszan tartó betegsége.      
Konrád György megérkezett. Az inga megállt.