Az otthon fogalma a legtöbbünkben egyet jelenthet a biztonsággal és a menedékkel. Vajon mi történik akkor, ha az otthonunkat veszély fenyegeti? Milyen lehet az élet egy ostromlott város falai között? Hogyan változnak meg az imádságok a háború idején? Milyen sors vár a túlélőkre? Milyen érzés lehet olyan helyre érkezni, ahová nem várnak? Hogyan nő fel valaki, akinek az élete bizonytalan alapokra épül? Izsó Zita Éjszakai földet érés című kötete ezeket a kérdéseket járja körül.  

Kép forrása

Pesti Nő 
Izsó Zita költő, író és műfordító, a Pesti Nő blog szerzője idén jelentkezett harmadik verseskötetével, melynek címe: Éjszakai földet érés. A kötet négy nagyszerűen megkomponált ciklusból áll. Ha összeolvassuk a ciklusok címeit (1. Földközeli magasság 2. Utazó magasság 3. Zuhanórepülés 4. Érkezés) vélelmezhetünk a kötetben egyfajta belső utazást vagy akár egyfajta harcászati manővert is. A könyvet olvasva tapasztalhatjuk, hogy mindkét értelmezésnek helye lehet a műben, ugyanis a költő használja a háború motívumrendszerét és ezzel párhuzamosan számos lélektani folyamatot rögzít. Mindennapi helyzeteken keresztül mutat be rendkívül érzékeny témákat. Költészetére jellemző a kimért, visszafogott, mégis erőteljes hang, továbbá az átgondolt szerkesztés, ami az egyes verseken belül és az egyes ciklusokon belül is érezhető.

Kép forrása

Ostromlott város
A kötet fülszövegében feltűnik a hírhedt város, Aleppó neve. Nem véletlenül, ugyanis az első ciklus vershelyzetei szinte egytől egyig az ostromlott város helyszínein játszódnak. Annak ellenére, hogy Aleppó, a szíriai polgárháború és a menekültek helyzete a rendkívül terhelt témák közé tartoznak, a szerző nem kívánja meglovagolni ezt a hullámot. A konkrét helyszín és az egyéb utalások csak kapaszkodót nyújtanak az olvasónak, csak felkínálják a bevonódás lehetőségét. 
A költő precízen és kíméletlenül szól olyan helyzetekről, mint a háború, a nemi erőszak, a menekülés és az éhezés. „A negyedik napon / már a tárgyakat sem veszed a szádba, / fogysz, mégis megnő a térfogatod, / valahogy úgy lebegsz a tested fölött, / mint a víz fölött a pára,” 
Az első ciklusban különösen izgalmas az ima szerepe, amely egyrészt kollektív könyörgésekben, másrészt személyes párbeszédekben jelenik meg. A kötet „imádságai” az ember kiszolgáltatottságát mutatják, próbálják kitapintani a határvonalat a hit és a hitből való kiábrándultság között. 
A ciklus nemcsak a háborúval, hanem annak az utóélétével és a túlélők sorsával is foglalkozik. A könyv számomra legdrámaibb versei voltak azok a szövegek, melyeknek központjában az érzelmi dermedtség, kezelhetetlen traumák és az értelmetlen bűntudat állt. „…és egyfolytában ismételgeti az egyetlen üzenetet, / hogy életben vagyok, / és van, aki ennél sokkal nagyobb bűnt is elkövetett.” (Utóélet)

Kép forrása

Lerombolt gyermekkor
A háború mellett a kötet másik vonulata olyan családi élethelyzetekről szól, ahol nem várt, nem kívánt vagy születésétől fogva beteg gyermek érkezik. 
A költő a szülők és a gyermek szemszögéből egyaránt körbejárja a témát. Érzékletesen ír arról, többek között a Fordított hiányjelek című versben, hogy hogyan végzi mindennapjait egy olyan felnőtt, aki egy ilyen otthontalan helyzetben nőtt fel: „Amikor felnőtt, / akkor hallotta először, hogy szeretik. / Nem válaszolt, / csak felírta egy cetlire, amiket mondtak neki, / és üvegpalackba zárva a vízbe dobta, / hátha olyan találja meg, aki elhiszi.”
Látszólag két igen különböző témáról beszélünk, azonban a kötetet egységes motívum szervezi: az otthon hiánya. Legyen szó pszichológia otthonról, ami eleve hiányzott, vagy nem tudott felépülni, vagy akár fizikai értelemben vett otthonról, amit porig rombolt egy háború. Bár a felszínen egészen különböző sorsokat tartalmaznak a versek, a mély struktúrákban nagyon hasonló érzelmi gátoltságot, remény keresést és emberi küzdelmeket találunk.  „És a jövője úgy tátong előtte, / mint egy lebontott ház állva maradt ajtókerete.” 
Izsó Zita kötete sokrétű olvasmány, melyre érdemes időt szakítani.