A fotográfia bizonyos értelemben fontosabb és pontosabb dokumentálója a világnak, mint a mozgókép. Az állapot és a folyamat közötti különbség korunkban inkább az utóbbi felé billen, hiszen ma divat a változás. 1959-60-ban azonban még mindenki emlékezett arra, hogy nemrég még az állandóság volt a divat és nem is volt az annyira rossz. A hatalmon lévő kommunisták a változás letéteményeseinek mondták magukat, de már ennek a fotóanyagnak egy része is azt mutatja csak meg, hogy rombolni tudnak, de építeni nem. És ezt a diagnózist igazolta az idő (a változás). És ezért időtállóbb a megörökített pillanat, mint a mozgókép, mert a mozgás ugyan leköti a figyelmünket, de nem kell igazán elgondolkoznunk azon, amit látunk. Viszont egy jó fotó a pillanat megragadása és a teljes kontextus megörökítése mellet legfőképpen örökre ablak marad arra a pillanatra, az ember besétálhat rajta és máris ott találja magát abban az időben és azon a helyen és a képen szereplő emberek között.
Ez az a korszak, amikor még nem a gépek, a tömeg, a technológia uralja a képeket, hanem az ember és a természet.

Herczeg István Gólyaszemmel című képe nyilván nem egy gólyáról vagy egy drónról készült, hanem a templomtoronyról, esetleg a kor viszonyait ismerve, a falu közepére telepített fúrótoronyból. A kicsit is elgondolkozó szem számára (hogy a szükséges képzavar meglegyen) rengeteg mindent mond el. Gazdag falu lehet, mert a házak jól megépítettek és nagyok, a telkek szélesek, a kerítések kőből vagy téglából vannak és le is vakolták őket. A házak előtt mintha téglával kirakott járda vezetne. A szénás szekerek előtt két ló fut. A házak udvarain még állnak a melléképületek. Csűr, pajta, kukoricagóré, ólak és persze a pottyantós budi. Elég volt két emberöltő, hogy a paraszti gazdálkodás „infrastruktúrájának” ezen alapvető kellékei szinte teljesen eltűnjenek az udvarokról, autóbeállóknak, teraszoknak és virágágyásoknak adják át a helyüket.

Németh József és Tamásy Sándor egy-egy Akt-tanulmány című akttal járult hozzá az időszakot reprezentáló válogatáshoz. Talán mondanom sem kell, hogy az eredetileg a Közlekedési és Szállítási Dolgozók Szakszervezete Pécsi Főkönyvtárának tulajdonát képező példány itt nyílik a legkönnyebben.
Az aktfényképezés nyugaton nagyon hamar, nálunk a szocializmusban a nyolcvanas évek végére teljesen a túlzások áldozatává vált. Abbeli igyekezetükben, hogy mindent megmutassanak elfelejtkeztek arról, hogy ha mindent meg lehet nézni, akkor semmit sem érdemes megmutatni. A női test általános rejtélyességének és egyedi titok voltának elhomályosulása minden érintettől sok személyes örömet vett el. E két képet az teszi olyan enigmává, amelyet megfejthetetlensége ellenére mégis újra és újra vágyakozásunk tárgyává teszünk, hogy sem az arc, sem semmi más nem egyértelmű, mégis az ember emlékeibe valami visszatér. Talán valami ilyesmi különbözteti meg a művészetet a gyártási folyamattól.

Kocsis Béla ...És az idő múlik című képe egy olyan múltba tekint bele, amelyben egy világosan felismerhető tipikus női életút vége a „fejkendős, hajlott hátú néniség”. A kép brutális szociológiája azonban nagyon megtévesztő. Azt sugallja, hogy ez az életív feltétlenül szomorú. Pedig ez nem is tévedés, hanem inkább gonosz hazugság vagy dogmatikus butaság.  A huszadik század tette magányossá és szomorú öreggé nők tízmilliót, nemcsak a két háborúban legyilkolt hiányzó férfiak miatt volt ez így, hanem legalább annyira a falusi életforma elpusztítása és a fiatalabb generációk városba kényszerítése tette egy korábbi generációk öregségét reménytelenné. Korábban jó esetben ezek az asszonyok nagy családban lettek először anyák, aztán nagyanyák, unokák és dédunokák és számtalan unokatestvér között élhették meg az ezzel járó összes örömöt, ami feledtetni tudta az élet összes egyéb nehézségét. De az ötvenes évek volt az az első korszak, amikor a falu nagyszülő korú népessége először tapasztalta meg, hogy milyen is az unokák nélküli világ.

Berekméri Zoltán Dombtetőn című képe tulajdonképpen nem jó kép a szó szoros értelmében, valóságos, mégis csináltnak tűnik, habár erről nem a fotós tehet. Lényegessé a rajta szereplő idős paraszt házaspár teszi, akik olyan közös együttes jelenlétet mutatnak nekünk, aminél nehéz jobban megmutatni a közös lét értelmét. Kétfelé néznek, de nem két ember néz két különböző irányba, hanem egy pár nézi a világot. Két ember valóságos és örök szövetsége mindig többet lát, mint a kötelezettségek nélküli magány.

Wormser Antal Mikulás című képe a varázslat pillanatának csodás megörökítése. Az ablakban felsorakozó Mikulás-világ elemei, a csoki Mikulás figurák, a csoki csizmák, a virgács (amelyet ezüst és arany festéssel is árultak és az arany volt természetesen a drágább), a szaloncukor mind-mind a kislány elé tolakodik és egy rövid pillanatig nekünk jön meg a Mikulás, nem csak neki. 

Rózsa László Kávéház című képe egy mára gyakorlatilag eltűnt kultúra minimalista megörökítése, szándéktalanul, hiszen ki gondolta volna, hogy ez az életforma, a „kávéházi kvaterkázás” is eltűnik, a kvaterkázás kifejezéssel együtt. Különösen bájos, hogy egyetlen nőt sem lehet bizonyosan felfedezni a képen, mintha a hölgyek egy szomszéd presszóban eszegetnék épp a süteményt, gondolom, onnan meg a férfiak hiányoznak feltűnően. Viszont mindkét félnek megvan az a szükséges nyugalma, ami a regenerálódáshoz kell. Nyugodjunk meg, biztos van olyan hely és idő is, ahol nők és férfiak, azok, akik ezt szeretnék, egyszerre múlatják az időt.

Az album tartalmaz még jelentős számú Párizsban készült fotót, amelyeket gondolom, azok a szerencsések készíthettek, akik „tanulmányútra” mehettek a kapitalista csillogás eme fővárosába (mert akkor még Párizs a világ egyik „közepe”.) és nem fenyegette őket az a veszély, hogy véletlenül ott maradnak. Mácsai István Szajnaparti könyvárus című képe egy olyan világvárost villant fel, amely sem autót, sem turistát nem tartalmaz olyan mennyiségben, amely annak élvezeti értékét csökkentené.

A bevezető tanulmány elolvasása (Hevesy Iván munkája) a gyűjtemény élvezeti értékét nem befolyásolja, de a laikus számára mérsékelten tanulságos csak. A könyvek akkor halnak meg, ha többé már egyetlen példányukba sem lapoz bele senki. Kötelességünk minél több könyvet „életben tartani”, mert alig-alig van közöttük olyan, amelyik ezt nem érdemli meg. A nyár különösen alkalmas ennek a missziónak a megvalósítására, ne mulasszunk el a nyaralóban a hátsó sorba szorult kötetek közé is bekotorni!