A könyvekben mindig igyekszem valamilyen üzenetet felfedezni, amelyre rátalálva (vagy éppen arra reflektálva) formálhatom egy kicsit az életemet. Így, az általam írt cikkekben is e felfedezést és az általa átélt örömöt próbálom közvetíteni az olvasó felé – amely gondolatok talán egy-egy új vita alapját képezhetik az adott témában. Azonban a héten olvasott, Thomas Berger által írt könyvbe nem nagyon kell magyaráznom semmit. A Kis nagy ember című regény azzal az egyértelmű szándékkal íródott, hogy bemutassa a – most már legendásnak számító – XIX. század végi vadnyugat igazi, elfeledett arculatát.

Megismerjük az fehér emberek világát
Kezdve a hittérítő mormonoktól, a kéjházak szajháin, a pisztolyhős banditákon keresztül egészen a dicső lovasságig. Felfedi, hogy mindegyikben közös – még ha a társadalom legkülönbözőbb rétegeiről van is szó – az észak-amerikai kontinens múltja és jelene iránti közöny. Leírja, hogy mindenhol kis, steril közösségeket hoztak létre, amelyekben a divatos európai életformát élhették át mindenféle változtatások nélkül. Aki akart – és feltétel nélkül elfogadta a bevett szokásokat – ,az csatlakozhatott hozzájuk. A városok pedig egyre nőttek kiszorítva az őslakókat természetes életterükből…

… az indiánok világát
Legyenek krík, apacsok vagy csejennek, mindannyian osztoztak egy közös tulajdonságban. Nem voltak hajlandóak tudomást venni a fehér emberről. Kis törzsi sátorvárosokban éltek, amelyeket már több száz éve változatlan szokások szerint kormányoztak. Vándoroltak a vad nyomában, a férfiak elfoglalták magukat a törzsek közti háborúval és dicsőségük növelésével, míg a nők a tábor körüli munkával és az utódok nevelésével törődtek. A törzshöz bárki, még fehér is csatlakozhatott, amennyiben elfogadta az időtlennek és öröknek hitt szokásokat…

Kultúrák peremén
A regény főhőse, Jack Crabb mormon szülők gyerekeként látta meg a napvilágot, ám a sors szeszélye folytán tíz éves korában a csejennek fogságába került, ahol ő maga is a törzs tagjává és harcossá vált. Így tett szert a Kis nagy ember névre. A kerettörténet szerint, Berger 1920 körül magának a százvalahány éves Crabbnak a visszaemlékezéseit rögzítette. Így a regényt áthatja a sokat látott öregekre jellemző keresetlen őszinteség és a nagypapás, mesélő stílus. Ez utóbbi azonban nem jelenti azt, hogy nem bízhatunk az olvasottak igazában, sőt! A történet lejegyzője (a kétkedők bizalmatlanságára reflektálva), utószavában felteszi a költői kérdést: ha a történet egyes elemei – bizonyítottan! – igazak, akkor miért nem vagyunk képesek elhinni az egészet? Csak mert mi magunk nem vagyunk képesek kalandos életet élni? Ennyi erővel akkor meseként is felfoghatjuk az egészet… de annál --mindenki tudhatja-, hogy ez bizony több!

Átfogó kép

Ennyit a történet hátteréről és megkérdőjelezhetőségéről. Ami biztos, a regény bemutatja nekünk a vadnyugat utolsó, legendás fél évszázadának összes jelentősebb eseményét. Olvashatunk az első indián szerződésről (aminek megkötését a fehér ember mészárlással honorálta), a második békepaktumról (amit az indiánok szegtek meg egy szolid vérfürdőt rendezvén), Vad Billről és Wyatt Earpről, bölényvadászatról, vonatépítésről, aranyásásról és persze Custer tábornokról. Mindez egyetlenegy könyvben, ami egy olyan személy visszaemlékezései (és kommentárja) alapján íródott, aki megértette az indiánok indulatait és tudatlanságát, viszont osztotta a fehérek ambícióját, és vágyott céljaikra is. Ő volt az első személy Észak-Amerikában, aki – még ha a sors szeszélye folytán is – kénytelen volt mindkét kultúrát megismerni. Megvetni és megbecsülni őket – egyszerre.

Őszintén
Crabb az „interjújában” megvallotta, hogy milyen trauma is volt egy tiszta város megismerése után újra a koszos, büdös indiánsátrakban lakni. Viszont azt is elmesélte, hogy mennyire értékelte az indiánok szeszélyes, különös becsületkódexét, azt, hogy képesek együtt élni a természettel, és hogy a világ részeként tekintenek magukra. Ezzel állítja szembe a fehérek mértéktelen, fajirtó bölényvadászatait – amelyekben ő is részt vett – folyamatosan változó indiánpolitikáját és az átveréseket, amelyben a gyengék mindig is célpontokká váltak a városokban. Az igazán szomorú a történetben az, hogy rájövünk, hősünk se Jack Crabbként, se Kis nagy emberként nem volt képes rátalálni a boldogságra. Egyik világgal sem tudott már azonosulni, és mindkettő pusztulása fájdalmat okozott neki.

Mi már látjuk

A regény olvasása során világossá válik számunkra, hogy mennyire különbözik a mi telepes, fehér életvitelünk a törzsi társadalomtól. Az eltérő célok pedig szükségszerűen konfliktushoz vezetnek. Főleg, mivel egyik fél sem volt – emberi mivoltából fakadóan – hajlandó megismerni a másikat. A legmegdöbbentőbb azonban az volt számomra, amikor realizáltam, hogy azok a vadnyugati hősök, akik az indián kultúra eltörléséért a leginkább felelősek voltak, ők a leginkább hasonlatosak az ellenfeleikhez. A párbajhősök végtelen becsvágya, Custer őrült, végső helytállása Little Big Hornnál…! Pontosan ilyen tettekre kötelezték az indián harcosokat az évszázados törzsi szokások. A kölcsönös dac azonban mindkét fél megsemmisüléséhez vezetett. Az amerikai kontinens pedig azon telepesek kezébe került, akik még Jack Crabbnek, az állandóan változó, opportunista túlélőnek is csak csalódást okoztak.