Nemrég, egy, mondhatni értelmiségi körben, a képzőművészetről kezdtünk beszélgetni. De a társalgás rögtön az elején lefulladni látszott, amikor kiderült, hogy a nagyon is szubjektív vélemények és sekélyes közhelyek mellett nemigen tudtak a társaság tagjai magvas és helytálló gondolatokat megfogalmazni. Úgy gondoltam itt az ideje, hogy felhívjam a figyelmet René Berger A festészet felfedezése című kétrészes ismeretterjesztő könyvére.

Érzékelés, értelmezés
A bevezetőben megadott szerző és kötet tulajdonképpen két alcímet is kapott a benne foglalt téma szerint: „A látás művészete” és „A megítélés művészete”. És valóban, a képzőművészet megértésének alapfeltétele az érzékelés majd pedig az értelmezés.
Berger munkájának lényege, hogy rendkívül közérthető és lineárisan követhető, ugyanakkor könyvében többször is találkozhatunk sokak számára meglepőnek mondható kijelentésekkel. Egy helyen például azt a kérdést teszi fel, hogy gondoljuk át, szükséges-e egyáltalán megérteni az adott képet? Nem elég-e a művészeti alkotás befogadásához és élvezetéhez, ha csupán engedjük, hogy érzékszerveink – és persze elsősorban szemünk – által közvetített információk eljussanak bensőnkbe? Nem sokkal később aztán hozzáteszi, hogy az „érzékelni” fölött áll a „tudatosan szeretni”, tehát nem lehetünk szemlélődő szerzetesek, ha a (modern) képzőművészetről van szó.

Az esztétikai megismerés
Berger kötetei egyben persze alapos művészettörténeti anyagok is, s e vonalon leszögezi: „Nagyjából az impresszionizmus óta valamennyi új festészeti stílus nagy ellenállásba ütközött, és mégis (…) mélyen beleivódott az új nemzedékek gondolatvilágába.” A szerző – vélhetően a bigott laikusoknak szánva – azt is megjegyzi az egyik oldalon, hogy eme tanulmányából természetesen száműzött mindenféle személyes ízlésbeli indíttatást, kötődést. A kétrészes mű az alapoktól indul, s először tárgyalja a valóság meghatározásának problémáját, a műalkotás és a néző kapcsolatának kialakulását, majd többek között folytatja az „esztétikai élmény” fogalmának definiálásával, az úgynevezett „veszélyes elméletek” jellemzőivel, de tulajdonképpen a legnagyobb helyet az esztétikai megismerés módszerei kapják. Berger olyan részletekbe is belemegy, melyek a képzőművészeti tanórákon is elhangzanak, így például beszél a térről, a vonalról, a színről, a fényről, illetve a festészet további alapfogalmainak leírásáról, meghatározásáról.

Tartalom és forma
A megítélés művészete című részben egyebek mellett egy izgalmas kísérletre hívja olvasóit, amikor arra kéri őket, hogy hasonlítsák össze Cézanne egy erdőt ábrázoló festményét és annak fotó-változatát. Zavarba ejtő, ahogy kiderülhet az olvasó számára, hogy nem, hogy a mű megítélésével, de magával a látással is alapos gondja van. S igen, ez a második rész már a magvasabb textus, ahol az alkotásban rejlő kompozíciós lényegről, feszültségről, arányokról, ritmusról, harmóniáról, tartalom és forma egységéről szólnak a sorok. Felkészült embernek kell lenni, bár René Berger még ekkor is tartja az előző kötetben megszokott érthető olvasmányosságot. A könyv csúcspontjainak természetesen a konkrét klasszikus modern művek esztétikai magyarázatai, elemzései számítanak. Ekkor többek között Renoir, Van Gogh, Picasso és Kandinszkij egy-egy zseniális művének analizálásába fog.
Azt gondolom, hogy nagyobb szégyen sületlenségeket vagy semmitmondó üres gondolatokat mondani (értelmiségi vagy magukat annak valló) embereknek, mint inkább akár ősz fejjel is tanulni, tanulni, tanulni…
Vegyük kezünkbe Bergert!