A harmadik pólus a hidegháborúban

MEGJELENT: 2015. december 14., hétfő | SZERZŐ: Müllner Nándor

Mindannyian tanultunk történelmet. Ráadásul egyikünk sem tudja teljesen kivonni magát a demokratikus döntéshozatal világából, és merem azt állítani, legtöbbünk fejében meg is fordult már a gondolat: „én is képes lennék arra, amire a politikusok”. Ami, lássuk be, egy békés, konfliktusoktól mentes térségben, látványos összeomlásoktól, fenyegetésektől és krízisektől mentes időben, a lelkiismeretünkre hallgatva még akár meg is valósulhat, hiszen a nép mindig is szerette a maga tiszta szívű bolondjait. De mi lesz akkor, ha a békének vége van? Ha szuperhatalmak marakodnak a világban? Ha a szív nem elég? Ilyen vészterhes időket éltek az emberek az 1950-es években, mely évtized kríziseinek olvasztótégelyéből néhány népvezér kiemelkedett, és akikre nemcsak politikusként, de emberként is felnézhetünk: Csou En-Laj, Tito, Guevara, Nehru… egy kétpólusú világon kívüli klikk, amelyet egyetlen ember fogott össze, az egyiptomi Gamal Abden-Nasszer (Gamāl ʿAbd an-Nāṣir helyesen). Nem én találtam ki. Csupán azt a pátoszt használom fel, amely engem is átfűtött Mohamed Haszanein Heikal Nasszer és kortársai című munkáját olvasva. Két héttel ezelőtt még én is a szkeptikus emberek közé tartoztam. Ma már nem vagyok az. El kell ismernem: politikusként élni, határozni, felelősséget vállalni tényleg foglalkozás. És Heikal könyve győzött meg végleg erről.

Bevált recept, különleges vezetőknek

A szerző „in medias res”, ahogy a nagy epikusok, egyből belevág a történetbe. 1952-től kezdve végig, ugyanazzal a lendülettel, szenvedéllyel és őszinteséggel meséli el a „Nasszer-éra” tizennyolc évét, amely során egy egyszerű ezredes népe bálványa és egy térség vitathatatlan vezetője lett. Szuezi válság, arab-izraeli háborúk, az Egyesült Arab Köztársaság megalakítása… Csupa olyan esemény/konfliktus, amelyekről tudjuk, hogy Egyiptom került ki pozitívan (még ha egyszer sem győzedelmeskedett katonailag). Hogy lehetséges ez? Szerencse? Véletlen? A háborúk résztvevőinél nagyobb hatalmak rendezték volna ezt így? Heikal könyve szép sorban elveti e lehetőségeket, és meggyőzve a kétkedőket bebizonyítja: Nasszer nélkül minden másképp alakult volna. Mert politikai tőkét kovácsolni katonai vereségből csakis a legnagyobb politikai lángelmék képesek. Kiszámítani a nemzetközi reakciókat, minimalizálni az áldozatokat, vállalni a felelősséget a kudarcokért, közben bátorságot mutatni a legreménytelenebb helyzetben… így lehet megnyerni egy népet, melynek tagjai a jelenlegi országhatárokon túl is élnek. Egy ember mögé sorakozva, egy jó példát követve lehet összekovácsolni az évszázada elnyomott, kihasznált, egymás ellen fordított arab közösségeket, majd ezt a végtelen erőt használva, a tömegek révén, a forradalmi hangulat segítségével lehet meghátrálásra kényszeríteni a puccsokat előkészítő külföldi nagyhatalmakat. Így lehet győzelmet aratni a vert helyzetből. Bevált recept. Amely alkalmazására kétségtelenül csak a legnagyobbak képesek.

Kritikák…

Sokan a könyv szemére vetik, hogy nem életrajzi írás. És ebben teljesen igazuk van, de a felháborodásuk téves. Heikal, az al-Ahram nevű egyiptomi napilap főszerkesztőjeként tisztában van a szavak és kifejezések hatalmával. Merem állítani, hogy a műfajok jellemzőivel is! Ezért hiszem azt, hogy eredetileg sem akarta szeretve tisztelt elnöke és barátja, Nasszer emlékiratait megírni. Inkább, egyrészt, meg akarta magyarázni, mit miért tett – okulásul szolgálva az elkövetkezendő nemzedék politikusainak. Másrészt pedig egy rajongva tisztelt forradalmár alakját akarta megeleveníteni előttünk, akiért az utolsó arab is képes lett volna meghalni. Előbbi célját a kairói irattárban elhelyezett politikai dokumentumok (az elnök és különböző külföldi politikusok közt lefolyt levelezések stb.) nyilvánosságra hozatala, utóbbit pedig a nép által az elnök személye köré épített anekdoták és pletykák rögzítésével, felelevenítésével kívánta megvalósítani. Sikerrel? Remélem elég, csak abba belegondolunk: fél évszázaddal később, Magyarországon egy pozitív hangvételű cikk születik arról az emberről, akinek a politikája miatt az 56-os magyar felkelést a külföldi sajtó elbagatellizálta!

Politikus külföldön is

A kellemes pátoszt elhagyva azonban le kell szögeznem: nem csak a válságok rendíthetetlen népvezérét ismerjük meg a könyvben. Egy forradalmárról pozitívan nem nagy kunszt írni… A legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor a nagy konfliktusok közötti (éveken át tartó) politikai folyamatokról olvastam, amelyek során az ezredes politikussá avanzsált és megértettem: igazából államférfiként tette a legtöbbet az arab ügyért, nem pedig katonaként! Mert két szuperhatalom egymásnak feszülése mellett volt mersze mindkettőt kijátszani a másik ellen, el nem „köteleződni”, és alternatívát mutatni a kisebb nemzeteknek! Lavírozott, visszautasított „segélyszállítmányokat”, síkra szállt más államfők mellett, maradéktalanul kihasználva az ENSZ nyújtotta lehetőségeket! Nasszer nem csak országán belül, hanem a nagyvilágban is megállta a helyét… ráadásul az is világossá vált számomra, hogy egyik siker sem lehetett volna teljes a másik nélkül.

1970

Nasszer majdnem két évtizedet töltött a hatalomban, végig türelemmel, óvatosan lavírozva, csakis előre tekintve próbálta meg vezetni országát egy erős, biztonságos jövő felé. Integritásának és becsületességének köszönhetően sokan csatlakoztak is hozzá ezen út során: Finnország, Jugoszlávia, Kuba, de még India vezetője is példaértékűnek és követendőnek tartotta mind az elnök személyét, mind politikáját. Pedig mindannyian országuk kiváló vezetői, a lehetőségek meglovalói voltak. Forradalmaik csillagai. Mégis mind elfogadták az egyiptomi tanácsait. Kéréseit tiszteletben tartották, és együtt szálltak síkra nemcsak a közös, de egymás érdekeiért is, őrizve világuk békéjét. Higgyük el, Gamal Aben-Nasszer halálával nem csak az Egyesült Arab Köztársaság eszméje szállt sírba!

CÍMKÉK: