Akárhonnan is nézzük, be kell látnunk, hogy a diktátorok érdekesek. Mondjuk, úgy érdekesek, mint az emberevő tigrisek, vagy úgy általában a kannibálok. És, mint ahogyan az említett szörnyetegek is táplálkozási szokásaikkal keltik fel érdeklődésünket, ugyanúgy kíváncsiak lehetünk arra is, mit esznek a diktátorok.
Sajnos a Dictator’s Dinners címmel megjelenített könyv magyarul még nem fogyasztható, de reméljük – s ez némiképpen küldetésünk is – cikkünk nyomán valamelyik hazai kiadónak étvágya támad erre a különös kötetre.

Hússal vagy hús nélkül
Ha azt gondolnánk, hogy ez a könyv valamilyen elvont okoskodás mentén próbálja felfejteni a hatalom és az étkezés kapcsolatát, hát tévednénk. A kötet úgy harminc – olykor egészen elképesztő – receptet, asztali szokást tartalmaz, s így, ha kedvünk szottyan, magunk is elkészíthetjük Moamer el-Kadhafi tevehúsos kuszkuszát, Pol Pot halsalátáját, vagy éppen Adolf Hitler nyelvvel és pisztáciával töltött galambját.
De kiderül a könyvből az is, hogy a náci vezér nem volt olyan elszánt vegetáriánus, mint a legenda tartja, bár tény, hogy kevés húst fogyasztott. A Führer barátja, a Duce, azaz Mussolini viszont komolyan tartózkodott a hústól. Nem elvből, hanem csak azért, hogy így bizonyítsa igénytelenségét, mi több, a szegény néppel való együttérzését. E nemes gondolat jegyében bort sem ivott, viszont verset írt a kenyérről, amelyet nemzete legfontosabb eledelének tartott. A könyv szerzői szerint azonban „voltak gyomorproblémái is, de elsősorban nem akart önmagával szemben elnéző lenni, mert tetszett neki az a férfias elmélet, hogy képes ellenállni a különböző élvezeteknek”.
Hasonlóan válogatósnak tűnik Antonio Oliveira Salazar portugál elnök, aki reggelire kizárólag árpakávét fogyasztott kétszersülttel, és ha tehette babbal készült szardíniát rendelt.
Velük szemben a spanyol diktátor, Francisco Franco igazán szerette a hasát. Vadászott, halászott és a zsákmányt ennivalónak gondolta. Mussolinivel ellentétben úgy vélte, hogy a vegetáriánusok veszélyes baloldali felforgatók. Ennek megfelelően jobbára tradicionális spanyol polgári konyhát igényelt. Szerette a borjúhúst, a különböző kagylókból és halakból készült leveseket. Állítólag a spanyol nemzeti eledel, a paella fogyasztását annyira fontosnak tartotta, hogy elvárta: a vendéglők csütörtöki menüjében mindenképpen szerepeljen a rakott rizs. A legenda szerint a Caudillo időnként felbukkant egyik vagy másik madridi étteremben és őszintén kikelt magából, ha a paella hiányzott az étlapról…

Langusztarecept Kubából
Őszintén meglepő, hogy a leghíresebb diktátorok szolid, polgári étkezéskultúrája mennyire kilóg a többi despota sorából. A hatalomra jutott vezérek többsége szegénységből emelkedett a legmagasabb polcokra és ennek megfelelően végletesen igyekeztek, igyekeznek kiélvezni a rendelkezésükre álló lehetőségeket. A luxusfogyasztás természetesen az étkezőasztalnál is jelen van.
A zairei Mobutu rendszeresen fogyasztott pezsgőt reggelire, a román Ceaucescu pedig bifsztekkel kezdte a napot. A legviccesebb az, hogy a kubai Fidel Castornak saját receptje is volt, illetve, hát van arra, hogyan kell elkészíteni a langusztát. Eszerint tizenegy perc a sütőben, hat grillezve, ízesíteni pedig vajjal, a fokhagymával és a citrommal szabad. Mellesleg Castro azzal is megpróbálkozott, hogy Kubában whiskyt és hízott libamájat állítsanak elő.
Kim Dzsong Ilről az a hír is járta, hogy ő volt a legnagyobb Hennessy fogyasztó. Több, mint hétszázezer euro értékű készlettel rendelkezett. Ennek ellenére mintha reálisabban látta volna a világot, mint Castro. Eszébe sem jutott, hogy Észak-Korea képes lenne előállítani mindazt, amit az ő kényes gyomra igényelt.  Kaviárját Iránból, mangóját Thaiföldről, kolbász-falatkáit Dániából hozatta, és hogy el ne felejtsem, kizárólag azt speciális rizst volt hajlandó megenni, amelynek kilója száz euróba kerül. De ez semmi, mert azt is elvárta, hogy a rizst szemenként válogassák át, s minden szem egyforma nagyságú és színű legyen.
Mao Ce Tung osztozott észak-koreai kollégájával elmebajában. A nagy kormányos számára a rizst külön területen termesztették és abból a forrásból öntözték, amelyet annak idején a kínai császári udvar használt.

Méreg és emberhús
No persze az élet nem fenékig tejfel, s az étel nem csupán öröm és íz-varázslat. A diktátorok többsége állandó rettegésben majszolta az elébe hozott finomságokat, mivel rettegve féltek a mérgezéstől. Szinte valamennyien előkóstolót is alkalmaztak. A módszer hatékony lehetett, mivel a huszadik században egyetlen diktátort sem sikerült megmérgezni. Hogy előkóstolói állást milyen gyakran hirdettek az elnöki palotákban, arról nem készült felmérés…
A kötet szerzői – saját állításuk szerint – igyekeztek a tényeknél maradni, de tény, hogy sokszor megkerülhetetlenek voltak a diktátorokhoz kötődő legendák. Például nem mehettek el szó nélkül Idi Amin ugandai diktátor és Jean-Bédel Bokassa közép-afrikai „császár” kannibalizmusa mellett. Hogy mi az igazság – nyilatkozta Victoria Clark, a kötet egyik szerzője – azt annak ellenére sem lehet tudni, hogy Bokassa esetében volt tárgyalás is, amelyben tanúnak beidézték a szakácsát. Mielőtt azonban levonjuk a következtetéseket, érdemes elgondolkodni azon, hogy latin-amerikai országban is lehetett találkozni hasonló rémhírekkel.  A dominikai Rafael Trujillóról és a paraguay-i Alfredo Stroessnerről például elterjedt, hogy újszülöttek vérét itták, hogy fiatalok maradjanak. Következésképpen vagy igazi szörnyeteg minden diktátor, vagy a róluk alkotott kép nem túl hízelgő… Vagy mindkettő…
A kötet szerzői – Victoria Clark és Melissa Scott – tudósítóként járták be a világ számos országát, sok helyen személyes, asztali tapasztalatokat is szerezve a diktátorok étkezési szokásaival kapcsolatban.
A könyv néhány hónapja jelent meg Angliában, de már több nyelvre lefordították. Reméljük, hamarosan magyarul is olvasható lesz.