Tudtam, hogy ezúttal kemény fába vágtam a fejszémet… de hogy ennyire? – gondoltam a regény első harmadához érkezve. Arabszakos doktoranduszként, úgy döntöttem elolvasom az indiai származású Salman Rushdie egyik legismertebb művét, a Sátáni verseket, amelyet Angliában siker koronázott, de a muszlim államok negatívan fogadták. Olyannyira, hogy Iránban Khomeini Ayatollah halálos ítéletet mondott ki egy fatva formájában Rushdie-ra és alkotását is több államban betiltották.

Anglia, India, Mekka
A műben olyan súlyos témák jelennek meg, mint a ma is aktuális bevándorlás kérdése. Ki megy? Ki marad? Hogyan fogadják az érkezőt? Be tud-e illeszkedni? Be akar-e illeszkedni? Nők és férfiak, a gyermek utáni vágy, apa-fiú kapcsolat, szerelem… Vallás és politika, filozófiai töprengések a jóról és a rosszról, szóval szinte minden, amit az elgondolkodtató lehet.
A történet három fő szálon fut, egyfelől két indiai fiatalember életébe kavarodunk bele. A nyitó kép a következő: Gibreel Farishta, indiai mozicsillag egy terroristák által eltérített majd felrobbantott repülőgépből zuhan a tengerbe Anglia partvidékéhez közel, társával, Saladin Chamchával, aki szinkronszínész Angliában. Egyikőjükből Gábriel arkangyal lesz, míg a másik sátán-szerű kecskévé alakul… A másik két szálat Gibreel arkangyal álmai alkotják: az ókori Mekka és Mohamed története jelenik meg, illetve egy jelenkori zarándoklat Indiából Mekkába. Egyik világból a másikba esünk, gyakran még keverednek is egymással a különböző síkok. A mágikus realista stílusban írt mű bizony alaposan megkavarja az olvasó fejét, pedig a valóságos történések pár bekezdésben összefoglalhatóak lennének.

Miért tiltották be ezt a könyvet?
Persze engem is az foglalkoztatott legjobban, hogy vajon miért tiltották be ezt a könyvet. Nem volt nehéz megtalálni a választ. Ha a muszlim olvasónak van egy kis humorérzéke, nem riad vissza egy kis iróniától és hite kritizálásától, akkor nyugodtan olvasgathatja a Sátáni verseket. Sok muszlim olvasó különböző fórumokon pozitívan értékelte a könyvet és nem vette komolyan az iróniát.
De ha egy fanatikus hívő felületesen olvassa a kötetet, és a szövegkörnyezetből kiemelt egyes mondatokat szó szerint veszi, könnyen istenkáromlásként értelmezheti. Semmi csoda nincsen abban, hogy egy vallásos társadalom betilt egy olyan könyvet, amelyben többek között ilyen dolgok szerepelnek:
A Próféta neve Mohamed, Mahound-dá alakult, amely szóban jól kivehető az angol „hound”, azaz kutya kifejezés. Kutyának hívni valakit a muszlim kultúrában pedig óriási sértés.
„Mahound maga a Sátán” – szerintem ez magáért beszél.
A Prófétát sokan kritizálják akképpen, hogy mindig olyan kinyilatkoztatásokat kap, amelyek megfelelnek az adott álláspontjának.
Egyike a legdurvábbaknak pedig a Próféta háreme és a bordélyház lányai közti sokáig ívelő párhuzam.
És ez csak a jéghegy csúcsa. Az iszlámot – és tulajdonképpen a vallás fogalmát magát – kifigurázó állítások összegyűjtéséhez egy külön kötetre lenne szükség, amely magyarázatokkal együtt, terjedelmében nem maradna el sokkal a majd hatszáz oldalas eredetitől.
A muszlimok mellett egyébként másokat is vitriolba mártott tolla hegyére tűz a szerző. A briteket, az indiaiakat, a nőket, a férfiakat, a bevándorlókat, az otthonmaradottakat. Tulajdonképpen mindenkit, aki felbukkan az oldalakon. A könyvben nincsenek igazán pozitív személyiségek, csak rengeteg, problémával küzdő figura.

Nem egyéjszakás olvasmány
Persze nem csupán a mohamedánoknak, de az európaiaknak is nehéz dolguk lesz a kötettel. Az indiai kultúrában és az iszlám vallásban nem jártas nyugati olvasónak ez a könyv szinte értelmezhetetlen. Nagyon sok lábjegyzetre van szükség a megértéséhez. Aki otthon van a témában, az átugorható akadályokba ütközik, amelyet egy kevés lexikon-forgatással és „guglizással” már le tud küzdeni, sőt talán még a rejtett humort is felismerheti.
Rushdie maga, egyébként egy két lábon járó lexikon. Az író figyelemreméltó tudásról ad tanúbizonyságot. Művében nincsen olyan téma, amelyről ne tudna írni. Az indiai, brit és muszlim kultúra tömény egyvelegével találkozhatunk a nyolcvanas évek popkultúrájával vegyítve.
Igaz, 2015-ben ez eléggé nehézzé teszi az olvasást, és néha azt éreztem, hogy a kevesebb több lenne. Kifejezetten fárasztó és zavaró volt sokszor, hogy a történet folyamába hirtelen egy politikai vagy filozófiai elmélkedés vegyült. Rushdie gyakran szőtt továbbá befejezetlen és a történet alakulását tekintve érdektelen mellékszálakat is a fő vázba, emiatt gyakran letettem az egyébként is nehéz művet.
Nem egyéjszakás olvasmány. Témáját tekintve viszont ma is aktuális.