A kétezres évek igazán eseménydúsan alakultak. 2001. szeptember 11-én kimondhattuk, hogy a terror elleni harc kezdete lesz az új évszázad legmeghatározóbb mozzanata. Majd 2003-ban mindenki úgy aposztrofálta Irak lerohanását, mint a legnagyobb külpolitikai eseményt a Szovjetunió összeomlása óta. Aztán beütött a gazdasági világválság, Amerika – a „rezsit” csökkentendő – elkezdett kivonulni a térségből, persze a jól végzett munka bizonyosságával a szívében. 2011-ben már majdhogynem elfelejtettük, milyen is a terror elleni zászlót büszkén lengetni az elfoglalt olajkutak árnyékában – immár az egész térség „demokratizálásának” örülhettünk! 2014-ban azonban Abū Bakr al-Baġdādī kezdett el újra emlékeztetni minket, milyen jelszóval vágtunk az új évezredbe. Az általa kikiáltott Kalifátus, és annak rohamos térhódítása folyamatosan azt dörgöli a Nyugat orra alá: legújabb keresztes háborúja kudarcot vallott, akármennyire is sikerült ennek ellentétéről meggyőznie önmagát.

A legkisebb kockázat
Ismét eltelt egy év. Immár 2015-öt írunk, és lassan el kell kezdenünk leírni a veszteségeinket. A forradalmak a Közel-Keleten polgárháborúkba fulladtak, a síita és szunnita hatalmi egyensúlyt Irak lerohanásával – és egy Irán párti kormány felállításával – végképp sikerült felborítani. Megalakult egy síita „félhold”, amely szemben áll az Öböl-államok szunnita monarchiáival. Törökország pedig, hogy az Európai Unió ismét elutasította tagfelvételi kérelmét, lelépett az eddig gyakorolt demokratikus útról, és minden eszközzel arra törekszik, hogy Szaúd-Arábia és Irán mellett ő legyen a térség harmadik vezető hatalma.
Az Iszlám Állam pedig él és virágzik az acsarkodó felek közti területeken, betöltve a Szaddam Huszein megölése után maradt hatalmi űrt. Most, hogy bebizonyosodott, ez az állam maradni fog a politikai színtéren, egyre több író próbálja meg felfedni kialakulásának rejtélyes történetét, és hogy ténylegesen milyen is lehet az élet a dzsihadisták által elfoglalt területeken. Az ebben a témában tömegesen megjelent könyvek között – természetesen – vannak hitelesek és szenzációhajhászok is.
Miután elhatároztam, növelem tájékozottságomat és elmélyítem tudásomat e népszerű témában, az írók életrajzának utánanézve, a legkisebb kockázatot vállalva (az újságírók és női egyenjogúságért harcoló aktivisták írásait mellőzve), egy arabista, Közel-Kelet szakértő írásának olvasására adtam a fejem. Rainer Hermann Az iszlám állam című könyve volt könnyű álmot hozó, „esti olvasmányom” az utóbbi napokban.

Mikor fognak megindulni?
Nem kellett csalódnom. A pont negyed éve megjelent könyv a bennem eddig felmerült összes kérdésre választ adott. Megosztja olvasójával az Iszlám Állam ideológiájának eredetét, amely megmagyarázza, hogy miért üdvözlik őket felszabadítóként minden polgárháború sújtotta városban a muszlimok. Ibn Ḥanbal jogtudós szavai azóta is a fülemben csengenek: „jobb hatvan év egy zsarnok uralma alatt, mint egyetlen éjszaka anarchiában”. És hűséges alattvalóik lesznek a szegények, hiszen az Iszlám Állam minden általa elfoglalt városban lehetőséget biztosít az életre, a muszlim hit gyakorlására, mindemellett alanyi jogon élelmiszert, fűtőolajat és vizet biztosít a területein élőknek. Realizálnunk kell, tényleg egy államról van szó, amely adókat vet ki, törvénykezik és az egyes országok vezetői által elsikkasztott szociális támogatást az egekig emeli.  Mindemellett folyamatosan háborút is vív, ráadásul az utóbbi időkig minden fronton sikereset. Hiszen Szaddam Huszein rezsimjében felemelkedett (a síita kormány által börtönbe vetett vagy mellőzött) tisztek már az első győzelmek után özönlöttek a kalifátus zászlaja alá. Az állam vezetői pedig jó érzékkel, a kevésbé tapasztalt dzsihadisták fölé helyezik ezeket az ősz hajú veteránokat – akik hadi tapasztalataiknak köszönhetően sikert sikerre halmoznak. Hódító tábornokaik pedig kormányzói jogköröket kapnak az újonnan elfoglalt területeken, amelyért – a börtön keserű emlékei után – biztosan vérüket fogják áldozni, ha eljön az óra.
De nemhogy az óra, még a nap sincsen közel! Mivel sikerült a zabolátlan dzsihadistákat fegyelmezett, mindenre elszánt, de továbbra is kegyetlen hadsereggé formálni az utóbbi egy év során, amelyet immár csak egy reguláris sereg győzhet le a harcban.
Miután ezt tisztázta, a könyv máris elkezdi megválaszolni az olvasóban éppen felmerülő, új kérdéseket. Van-e hát értelme milíciákra támaszkodni a térségben? Mi értelme van „no fly zone” kialakításának az állam területén, ha a dzsihadistáknak nincsenek repülői? Mikor fognak megindulni a térség hivatásos seregei, hogy eltiporják a Kalifátust? Ha ez nem történik meg – mert éppen fontosabb kérdés az Aszad-rezsim életben tartása, esetleg megdöntése a térség nagyhatalmainak szemében, akkor milyen alapon remélnek sikereket a nyugati „beavatkozók” saját légicsapásaiktól? Főleg, ha tudjuk, hogy ezek nem fognak az Iszlám Állam bukásához vezetni. Nincsen véleménye a Kalifátus kikiáltásáról és a šarīʿa ötletszerű értelmezéseiről a ma élő, neves iszlám jogtudósoknak?

Értelmes, pontos, logikus
Egy kiváló tudományos munkát olvastam. Az író, annak ellenére, hogy egy lezáratlan helyzetről, az éppen alakuló történelemről tudósít minket, megpróbál kerek, egész könyvet átnyújtani olvasójának. Ahogy a leírt események sorozata elérkezik a jelenbe, 2015 nyarához, a szerző nem próbálkozik meg a „majd meglátjuk mi lesz” frázisú, kényelmes lezárással. Ehelyett inkább bátran megfogalmazza a saját véleményét az üggyel kapcsolatban. Beszél a hangzatos „cél: az Iszlám Állam megsemmisítése” amerikai politika nehézségeiről, és egy éveken át tartó állóháború képét idézi fel olvasója előtt, rávilágítva arra, hogy az egyszer felhasznált eszméket – még ha a lázadás el is lesz nyomva – nem lehet kitörölni a muszlimok lelkéből és emlékezetéből. Felidézi nekünk: a 19. század elején ugyanilyen felháborodást keltett a vahabita mozgalom gyilkossági hulláma az Arábiai-félszigeten, amelyet egy Mohamed Ali nevezetű egyiptomi alkirály állított meg az ő modern hadseregével… de alig kicsivel több, mint száz év múlva erre a vérengzésre és rombolásra épült Szaúd-Arábia. Vajon ezután a háború után mi fog továbbélni a muszlimok szívében?
Rainer Hermann és könyve bebizonyította, hogy a tudományos munkának van helye a könyvpiacon. Értelmes, pontos, logikus – rövid. Hiszek neki. És amikor találgatásokba bocsátkozik, akkor én is vele együtt találgatok, mert könyve előző fejezeteinek segítségével úgy érzem, sikerült olyan tudást megszereznem, amellyel megengedhetem ezt magamnak. Szembeszállok vele, amikor mindenképpen a harminc éves háborúhoz akarja hasonlítani a közel-keleti konfliktust. Kicsit fintorgok, amikor egy egész fejezeten át kénytelen vagyok a keresztények és püspökeik szörnyű mindennapjairól olvasni – hiszen ugyanez a sorsa a térség összes lázadójának, síitájának és kurdjának is! Miért kell hát ilyen kiemelten foglalkozni a keresztényekkel? Aztán, értetlenkedésemet feledve már én is cinkosan kacsintok, amikor Németország semlegességét bírálja, mondván, saját hazája inkább „futball világbajnoki címével kérkedik”, semmint az EU tényleges külpolitikai vezetője próbálna lenni.
Tanít, bírál, szabadságot ad. Ilyen kell, hogy legyen a Könyv.