Kapcsolatnak kell lennie az örök értékek és az emberi nagyság között – állítja a múlt század egyik leghíresebb-leghírhedtebb gondolkodója, Thomas Carlyle. A konzervatív társadalomszemlélet vezéralakjaként számon tartott skót alkotó a maga korában lenyűgözte olvasóit ember- és egyénközpontú szemléletével, a modern társadalmakat illető kegyetlen kritikájával, és eszméi melletti személyes kiállásával.
Műveit ma újra százezrek olvassák. Az angol és amerikai kiadók az ezredforduló óta sorra jelentetik meg a Carlyle-köteteket. A húszas években kiadott magyar fordítás után, néhány esztendővel ezelőtt ismét megjelent magyar nyelven Hősökről írott munkája. Érdemes belelapozni. A kötetből Mohamed, Dante, Shakespeare, Luther, Cromwell és Napóleon példáján keresztül ismerhetjük meg az emberi nagyság titkait…

Romantikus történelemkép
Thomas Carlyle a maga korában rendkívüli hatású alkotó volt. Műveiben új oldalról közelítette meg a történelmet, új formában mutatta meg a történelmi eseményeket, szinte a felismerhetetlenségig átalakította az egyes történelmi személyiségek arcélét. Történészünk legfontosabb alkotói időszaka az angliai „Sturm und Drang” korszaka, Byron ideje, a görög szabadságért lelkesedő romantikus szenvedélyek ideje, az 1830-as párizsi, júniusi forradalmat követő útkeresés kora, a viktoriánus kapitalizmus liberalizmusának időszaka. Könyve megjelenésekor az angol kultúra fontos tényezője lett, s most, hogy a globális kapitalizmus, multikulturális kifulladóban van, egyre többen veszik ismét a kezükbe a nagyszerű történész zseniális kötetét.
Mert a felvilágosodás már-már dogmává merevedett tanait félretolva Carlyle volt az, aki a haszonelvű, túlzóan racionális szemléletek helyére az értékközpontú, érzelmektől, emberi érzésektől áthatott történelem- és társadalomszemléletet állította.
Hadd idézzek itt könyvéből néhány mondatot, szinte csak úgy, találomra: „Egy Hős mindenekelőtt abban különbözik bárki mástól, hogy ő a dolgok külső héján keresztül magukba a dolgokba bír bepillantani.”
 „Azt mondom, a nagy emberek ma is csodálatraméltók; azt mondom, hogy alapjában nincs is egyéb csodálatraméltó. Nem lakozik az ember lelkében nemesebb érzés, mint ha egy magánál fensőbbet csodál. Ebben az órában és minden időben ez az éltető elem az ember életében.”
„Ez az, amit én hősök nemzete alatt értek – egy hívő nemzet. Nem szükséges nagy lélek ahhoz, hogy valaki hős legyen; Isten alkotta léleknek kell lennie csupán, amely hű maradjon eredetéhez; ebből lesz a nagy lélek!”
 „Mert ha jól meggondoljuk, egy Időnek se kellett volna romba dőlni, ha megtalálja megfelelően bölcs, jó és nagy emberét: akiben van bölcsesség arra, hogy tisztán felismerje, mit kíván a kor; s van benne erő, hogy azt az igazi úton oda vezérelje. Ez az üdve minden Kornak.”

Értelmiségi szerep
Mindemellett Carlyle Hősökről című történeti arcképcsarnoka egyfajta szerepgyűjteményének is tekinthető. A szerző nem pusztán történelmi alakokat rajzolt meg könyvében, hanem viselkedési mintákat, emberi magatartásmódokat is felvázolt. Az ideális polgár képe körvonalazódik e kötetben, s az ideálnak maga Carlyle is igyekezett megfelelni. Lelkiismereti kötelességnek tartotta a közéleti részvételt, saját életpályájával és szövegeivel is a kulturális-társadalmi küldetést teljesítő polgári értelmiségi, egyfajta morális arisztokrata „hivatás”egyik eszmei megalkotója is volt. Életével és munkásságával a „szabadfoglalkozásnak” a független közéleti ember típusának egyik megvalósítója volt.
Beleolvasva könyveibe, igazolódva látjuk azt a vélekedést is, hogy Carlyle nem volt valami vidám természet. Hogy azonban ne őrizzünk róla ilyen nyomasztó képet, elmesélek egy anekdotát, amit a történészről terjesztett kora: Egyszer különösen rosszkedvű volt, s felesége kérdéseire haragosan, ingerülten válaszolt. Az asszony megbántva érezte magát, és sírni kezdett, majd így panaszkodott: Ha meggondolom, hogy jegyességünk idején folyton azt mondogattad, én a királynőd leszek mindig! A történettudós mogorván felelte: Az igaz, de amikor az ember rájön, hogy borotváit ceruzahegyezésre, tajtékpipáját pedig arra használják, hogy szeget verjenek vele a falba, akkor a köztársasági forma felé kezd orientálódni…

A hős, mint író
Most tárgyalt, Hősökről című kötete a londoni társaságon kívül is híressé, egy időben hírhedtté is tette Carlyle nevét. A könyv előadásokból áll, melyek külső története is a Carlyle-féle értelmiségi professzionalizáció körülményeiről árulkodik. Carlyle 1840 tavaszán olvasott föl a divatos Londoni Irodalmi, Politikai és Történeti Társulat, a LondonSociety on Literatur, Politics and History pódiumán az egyes fejezeteket.
Hat nyilvános előadásán tíz hőst mutatott be. Ahogy a fejezetek következnek: „I. A hős, mint istenség. Odin. A pogányság: skandináv mithologia (vagy hit-rege); II. A hős, mint próféta. Mahomet és az iszlám; III. A hős, mint poéta. Dante, Shakespeare; IV. A hős, mint pap. Luther: A reformáció; Knox: A puritanizmus; V. A hős, mint író. Johnson, Rousseau, Burns; VI. A hős, mint király. Cromwell, Napóleon. A modern forradalmiság.”
Az előadások könyv formájában 1841-ben jelentek meg, és a benne tükröződő történetfelfogást maga Carlyle így foglalja össze: „Mert amint én felfogom a dolgot, az egyetemes történelem, annak a története, amit az emberek e világon cselekedtek, alapjában nem más, mint ama nagy emberek története, akik itt működtek. Az emberek vezérei voltak ők, a nagyok; alakítói, mintázói s teremtői szélesebb értelemben mindannak, amit az emberek összessége létrehozni vagy elérni igyekezett. Mindaz, amit e világon megvalósítva látunk, tulajdonképpen nem más, mint külső eredménye, gyakorlati megvalósulása, megtestesülése azoknak a gondolatoknak, amelyek a világba küldött nagy emberekben éltek; az egész világtörténelem lelke, méltán mondhatjuk, hogy az ő történetük.”