A magyar könyvpiac rendkívül színes, százezernyi szálból álló témarendszerében nagy ritkán előkerül egy-egy olyan kötet, mely tartalmát tekintve egyedülálló. Ilyen a szép múlttal rendelkező Gilgames. Mint számomra kiderült, ez az Elő-Ázsia ókorából származó több ezer éves írásos emlék az egyik legritkábban feldolgozott, lefordított, elemzett, amúgy pedig természetesen rendkívül gazdag és érdekes téma.  Így marad az 1960-as években született, Rákos Sándor fordító által létrehozott mű, melynek magyarra fordítása kivételes irodalmi kalandtúra volt.

Agyagtáblák üzenete
Ékírásos akkád versek – ezt olvashatjuk a kötet alcímeként, melyben gyakorlatilag két mű, a Gilgames és az úgynevezett Agyagtáblák üzenete szerepel. A könyvet egy antikvár vásáron leltem meg és persze rögtön az alap iskolai tanulmányok irodalom- és történelemórái ugrottak be, meg az, hogy azon kívül, hogy tudtam, hogy a „Gilgames eposz” a sumér királyról szól, aki egyszerre volt istenség és ember, más nemigen volt felidézhető. A kötet kiemelkedő plusz értéke, jelentősége valójában az átlagember számára a fordítói előszóban is megjelenik. Rákos Sándor, aki műfordítói munkássága mellett költészettel és esszéírással is foglalkozott hosszan ecseteli a Gilgames fordításának történetét, vagy ahogy ő írta: „fordítói műhelyének gondjait”.
A könyv jelentőségét mutatja, hogy annak első kiadásos megjelenéséig „az akkád irodalom legnagyobb része rejtve maradt a magyar olvasók előtt”, de Rákos Sándornak köszönhetően a részben közvetítő szövegekből fordított ókori, mezopotámiai irodalom számos jelentős műve magyarul is olvashatóvá vált.

Törlesztett adósság
A Gilgames és az Agyagtáblák üzenete ősi eposzok, zsoltárok, himnuszok, varázsmondások gyűjteményét a fordító többek között így jellemzi: „Nemcsak az epika, hanem a líra az ókor óta ezerféle változatban ismétlődő ős-helyzeteit, ős-bonyodalmait, ős-életérzéseit is az ékírásos jelek őrizték meg”. Rálkos Sándor úgy gondolta, hogy a Gilgames jelentősége a világirodalmon belül a magyar irodalomra is hatást gyakorolt, mégpedig művelődéstörténeti, művészeti szempontból is.
Rákos Sándor fordításának további fontosságára utal, hogy azzal már régóta adós volt a magyar irodalmi élet, hiszen a Gilgames szellemi fajsúlyossága minden számottevő nemzeti irodalomban már – hacsak kísérlet szintjén is de – szerepelt, mint az ókori mű korszerű tolmácsolására. A magyarok közül Zempléni Árpád, Ignotus, Szabó Lőrinc és Weöres Sándor fordított részleteket a sumer-akkád költészetből, de a maximumot még így is csak Weöres tette meg, aki összesen négy tábla verseit fordította le magyarra, igaz, németből, franciából.  Rákos Sándor előbb Ungnad és Gressmann német szövegeiből, majd Komoróczy Géza asszírológus nyelvfordításai alapján dolgozott, de kötetét Komoróczy maga lektorálta, illetve az eredetivel ő vetette egybe. A kötetben olvashatjuk, hogy Rákos Sándor és Komoróczy Géza egy sajátságos munkamódszerrel végezte az ókori mű fordítását: „…szigorú és ismételt összevetés az eredeti szövegekkel, jelentésbeli, formai, hangulati, hangzásbeli egyeztetés…”.

A felfedezés lázában
Rákos Sándor könyvével beavatja az olvasót a műfordítók aprólékos és gyönyörűen gyötrelmes munkájának részleteibe. Érdekes, már-már irodalomfilozófiai kérdéseket is felvet, mint például, amikor azon lamentál, hogy „A gondolkozás- és szemléletmód fordításának lényege, hogy a mai olvasóban megközelítően hasonló gondolatkapcsolásokat, fogalmi asszociációkat – ezek révén hasonló érzéseket, indulatokat idézzünk föl, mint amilyeneket egykori közönségében fölverhetett a mű.”
Az is bizonyos, hogy az 1999-ben elhunyt József Attila-díjas és Kossuth-díjas Rákos Sándor a jól elvégzett munka tudatával, magabiztosan tette le a kortárs irodalomtörténet asztalára ezt a fordítói munkáját, ugyanakkor a kötet elemző kiegészítésében is jelezte, hogy tisztában van vele, hogy a sumer-akkád irodalommal kapcsolatban szűz területen jár, hiszen erre vonatkozóan nincsenek, nem voltak kialakult szabályok. S mint még hangjában némi keserűséggel megjegyzi: „Évekig lélek-egyedül dolgoztam, elszigetelve, a felfedezés lázában, magam teremtve magamnak fordítói elveket és szabályokat, anélkül, hogy közelebbről ismertem volna a kortársi vagy akár régebbi rokon vállalkozásokat. (…) A kritika pedig, ha egyáltalán tudomásul vette vállalkozásomat, egy-két tiszteletre méltó kivételtől eltekintve általánosságoknál egyebet alig mondott.”