Korábban már írtam Robert Gravesről és az Én, Claudusról. Graves munkájának befejezése után úgy éreztem a második részt a Claudius, az istent is érdemes elolvasni.
Még mindig Claudius önéletrajzát olvassuk, de „Claudius, a hülyét” felváltja Claudius, az isteni császár alakja. A római polgárok által unalmasnak titulált uralkodó öniróniája azonban most sem hiányzik, tisztán látja saját fogyatékosságait, és minden nehézsége, minden hatalma dacára rendkívüli hűséggel szolgálja hazáját, és annak népét.

Személyes ismerősök
A Graves-től már megszokott módon vezet minket végig a cselekményen, rendkívül pontosan megrajzolja a birodalom életét, a császári udvar hétköznapjait, részletes leírást kaphatunk a szenátus működéséről, a hadjáratokról. Igazán humorosnak találtam az akkor születő kereszténységre tett visszatérő utalásokat is és egy olyan világ bemutatását, ahol még mindig a római panteon istenei uralkodnak.
A jellemábrázolás sokszor annyira aprólékos, hogy olyan érzésünk lesz, mintha személyesen ismertük volna mind a császári családot, mind a legegyszerűbb szabadost. Graves megpróbál történelmileg hű maradni az adott karakterekhez annak megfelelően, amit a korábbi történelmi krónikák feltártak előttünk az egyes személyekről és eseményekről, nem írja újra a történelmet, csak saját értelmezésében közli.

Némi önbizalom
A történet ott folytatódik, ahol az előző könyv abbamaradt. Tanúi lehetünk annak, hogy a köztársaságpárti ötvenéves Claudius miképpen válik akarata ellenére császárrá, hogyan uralkodik Róma felett, sőt miképpen terjeszti ki a birodalom határait is. Hogyan szerez némi önbizalmat majd egy szomorú felfedezés miatt miképpen válik báb uralkodóvá. Az események közül azt részletezi, ami számára és a birodalom számára fontos, gyakran mellékszálakra tévedünk, amelyeken később ismét bekapcsolódhatunk a fő cselekmény vonalára. Alapvetően két irány van, magánélete és családja, illetve a birodalom alakulásának vonulata. A kettő persze sokszor szorosan összekapcsolódik.
Csakúgy, mint az első részben, itt is sejtjük a történet fordulatait, de megint nem a mi?, hanem a miképpen? lesz a fontos. Az Én, Claudiushoz hasonlóan a jóslatoknak itt is nagy szerep jut és a kötet végén emlékeztetnek is minket a már első részből ismert Sybilla vers jelentőségére. Az olvasó számára pedig egy olyan prófécia is világossá válik, amelyet a könyv szereplői sosem érthettek meg, de ezt a poént nem szeretném lelőni.

Claudius nyakába varrja a bakit
Az első rész szereplői közül visszaköszönnek mindazok, akik túlélték Caligula uralmát, de a korábbiakhoz képest rengeteg új karakter is felbukkan. Számomra kicsit sántított, egy kulcskarakter, Herodes Agrippa király bemutatása, hiszen ő az a szereplő, akiről már az első kötetben is kellett volna valamit hallanunk, de Graves Claudius nyakába varrja ezt a bakit, majd kijavítja a hibát és felgombolyítja Herodes és családja életét egészen a könyv jelen idejéig. Herodes feleségét, sőt még leghűségesebb szolgálóját is megismerhetjük. Fontos még megemlíteni a már első részből ismert szabadosokat, mint Narcissust, vagy Pallast, illetve Calpurniát, csakúgy mint például Vitelliust a császár hű barátait. A női karakterek közül, most Messalináé, Claudius harmadik feleségéé lesz a legjelentősebb.
Az előző könyv elolvasása után panaszkodtam a nevek hasonlóságára és arra, hogy nem volt mindig egyszerű követni, az általam olvasott több évtizeddel ezelőtti Athenaeum kiadásban ezt a hibát orvosolták és egy császári családfát is mellékeltek a könyv végébe.
A történet valóságos véget ugyancsak a függelékből ismerjük meg, hiszen ókori szerzők műveit kevesen olvassák ma már … Újkori feldolgozásaikat azonban annál inkább érdemes lapozgatni, ahogyan Graves könyveit is jó elolvasni.