Tény, hogy még soha nem olvastam ismeretterjesztő kötetet, amelynek témája nem valamely szaktudomány, hanem maga a tudomány. Alighanem kevés efféle könyv jelenik meg, pedig bizonyára sokan szívesen belekóstolnának a tudományfilozófiába. Kutrovátz Gábor, Láng Benedek, Zemplén Gábor könyve, A tudomány határai éppen olyan, amilyennek egy efféle kötetnek lennie kell: szellemes, ötletes, tartalmas, és pont annyira vitatható, amennyire maga a téma – miképpen jelölhető ki a tudomány és áltudomány határa – alkalmas arra, hogy komoly és komolytalan tudósok, akadémikusok és sarlatánok késhegyre menő küzdelmet folytassanak felette. Mondhatnám, hogy tartalom és forma egysége a legszerencsésebb módon valósul meg a könyvben.

Egy kis tudományfilozófia
Mielőtt azonban elmerülnénk a kötet ismertetésében, hadd meséljek el egy aprócska történetet! A minap egyetemista fiammal vitatkoztunk arról, hogy például Stepen Howking könyveiből kiolvasható modern fizikai világkép, mennyire tükrözheti a valóságot. Vitánk során fiam kilépett a témából és szememre vetette, hogy szkeptikusan állok a tudomány eredményei előtt, holott ő tudja, hogy a véletlenül sem cserélném le a tudományos gondolkodást valami másra.
No, és ekkor jött nagyon jól, hogy ezekben a napokban éppen A tudomány határait olvasgattam. Így elmondhattam fiamnak, amit Kutrovátz Gábortól, Láng Benedektől és Zemplén Gábortól éppen megtanultam: egy frissen kialakuló tudományos elméletnek nem az a feladata, hogy pontosan írja le a valóságot, hanem csak az, hogy elég pontosan írja le ahhoz, hogy modellként használni lehessen. Mindjárt el is meséltem, hogy amikor megjelent a geocentrikus világkép, a számítások állandóan tele voltak hibával, mert a kopernikuszi modell egy csomó tényt nem vett figyelembe. Ezzel szemben az évszázadok óta finomított heliocentrikus koncepció alapján pompásan ki lehetett számolni a bolygómozgásokat. Ami pontosan tükrözi a tényt: egy új tudományos paradigmával bizony sokáig kell szöszmötölni ahhoz, hogy tényleg elég jól írja le a világot.
Szerencsém volt, mert A tudomány határai mindjárt az elején összefoglalja a nagy tudománymodelleket, így könnyen meggyőzhettem fiamat arról, hogy nem fordítottam hátat az értelemnek. Gondosan megírt, jól felépített három nyitófejezete foglalkozik a tudományfilozófiával, tudománytörténettel és tudományszociológiával. Szó kerül itt a Bécsi kör tudományértelmezéséről, amely szerint a tudomány és nem tudomány közti határ egybeesik az értelmes és értelmetlen határával. Majd kiderül, hogy a meghatározás nem igazán megragadható, sőt a körnek van belső ellenzéke is, Karl Popper, aki bebizonyította, hogy a tudományos elméleteket csak deduktív módon nem lehet igazolni a tapasztalat segítségével. Ami viszont azt is jelenti, hogy az elméleteket leginkább csak cáfolni lehet. S, minél több téves elméletet cáfolunk meg, annál közelebb kerülhetünk a valósághoz, vagy, hogy ismét visszakanyarodjak az elejére, annál működőképesebb modellt tudunk konstruálni. Popper falszifikálhatósági elvét azután Lakatos Imre pontosította annyiban, hogy a tudományos elméletek helyére a kutatási programot tette. Rájött ugyanis, hogy általában nem lehet teljes egészében megcáfolni egy eléggé megalapozott tudományos elméletet. Néhány elemét cáfolja a valóság, de ilyenkor az elmélet kisebb-nagyobb módosítás után ismét elég jól használható. Egészen addig, amíg végleg el nem avul. Majd jött egy Feyerabend nevű pali (pontosabban Pali, azaz Paul), és mindezen okoskodásokat kukába hajította. Olyat mondott ugyanis, hogy meg kellett kapaszkodnom ültömben: nem érvelhetünk amellett, hogy egy racionális hagyomány kitüntetett egy nem racionálissal szemben, mivel a racionális érvelés körbenforgást eredményez, ha pedig egyszerűen kijelentjük, akkor dogmát alkotunk. Ami ugye a legkevésbé sem racionális. Szóval a tudomány azért tudomány, mert annak tekintjük. Egyébként minden elmegy, anything goes.  

Mi tudomány és mi nem az?
És itt vált rendkívül izgalmassá a Kutrovátz-Láng-Zemplén-kötet. Mert bár a tudományfilozófiától a hétköznapok felé kanyarodott, valójában mindvégig Feyerabend szellemét követte. Ám mielőtt e szellem végkövetkeztetései felé kanyarodnék, lássuk, mi mindenről beszélnek a szerzők!
Átlagosan közel harminc oldalas esettanulmányok adják a könyv gerincét, s az önmagukban is érdekes esszék újra és újra azt mutatják meg, nem adható egyszerű válasz arra a kérdésre: mi tudomány és mi nem az.
A csillagjóslás esetében például részletekbe menően mutatja meg a kötet, hogy az asztrológia sokáig a tudomány része volt, s csak a modern asztronómia megszületése után vált el egymástól a csillagászat és a csillagjóslás, hogy egyikből komoly tudomány, másikból babona, vagy – némi megértéssel viszonyulva a nagyhagyományú gyakorlathoz – inkább afféle lelki útmutató legyen.

A kreacionizmus elemzése során elsősorban arra mutatnak rá a szerzők, hogy míg az evolúció elmélete elvileg elfogadható egy vallásos tudós számára is, addig a „tudatos teremtés” elmélete kizárja az ateistákat. Ráadásul a kreacionizmussal van egy nagyon nagy baj: végkövetkeztetése lezáró jellegű, s nem tesz lehetővé, vagy szükségessé újabb és újabb kutatásokat.  

A történelmi áltudományokat vizsgáló fejezetben azonban a szerzők mintha kicsit elveszítenék lábuk alól a talajt. A holokauszttagadók, a középkorból három évszázadot elvitatók, a da Vinci-kódba kapaszkodva alternatív történelmeket kiagyalók, vagy Däniken földönkívüli látogatói kevés érvet, még kevesebb magyarázatot kapnak. Íróink szerint ők nem is akarnak tudományt teremteni, nem is állnak igazán vitában a tudósokkal. Az efféle áltudományos kalandok inkább üzleti projektek, s ezért kár is rájuk túl sok szót vesztegetni egy ilyen kötetben. Akár igazuk is lehetne a szerzőknek, de azért a magam részéről úgy hiszem, hogy a scifi – hiszen Däniken, Illig és a többiek kiváló tudományos fantasztikus meséket alkotnak, amelyek persze inkább fantasztikusak, mint tudományosak – termékenyítően hathatnak a tudományra. Ezt kár tőlük elvitatni.
A parapszichológiáról szóló esettanulmány izgalmasan mutatja be, miképpen törekszik egy kirekesztett kutatási projekt, tudománnyá válni. Hosszú múltja és meglepő jelene van ennek a kutatási iránynak. Kevesen gondolnák, hogy napjainkban is folynak igen korrekt kísérletek például a gondolatátvitellel kapcsolatban. Persze a jelen tudományos világkép alapján nehéz elfogadni a kutatók feltevését a pszi-erőkkel kapcsolatban, de hát – mondják a szerzők – alig száz esztendeje még a repülés is őrültségnek tűnt.
Furcsa, hogy ehhez képest milyen könnyen fogadta be az európai kultúra az akupunktúrát, dacára annak, hogy semmiféle tudományos bizonyíték nem támasztja alá hatékonyságát, de ami még aggasztóbb, semmiféle tudományosan elfogadható elmélet nem magyarázza hatásmechanizmusát. Ehhez képest az akupunktúra – csak, mert sok esetben hatékonynak bizonyul – meghökkentő könnyedséggel lépett a tudományosan is elismert diszciplínák közé. Ami elsősorban azt jelenti, hogy képviselői sok esetben sikeresen részesülnek a tudományokra fordított állami pénzekből, egyetemi katedrákat, kutatási támogatásokat, mi több, társadalombiztosítási pénzeket kapnak.

Feyerabend szelleme
Nem folytatom a kötet fejezeteinek ismertetését, mert ezzel el is jutottam a lényeghez. Ahhoz ugyanis, hogy miképpen köszön vissza Feyerabend okos szelleme a kötet lapjairól.
Az esettanulmányokban – különösen azokban, ahol igazi határterületekről van szó - több helyen is találkozhatunk azzal a feyerabendi gondolattal, amely szerint a tudomány nem azért sikeres, mert belső okai sikerre ítélik, hanem azért, mert modern világunkban sokkal könnyebben fér hozzá az erőforrásokhoz, mint a rivális gondolatrendszerek. „A tudomány nem eredményei miatt győzedelmeskedik más ideológiák fölött, hanem mert a versenyt az ő érdekében manipulálják.” Tulajdonképpen maga a kérdés – mi tudomány és mi nem – ugyanezért fontos. Az elismert tudományok ugyanis hozzájuthatnak azokhoz a lehetőségekhez, amelyekhez a tudománytalan gyakorlatok nem. Pénzt, állásokat, s nem utolsó sorban társadalmi megbecsülést szerezhetnek a tudósok, míg a tudománynak el nem ismert hagyományok művelői efféle előnyökre és erőforrásokra nem számíthatnak.
De végigvonul a köteten, sőt végkövetkeztetésében ki is mondatik egy másik feyerabendi gondolat is: életünk egésze szempontjából nem indokolható az, hogy a kultúra más területeivel szemben – a művészettel, a vallással, vagy éppen a hétköznapi társas interakciókkal szemben – olyan kitüntetett szerepe legyen a tudománynak, mint, amilyet az elmúlt évszázadokban kivívott magának. Ezt leginkább a „deficitmodell” és a „kontextusmodell” szembeállítása során érzékelheti az olvasó. A felvilágosodás korából származó „deficitmodell” szerint ugyanis a tudomány mindent megold, de a társadalom tagjai nem eléggé jártasak benne, azaz ismereteik deficitesek. A világ akkor válik egyre jobbá, ha a deficit csökken, azaz minél több tudáshoz jutnak hozzá az emberek. Például az iskolában. Ezzel szemben a szerzők számára láthatóan vonzóbb „kontextusmodell” szerint nem arról van szó, hogy a tudásnak áramolnia kell a tudósoktól a laikusok felé, sokkal inkább arról, hogy a laikusok alkotta társadalom kérdésekkel, vagy kérésekkel fordul a tudományhoz, melyekre választ, illetve megoldást vár. Míg a deficitmodell a kész tudomány befogadására buzdít, addig a „kontextusmodell” a készülő tudomány és a társadalom interakciójának igényét hirdeti.
De akármiképpen is tekintünk erre a két modellre – akár úgy, mint a laikusok és a tudósok viszonyát leíró ábrázolásra, akár úgy, mint egy ideális viszony bemutatására – mindenképpen érezzük, hogy valamit nem tudtak megragadni a szerzők. Ezek a leírások ugyanis egyszerűen csak modellek, és sajnos nem elég jó modellek ahhoz, hogy hasznunkra váljanak.
És hasonló űrt hagy a könyv alapkérdésére adott válasza is. A szerzők szerint semmiféle épkézláb módszerünk nincs arra, hogy eldöntsük, mi a tudomány, és mi nem az. Leginkább talán azt mondhatjuk: tudomány az, amit ma tudománynak tart a társadalom, azaz részesedik az állami erőforrásokból. Ez a kijelentés azonban semmivel sem jobb, mint Karl Popper vagy Lakatos Imre meghatározása.
Mindenesetre lesz min elmélkednie az okos olvasónak.

A képeken a szerzők: Kutrovátz Gábor, Láng Benedek és Zemplén Gábor