Almási Miklós filozófus, esztéta és gazdasági elemzővel közölt május ötödikén hosszú és érdekes interjút az Origo hírportál. Almási Miklósról elöljáróban két dolgot érdemes tudni: tizenöt éve ír a legkülönbözőbb könyvekről sajátos kommentárokat, eszmefuttatásokat a Mozgó Világnak, a Kritikának meg az Élet és Irodalomnak. A megjelent háromszáz esszéből válogatott ki mintegy negyvenet új könyvéhez, ami a Bevezetés a 21. századba címet viseli. Címének megfelelően a kötet azokat a forró témákat és fontos globális problémákat gyűjti össze, amelyek meghatározták és ma is meghatározzák a világot a 21. század első évtizedében.

Pesszimista gazdaságtan
Persze az interjú éppen olyan csapongó, mint maga a lazán szerkesztett kötet, számos olyan témáról beszélget Pálos Máté az agg filozófussal, ami sem jövőnk, sem jelenünk szempontjából nem tűnik igazán meghatározónak, de azért számos olyan kérdés is felmerül, amire izgalmas választ ad a szerző.
Ilyen például, amikor elmeséli, hogy 1990-ben Amerikában járt, ahol azzal szembesült: „mennyire más világban élnek, mint gondoltam”. Az Egyesült Államok akkoriban éppen olyan dinamikus átalakulást élt át, mint Közép-Kelet-Európa, csak senki nem vette észre. A filozófus szerint: „Akkor szilárdult meg a pénz irányította társadalom. Nálunk még mindenki azt hitte, hogy termelni kell ahhoz, hogy a vonatok és a hajók elvigyék az árut, közben valójában már rég a pénzcsinálás volt az alapja a gazdaságnak.”
A gazdaság átalakulásával kapcsolatban a közelmúltban nálunk is kiadott A tőke a 21. században című könyvével népszerűvé lett Thomas Piketty is szóba kerül. Kiderül, hogy korábban Almási hosszan elemezte a könyvet, most is okos, bár kissé pesszimista összefoglalót mond: „Ez trendi irány az amerikai közgazdaságtanban, már a Nobel-díjas Joseph Stiglitz is hasonló kérdéseket feszegetett. Azt állította, hogy a társadalmi egyenlőtlenség ollója annyira kinyílt, hogy az már visszafogja a gazdaságot. Piketty bebizonyítja, hogy ez a vagyonkülönbség a hetvenes években ugrik meg annyira, hogy akadályozza a fejlődést.
Könyvéből az következik, hogy a társadalomnak már nem a szegényeket kell sajnálnia humanitárius okokból, hanem saját magát, mert ha folytatódik a tendencia, akkor… kiesik a középosztály, ami hagyományosan Amerika tartópillére. A középosztály gyengülése már most súlyos helyzetet teremtett, és elsősorban a pénzvilág átalakulása és a technikai fejlődés miatt következett be. A technológiai robbanás a középosztályt sújtotta a legjobban: az a filmjelenet, amiben az apuka reggel elköszön gyerekétől, és elindul a bankba, nincs többé, hiszen apuka munkáját már gépesítették. Már csekkek sem kellenek, mindent számokkal lehet helyettesíteni.”
És persze a jelenségnek nincs is megoldása, abban a rendszerben, amelyben élünk, nem is lehet. A filozófus szerint utópiát fogalmaz meg Piketty, amikor azt javasolja, hogy erősebben adóztassa meg a kormány a felső egy százalékot, és ezzel állítsa vissza a jóléti társadalmat. Almási szerint: „az a probléma, hogy ha a tőkét elkezdik nyomorítani, akkor a tőke elmegy külföldre.”

Olvasunk-e holnap?
Hosszú és kacskaringós beszélgetés következik a 2008-as gazdasági válságról, annak következményeiről, a bróker-trükkökről, a geopolitikáról, Európa és Amerika, no meg persze a nélkülözhetetlen Kína eljövendő játszmáiról. Sajnos a beszélgetés itt annyira felületes, hogy kár a közelébe menni.
Aztán egy hirtelen fordulat: „Térjünk át a kultúrára. A könyv bevezetőjében hangsúlyozza: olvasni jó. Fenyegeti az olvasást a technikai fejlődés?” – kérdezi az újságíró.
Ám mielőtt a válaszra térnénk, két dolgot kell megemlítenünk: Egyfelől azt, hogy az interjú egy korábbi szakaszában Almási megjegyzi, hogy korunk igazán égető kérdéseire a filozófiának vagy a szociológiának kellene válaszokat adnia, azaz érdemes komolyabban foglalkozni a kultúrával.
A másik megjegyzés csak annyi, hogy a riporter kérdése aktuális és izgalmas téma. Minden magára valamit adó gondolkodónak van róla véleménye. Almásié pedig a következő: „Nem hiszem, hogy az olvasás kimegy a divatból. Egy dolog viszont változik, és ez nagyon friss vitatéma. A szörfölés a közösségi médián gyors váltásokra épül. Megnézel valamit, aztán rápillantasz valami másra, közben írsz egy mondatot, jött egy e-mailed. Ezt nevezik többen ellaposodásnak. Erről először egy Nicholas Carr nevű informatikus írt, aki egy amerikai nagy egyetemen tanított informatikát és programozást… Arra jött rá, hogy régen munka után a kezébe vett egy könyvet, és belemerült. Elfogta a könyv, és éjszakába nyúlóan olvasta, átlépett a regény világába. Na, ez nincs többé – mondja Carr –, hiszen a harmadik oldal után már furdal a kíváncsiság, hogy mi történik a virtuális világban. Ez elrontja az elmélyülés élményét. Persze az is lehet, hogy emiatt majd kialakul egy gyorsolvasási kultúra.”
És akkor a végére, hadd tegyek még egy megjegyzést: ennél sokkal többet vártam a háromszáz esszéjéből válogató filozófustól. A minap lapunk is sokkal komolyabban foglalkozott a témával…  

Kinyírni a művészetet
És végül egy régi – na, nem is annyira régi – kedvenc is szóba kerül: Vargas Llosa Látványcivilizáció című kötete. Az írásos kultúra hanyatlása és a képkultúra tobzódása – a filozófus szerint – régi ügy. „A reklám és a képzőművészet elemeit ötvöző, fogyasztóbarát kváziművészetben minden érték elsüllyed, ami behatárolja az elitkultúra lehetőségeit… Persze a művészet nagyon régi, több ezer éves dolog, nem lehet csak úgy kinyírni egy technológiai fordulattal.”
Mindent egybe vetve, az az érzésem, az öreg gondolkodó sokkal többet tud a világról, mint amennyi kiderül az interjúból. Ezért is tartottam érdemesnek ilyen hosszan idézni a szövegből.  
A kötet ajánlója szerint Almási Miklós könyvélményein – művészet, zene, irodalom, építészet, filozófia, társadalomismeret, film – keresztül igyekszik fogódzót nyújtani a 21. századhoz. Mivel „a 21. század mindent felborított, radikálisan új világot hozott. Mindent lecserélt, ami a 20. században otthonos volt: analóg rendszerek helyet jött a digitális korszak, meghitt beszélgetés helyett az okostelefon, barátok helyett "követők" a Twitteren, nemzetállamok helyett a globalizált világ, a viszonylagos béke helyett egyre több és kegyetlenebb háború.” Maradt a művészetek simogató környezete: a zene, az irdalom, az építészet, de legfőképp az a gondolati kincs, amit a 20. század teremtett.
Bizonyára érdekes könyvet írt Almási Miklós. Én mindenesetre elolvasom. Aztán majd meglátjuk.