Kerouac nem a felhők mögött megbújva beszél hozzánk, hanem leül velünk, fizet egy kört, és mesél. Úgy beszél a legsúlyosabb dolgokról, mintha egy gyömbérsör mellett, egy füstös kocsmában szólna hozzánk. Barátunkká válik akarva-akaratlan. Ez a közvetlenség, ez a megragadó báj az, ami Kerouacot a legkedvesebb íróim közé helyezi.  Elém áll, a szemembe néz – megtisztel ezzel – s megosztja velem mindazt, amit a világról gondol. Egyenrangúnak tekint.
Leghíresebb regényét, az Úton-t, majd mindenki olvasta, megemésztette, elemezte. Ezért most hadd hívjam fel a figyelmet a Tristessa-ra!

Kis, számozatlan fejezetek
A Tristessa két részre bontott kisregény. Az első rész a Reszketőn és szemérmetesen címet, míg a második az Egy évvel később… címet kapta. A művet tovább tagolták – vagy az író, vagy a kiadó – rövidebb, hosszabb, szinte naplóbejegyzésekre hajazó blokkokból áll, melyek elején pár szót nagybetűkkel emeltek ki. Remek megoldás: olvashatóbbá teszi a regényt.
Amúgy persze nehéz Kerouac könyveit olvasni. Kötőjeleket használt pontok helyett, s csak a gondolatok folytonos áramlását megszakító levegővételeknek felelnek meg a jelek. Így születtek meg a lehengerlő sorok, a költészetbe illő leírások, a végtelenségen áthajló, szenvedélyes elmélkedések, és a szétszórt stílus is. Éppen emiatt persze letenni is nehéz a könyveit. Belemerülünk a szavak hevesen sodró folyamába, ami rendszerint ízesebb, mint a valóság. Ezért, amikor abbahagyjuk az olvasást és körbenézünk, úgy érezzük: mennünk kell. Úgy érezzük, nem vagyunk jó helyen.
De ebben a regényben a kis, számozatlan fejezetek segítenek. Felfoghatjuk őket úgy is, mint gondolati egységeket. Ráadásul az író minden kis rész végén, mintegy nyomatékosítva az addig olvasottakat, apró tételmondatokat írt, amik tovább lüktetnek az elmében. „Mi mind halni születtünk.” „Lélek zabál lelket az általános ürességben”. Olyan mondatok ezek, amik tovább pörgetik az ember agyát, s a regény befejezte után, akár két, vagy három hétig is ellátják gondolkodnivalóval.
Kerouac egyébként is számított arra, hogy az olvasója műveltségére. Olyan hasonlatokat, metaforákat használt, és olyan személyeket, vagy isteneket jelölt meg, akiket… bevallom, nekem is keresgélnem kellett az interneten.

Undort keltő kaland
A cselekmény elhanyagolható jelentőséggel bír Kerouac írásaiban. Elég megtekinteni fő művének tartott Úton című regényét. Részletes cselekménye alig harminc oldalban leírható, míg felszínesen pár mondatban is összefoglalható. Kerouac műveinek ugyanis nem a cselekményük a lényegük. Az írások igazi esszenciáját a monológok adják. Az elmélkedések életről, halálról, magányról, értelemről, drogról, nőkről, piáról, hírnévről, időről.
És ez alól a jelenleg taglalt kisregény sem kivétel. Kerouac a történet szereplőjeként számol be a Mexikóban töltött idejéről, arról, miként szeretett bele a prostituált Tristessába, s hogyan veszítette el végül. Bemutatja továbbá az ott élő kis csapat drogos hétköznapjait, a szer utáni megrögzött epekedést, és a kielégítetlen vágy okozta betegséget, amely szinte megegyezik a klinikai őrültséggel.
Egy mocskos világba kalauzol minket, ahol az utcákon kivert, haldokló, vagy már elhullott kutyák hevernek, ahol az emberek átlépnek, és közömbösen megbámulják a járdán elterülő félholtakat, ahol leitatnak szerencsétleneket, hogy aztán kizsebeljék őket. Egy elborzasztó, beszűkült világ a regény cselekményének helyszíne, mely úgy szippant magába, míg még tiszta az ember elméje és szervezete, hogy kijutni csak keveseknek sikerül.  
Mindezt persze úgy tárja elénk az író, hogy vágyat ébreszt bennünk: el akarunk jutni abba a világba, ahol mégsem rossz az élet, ahol tisztában vannak a cselekedetek következményeivel, az élet hiábavalóságával, a halál tényével, s elfogadják, hogy „lehet, holnap meghalunk”, ahol tudják, hogy mi emberek, semmik vagyunk. Ez a világ, ez a közeg szólít minket, olvasókat, kik vágyunk arra, hogy mi is „megértsük az élet értelmetlenségét”.

Helyünk és szerepünk
Három főbb szereplővel dolgozik. Mindegyikük különböző. Tristessa vallásos, értelmes nő, akivel elbánt a sors, s akinek nem maradt más választása, mint leélni azt az életet, amit nem akar. Ő az, akinek minden szavát elhiszik a szereplők, s emiatt mi is. Az öreg Bull számára a legfontosabb az anyag, bármit képes lenne odaadni érte. Az állampolgárság megszerzése végett feleségül akarja venni drogos partnerét, a gyönyörű Tristessát, és így szembekerül a hősszerelmes íróval. Kerouac, mint főszereplő végül lemond a lányról, a szerelemről, a morfiumról, de talán csak azért, hogy a regény végén elmondhassa: „hosszú, szomorú meséket fogok írni emberekről, legendás életem szereplőiről.” Így az ő az „legendás” élete nem fulladhat bele a morfiumba…
De azért a mélybe csavarodó kaland végén megkérdi az olvasót: „Ez az én szerepem ebben a filmben, halljuk, a tiéd mi?”. Ez az a kérdés, ami minden embert foglalkoztat, ez az a nagy, általános kérdés, amelyre senki sem tud végleges választ adni. Ez Kerouac kérdése. Ez az élet kérdése.
A Tristessa a felszínen egy beteljesületlen szerelem, egy drogos prostituált bukása. A mélyben azonban az író elmélkedése az őt és mindenki mást körülölelő halálról, amiben azok az emberek élnek, akikről e regény szól; a szerelemről, ami értelmet adhat a létezésnek, s végül az önkeresésről, megtalálhatatlan helyünk megrögzött kereséséről. Helyünk kereséséről, amelyet csak úgy találhatunk meg, hogy eldöntjük: ez az én szerepem, s minden nehézségen és kudarcon átvágva kitartunk elhatározásunk mellett.

Mert ha feladjuk, s tovább keresgélünk, hely nélkül maradunk a világban.