A minap a fél világ a Japánban lefotózott óriásszalamandrán szörnyülködött.  A világsajtót bejáró fotó nem pusztán a kétéltűek iránt érdeklődő állatbarátok számára volt érdekes, de a könyvbarátokat is elgondolkodtathatta: Ha ezek a lények valóban ilyen nagyok, akkor Karel Čapek, lassan nyolcvan éve írt könyve akár valóra is válhat?

A lomha óriás
A szalamandra a kétéltűek közé tartozik. Hideg, gyors folyású folyóvizekben és forráspatakokban él. Férgekkel és rovarokkal, halakkal és békákkal táplálkozik. Lábain elül négy, hátul öt jól fejlett ujj van, kétéltű létére sokáig, akár fél évszázadot is megél, miközben a nőstények akár évi ötszáz utódot is világra hoznak... Az állat ritkán látható, mert többnyire csak szürkületkor indul vadászni. A nappalt üregekben vagy kövek alatt, rejtőzködve tölti idejét, amikor azonban levegőre van szüksége, a vízfelszínre emelkedik. A lomha óriásszalamandrát ilyenkor gyerekjáték befogni vagy elejteni. Húsa jóízű, a japán piacokon kedvelt árucikk.
Ezek a tények.

Mese a telhetetlenségről
A mese pedig úgy szól, hogy képzeljünk el egy állatfajt, amely képes megtanulni akár a legbonyolultabb feladatsorokat, zokszó nélkül, pusztán élelemért dolgozni naphosszat a legzordabb körülmények között. Egy olyan fajt, amelynek tagjai nem lázadnak sorsuk ellen, s gyorsan szaporodnak, az utódok pedig pár nap után szintén munkába állnak.
Ha valakinek esetleg minderről korunk multinacionális cégei, a minél olcsóbb munkaerővel, minél nagyobb haszon szerzése ugrik be, az nem jár messze az igazságtól. A megdöbbentő, hogy Karel Čapek, a robot szó megalkotója, közel nyolcvan éve, 1936-ban írta meg ironikus, a kizsákmányolás, az emberi telhetetlenség, kapzsiság és gátlástalanság regényét.

A furcsa kétéltű
Az érintetlen, indiai-óceáni sziget öblében élő óriásszalamandráktól a bennszülöttek rettegnek, mivel a szárazföldre is kimerészkedő lények nemcsak, hogy furcsa hangokat hallatnak, de járni is tudnak. A gyöngyök után kutató, arrafelé vetődő van Toch kapitány azonban rájön, hogy ennél sokkal többre is képesek a furcsa állatok: ráveszi őket, hogy gyöngyöket hozzanak fel olyan mélységből, ahová ember már nem juthat le, cserébe olcsó késeket ad nekik. Utóbbiakkal nemcsak természetes ellenségükkel, a cápákkal szemben veszik fel a harcot, de könnyebben férnek hozzá a gyöngyökhöz is.
A kapitány felfedezése lavinát indít el: a szalamandrákat érző lényekként kezelő gyöngyhalásszal szemben a haszonmaximalizálást hirdető tőkés réteg milliós nagyságrendben „alkalmazza” a szalamandrákat, amelyek meglepően intelligensnek bizonyulnak. Egy idő után képesek szavakat, majd mondatokat is megtanulni, és így kommunikálni, valamint egyre bonyolultabb eszközöket kezelni.
Végül az élet szinte minden területén az olcsó munkaerőt jelentő szalamandrák végzik a munkát, hiszen soha nem lázadnak sorsuk ellen. Legalábbis ez a hír járja róluk mindaddig, amíg elérkezettnek nem látják az időt, hogy szerepet cseréljenek az életre náluk jóval alkalmatlanabbnak tűnő emberiséggel…
Čapek írása cseppet sem vesztett aktualitásából, a kötet több kiadást megélt idehaza is, nem véletlenül. A világsajtót bejáró mostani fotó újra eszünkbe juttathatja a művet, de rossz helyen keresgél az, aki a valóban furcsa kétéltűt keresi majd benne. A szalamandrák ugyanis mi vagyunk, emberek.