Orson Scott Card 1977-ben publikálta először (akkor még) Ender’s game nevű novelláját, mely az Analog Magazin hasábjain jelent meg. Az elkövetkezendő években megfogant fejében Speaker for the Dead című regényének ötlete, melynek megírása során szembesült a sci-fi írók legnagyobb problémájával: komplex, háttérrel, történelemmel rendelkező új világot kellett létrehoznia. Ekkor vette elő ismét Ender novelláját, melynek segítségével megpróbált hátteret adni legújabb ötletének. Azonban, amikor 1985-ben megjelent a magyarra Végjáték címen fordított előzmény-könyv, nagyobb csodálatot váltott ki az olvasókban, mint az 1986-ban kiadott A holtak szószólója. És habár mindkét könyv elnyerte a Hugo- és a Nebula-díjat is, az olvasók millióinak véleménye szerint az előzménykönyv számít „alapműnek” a sci-fi rajongók táborában.

Invázió
2013-ban Hollywood is lecsapott az ötletre (szinte biztos, hogy a megírás utáni 29. évben fedezte volna fel magának Etyekwood a nagy lehetőséget), és mindannyiunk Indiana Jonesának, Harrison Fordnak a közreműködésével megalkották a moziváltozatát is a regénynek. Mint az oly sokszor lenni szokott, a széleskörű ismertséget ismét csak a mozgókép hozta meg az író és a könyv számára. Az azóta már öt kötetesre bővült sorozatot újra kiadták magyarul az Unio Mystica Kiadó segítségével, így végre nem az antikváriumokban kell „vadásznia” a rajongóknak a régi kiadásokat.
A történet a maga módján zseniális: a Földet hetven évvel ezelőtt megtámadta egy idegen faj, amit – a fordítás csodája folytán – hangyok névre kereszteltek a magyar kiadásokban. Két invázió történt, mindkettőt (ki hitte volna?) sikerült visszavernünk. A harmadik inváziót azonban már az emberek tervezik. Az inváziós flotta vezetéséhez keresnek egy olyan parancsnokot, aki stratégiai lángelmeként, új Julius Caesarként győzelemre segíti az emberiséget. És utána remélhetőleg megteszi a politikusoknak azt a szívességet is, hogy megöleti magát.
Nyilván azért, mert az utóbbira egy felnőttet nehezen tudnának rávenni, úgy gondolják, a jövő a katonai iskolában három éves koruktól bent lakó, nagyon katonásan nevelt zsenipalánták kezében van. Közülük is minden valószínűség szerint a stratégiai zseninek, Ender Wigginnek a kezében. A könyv leírja megpróbáltatásait: hogyan lesz vezetője a társainak, hogyan sikerül kegyetlenséget belenevelni, és elhitetni vele, hogy egyedül van a világban, és ha nem akar elpusztulni, akkor mindig győznie kell.

Olvasása előtt
Gavin Hood rendező igazán kitett magáért. A kicsivel több, mint háromszáz oldalas könyvből egy kellemes, kis híján két órás filmet csinált. Nem akart új eseményeket kitalálni, és ami – manapság – már nagy dolognak számít, nem is akarta elhúzni három filmen keresztül a nyúlfarknyi történetet. Amiről úgy hitte, hogy bele tudja rakni a filmbe, azt belerakta, amiről meg úgy érezte, hogy meghaladja a film technikai korlátait, költségvetését, a saját vagy a szereplőinek tehetségét, azt nyom nélkül kivágta a forgatókönyvből. Így lehet az, hogy nem voltunk tanúi Ender felnövekvésének (végig a tizenhét éves Asa Butterfield játssza Endert, holott a könyv  tizenkét éves időszakot ölel fel). Nem tudjuk meg, hogy milyen szerepe volt a fiú bátyjának és nővérének a földi élet és hatalmi rendszerek átformálásában. Ráadásul a Harrison Ford által játszott Graff ezredes egy szimpla szociopatának tűnhet, aki élvezi a kegyetlenkedést a gyerekekkel, és nincs elég esze ahhoz, hogy felfogja, mennyire torzzá fogja tenni a személyiségüket. Nesze neked Han Solo…
A könyv olvasása előtt néztem meg a filmet. És tetszett. Sikerült elérnie, hogy ne idegesítsenek a gyereksztárok, ne unjam a történetet, és (csak később) állapítsam meg, hogy Ben Kingsleynek ismét sikerült pontosan ugyanazokkal a színészi eszközökkel eljátszania egy háborús veteránt, mint egy pszichológiai intézet igazgatóját. Persze most maorira volt pingálva az arca.
De akármit is mondhatok, ez a filmélmény vett rá engem arra, hogy alig egy héttel a mozizás után, megvegyem a könyvet és nagy érdeklődéssel el is kezdjem olvasni. Pedig tudtam: a dialógusok egy az egyben a könyvből kerültek át a filmváltozatba. A szereplőket is ismertem, a történet végkifejlete sem volt titok előttem. Mégsem tudtam letenni, mert hamar felfedeztem, hogy a film egyáltalán nem volt képes az érzelmi töltetét átadni a könyvnek, hogy veszélyesen egysíkúnak ábrázolnak bizonyos karaktereket, és hogy rengeteg fontos történést kihagytak a forgatókönyvből… E hiányosságok miatt (amelynek megléte a könyvben kellemes csalódás volt számomra) tudott elvarázsolni ugyanaz a történet második alkalommal is.

Mozi után
A legszembetűnőbb különbség azonban az volt, hogy a könyvben két nagy fordulat is található. Azt, hogy a gyerekek által játéknak hitt csaták igaziak voltak, a film teljes egészében át tudja adni (nem nagy teljesítmény, de akkor is el kell ismerni, hogy megcsinálta). A második során pedig megérthettük az addig csak mumusként megjelenő hangyokat. Hogyan is fejlődött ki a fajuk, és miért bocsájtanak meg az őket elpusztító embereknek. Megtudhattuk, hogy nem kellett volna az emberiségnek egy harmadik invázióval számolnia, mert amint felfogták az idegenek, hogy egy intelligens fajjal van dolguk, nem akarták folytatni a hódításokat. Ezzel, a jóval fontosabb fordulatával a könyvnek pedig semmit sem tudott (vagy akart?) kezdeni a mozi változat. Előbbi segítségével egy kellemes, fordulatos, de saját árnyékán túl nem lépő filmet lehetett alkotni. Utóbbi miatt pedig a könyv lett „jó könyvből”, zseniális, korszakalkotó mű. Nem többről, mint három oldalról beszélünk, de mégis ez lökte át az addigi olvasási élményemet egy új dimenzióba, melynek erkölcsi kérdései immár nem a fekete és fehér két perifériáján mozognak, hanem megpróbáltak behatolni a kettő mezsgyéjébe is. És attól lett több és jobb ez a könyv, mint a legtöbb sci-fi iromány, amit olvastam, hogy ez sikerül neki.
Életemben, azt hiszem, most először örültem annak, hogy filmadaptáció is készült egy könyvből. Talán tudatos megfontolásból (a legjobbat feltételezem), a rendező nem akarta átírni a könyvet, és rájött, hogy nem tudja teljes egészében visszaadni azt, ami miatt remeknek mondható az eredeti történet. Így kihagyta azt, és egy befejezett, a nézőben kérdéseket nem hagyó, de átlagos filmet alkotott. Viszont megvan rá az esély, hogy ez tetsszen a közönségnek. És ha ennek hatására veszi kezébe a könyvet – ahogy velem is történt – akkor azt kell, hogy mondjam, igenis van létjogosultsága az eredeti művet nem átíró, nem bankrobbantásnak készülő mozi változatoknak.