Kik azok a művészek? Mit nevezünk művészetnek? Mitől lesz az egyik alkotás jobb, mint a másik? Hogyan lehetséges az, hogy valaki képes újat és csodát alkotni, míg mások csupán utánzatokat tudnak létrehozni? Honnan jön az ihlet? Miért nincsen mindenkinek?
Klisé. El-elnézegetve az emberiség legjobbjainak alkotásait, biztos vagyok benne, hogy a fenti kérdések mindenkiben felmerültek már egyszer. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy az írók egyik legkedveltebb témájává nőtte ki magát az „ihlet” a „múzsa” miben/kiben létének boncolgatása. Nem lennék meglepve, ha valamelyik egyetemen léteznének ilyen nevű kurzusok is. Szigorúan gyakorlati jelleggel. Erre a koránt sem felfedezetlen terepre próbál elkalauzolni Christopher Moore Te szent kék! című új regénye.

A múzsa és a festő
A történet a kései 19. század Franciaországába visz el minket. Montmartre-ra, ahol is a legnagyobb impresszionista festők összegyűltek, és megpróbáltak maradandót alkotni. Ha nem lettem volna nagy rajongója a szerzőnek, akkor minden valószínűség szerint kezembe sem veszem a könyvet. Mert nem gondoltam volna, hogy a történet valami „pluszt” is fog adni a már ezerszer boncolgatott témákon kívül. És itt sincs ez másként: a múzsa igazából egy istennő, aki alakváltó képességének köszönhetően tud minden egyes férfi (igen, az 1880-as években jártunk, még CSAK férfi) művészt inspirálni, és rövid úton szerelmi bánatba, így később alkoholizmusba, nemi betegségbe vagy szimplán csak romlásba dönteni. Mert a remek alkotása mindig áldozatokkal jár. Minél nagyobb az áldozat, annál nagyobb mű fog születni, és a múzsa ennek köszönhetően tovább fog élni. Ha nem a története miatt, akkor mégis mitől lesz olvasásra méltó ez a könyv?
Azt kell mondani, hogy az írói zsenialitás miatt. A korántsem ismeretlen történetnek az általa bemutatott művészek festményei adnak keretet. És ez az enyhén misztikus történet mellett igen nagy bátorságra vall. Hiszen az író valóban létező, az olvasó szeme láttára megelevenedő helyek, személyek köré fűzte kissé horrorba hajló történetét. Nem vagyok benne biztos, hogy ez a legnagyobb ötlet a világon, vagy a leginkább hatásvadász szerkesztési mód… de bevált. Elhiszi az olvasó minden egyes szavát a történetnek, és a megelevenedett Renoire, Monet, Whistler tényleg testközelbe kerül. Mindezek mellé pedig megkapjuk a már jól ismert Moore-i humort és szarkazmust.

Ismerőseink kiállításai
Az olvasó vagy imádni fogja ezt a könyvet, vagy a harmadik kis fekete-fehér ábrázolásnál le fogja tenni. Én tovább olvastam, és azt kell, hogy mondjam, közelebb hozta hozzám a festőket, mint valaha bármi is hozta. Láttam a budapesti Picasso kiállítást, természetesen Munkácsy monumentális műveit is kötelező volt megnéznem, de soha nem éreztem úgy, hogy tudnék valami személyeset ezekről a festőkről. Moore zsenialitása abban rejlik, hogy – most először – szereplőinek ismerősévé teszi az olvasót. Természetesen, mivel kitalált történetről van szó, a főszereplő is a képzelet szüleménye, azonban a barátai… Lucienne segítségével mi is Montmartre betyárjai közé fogunk tartozni. Nem vagyok benne biztos, hogy így tervezte Moore, de az biztos, hogy nagy reklámot csinált az impresszionistáknak. Hiszen amit megtudtunk róluk, az csodálatos és tiszteletre méltó, de mégis emberi… Közel kerülnek hozzánk. Egynek érezzük magunkat közülük. Így, ha a festészet mégoly távol is áll tőlünk, „ismerőseink” kiállításait biztosan meg fogjuk tekinteni.

Szerette mindet
Éppen ezen oknál fogva lehetséges, hogy a főszereplő legjobb barátjának, a litográfia óriásának, a törpe Toulouse-Lautrecnek a kiállítása a Szépművészeti Múzeumban számomra kihagyhatatlannak tűnt. És nem is bántam meg, hogy rászántam az időt. Mert Henri nem okozott csalódást. A könyv lapjairól megismert „bon vivant” tárult a szemeim elé, aki a legnagyobb szeretettel örökített meg mindent, amit látott vagy átélt. Mert rajongott mindenért, amit megörökített, hiszen, így – saját bevallása szerint – „ha nem is lesz sikeres, legalább szerette mindet”.  A tárlat ehhez híven igyekszik elhomályosítani azt a téves elképzelést is (John Huston Moulin Rouge filmjének hatását), hogy a festő testi fogyatékossága, és szülei közeli rokoni kapcsolata miatt folyamatos depresszióval küzdött, gyűlölte magát és életét. A közel háromszáz kiállított mű szinte mind az ellenkezőjéről tanúskodik: komolytalan életfelfogásról, de hatalmas életigenlésről, és az általa megismert világ imádatáról. Persze az is tagadhatatlan, hogy Henri de Toulouse-Lautrec minden kétséget kizáróan iszákos volt, így korán – harminchat éves korában – részben az alkoholizmusába halt bele. De a jelek szerint nem azért ivott, mert depressziós volt, hanem mert tényleg szeretett részeg lenni. Meg persze a múzsa is megköveteli az áldozatot…
Az önmagukat nagyon komolyan vevő szakértők és műkedvelők hajlamosak lenézni az impresszionistákat az általuk rajzolt virágos mezők és rajongással megörökített szerelmeik miatt. Mégis, ha egy múzeumban kiállításuk nyílik, az emberek sorban állnak, hogy megtekinthessék képeiket. Mert jó olyasmit nézni, amit szeretettel készítettek. És ha még egy százszor lerágott csontról is van szó, a sok kép között mindig lesz pár olyan, amely megragadja a fantáziánkat. Mindenkit csak arra tudok biztatni, hogy olvassa el a könyvet, és utána áldozzon egy délutánt a régi Szépművészeti Múzeum utolsó nagy kiállításának megtekintésére. Társnak a szerelmet, hiánya esetén pedig az abszintot ajánlom!