Rettenetes könyvet írt Kim Leine. Letehetetlen szörnyűséget. Felemelő, megrázó, világmagyarázó borzalmat. Civilizációnk, kultúránk, jólneveltségünk által elrejtett emberi, de még inkább embertelen természet burjánzó ága-boga szövi át ezt a könyvet. Ahogyan lapról lapra emészti az olvasó kötetet, úgy nőnek ki az őserdei indák a fejezetekből, s fonják körül a gyanútlan ember lelkét, szívét, értelmét.   
Morten Falck, a grönlandi misszionárius története behálóz, gúzsba köt, sárba göngyöl és megemészt. 
Aki nem bírja az ürülék, a kihulló fogak, a nemi erőszak, a vérfertőzés és a magzatelhajtás naturálisan aprólékos leírását, aki nem tudja végigolvasni az emberi nyomorúság ezerféle kínjának precíz felsorolását, aki nem tudja elviselni az ártatlanok meghurcolásának, a tehetetlenek kétségbeesésének, az elaljasulás haláltáncának részletes bemutatását, az jobb, ha bele sem kezd ebbe a könyvbe.

Nemtelen vadember
Az északi országok irodalmi díjával kitüntetett szerző – maga állította, hogy a naturalizmus nagyjai, Zola, Flobert, Tolsztoj jelentik számára a zsinórmértéket – különlegesen, már-már bántóan hiteles könyvet alkotott. A Végtelen-fjord prófétái ebben az összefüggésben őszinte folytatását jelenti az európai irodalmi hagyománynak. De nem pusztán naturalizmusa okán, hanem kérdésfelvetése miatt is. Leine könyve a felvilágosodás nagy problémájához nyúl vissza, a természetes létezés, a „nemes vadember” és a vele szemben álló civilizált polgár alakját, illetve alakjait állítja szembe. Ám a párhuzam nagyjából ezen a ponton véget is ér, mert Leine vademberei nem annyira boldogok, mint amennyire nemesek, és kulturált polgárai nem annyira civilizáltak, mint amennyire boldogtalanok. Vadság és kultúra, nyers létezés és kimódolt szenvedés, kéjsóvár szabadságvágy és őszinte vezeklésigény fordul újra és újra egymásra a zsíros, penészes, tetves, fagyott, sötét, pálinkagőzös grönlandi jégvilágban.

Korlát és szabály nélkül
A könyv egy a XVIII. században élt grönlandi hittérítő, Morten Falck története. Az alak kitalált, a történet azonban valóságos. Leine több misszionárius fennmaradt naplójából gyúrta egybe a főszereplőt, aki éppen olyan lett, amilyen egy elképesztő nyomás alatt álló, ha nem is feltétlenül becsületes, de önmagával szemben mindig őszinte, esendő ember lehetett akkoriban. Vagy mostanában. Vagy mindig. Vagy bármikor. És miközben a misszionárius Rousseau-t követve keresi a természetes létezés lehetőségét, miközben áthalad a legkülönösebb testi és lelki természetellenességek során, azonközben a világ – s nem csak az akkori világ – minden ellentmondására ráismerhetünk. A vallás és a felvilágosodás, a gyarmatosítás és a szabadságigény, a civilizáció és a vadság, a kultúra és az ösztön, az erkölcs és a létezés, az identitás és az önmegtagadás újra és újra egymásnak feszül e könyvben. 
A hagyományos európai világból kiszakadó dán gyarmatosítók és a gyarmati rendszer bevezetése miatt a maguk hagyományait elvesztő grönlandi bennszülöttek egy olyan közegbe zuhannak, amelyben semmiféle társadalmi korlát nem létezik, de nem léteznek a társadalom által nyújtott fogódzók sem. A küzdelmes mindennapok során lassan-lassan mindenkiről lefoszlik a kultúra minden bilincse és megtartóereje, s azzá lesz, ami önmagában lehetne. De ez a lét – a személyes helytállás minőségétől függetlenül – korántsem annyira vonzó és nagyszerű, mint amilyennek a felvilágosodás nagyjai elképzelték.
 
Nincs más választás
De hát ilyesmit nem is várhattunk ettől a könyvtől. Leine nem XVIII. századi író. Kortárs problémák foglalkoztatják, akkor is, ha az ezerhétszázas évek végére helyezi történetét. A XXI. századi emberi létezés, a széthulló hagyomány, az atomizálódó társadalom kérdéseire egyértelmű választ ad: Nem lehetséges – mert a mai ember számára nem kívánatos – a társadalom felbomlott szöveteinek újraalkotása. Az ember természetes szabadsága azonban korántsem annyira békés, boldog és üdvözítő, mint ahogyan azt a személyes szabadság nagyjai remélték. Leine hőseivel a modern európai kultúra a végpontjához érkezett: elérte kétszáz éve áhított célját és nem érti, miért kereste annyira.
Más választása azonban nincs, csak az, ami Morten Falknak: be kell lépnie a parttalan és ezért értelmetlen, de mégis a legvonzóbb választásnak tűnő szabadság kapuján.