Jean Paul Sartre volt az egyetlen író, aki saját akaratából visszautasította a Nobel-díjat. A közvéleményben az író-filozófus indokai ragadtak meg, miszerint a Nobel-díj „burzsoá díj, amelyet burzsoák osztanak”, valamint: „egy író nem engedheti meg, hogy intézményt csináljanak belőle, még akkor sem, ha ez a legmegtisztelőbb formában történik.” A világszerte botrányt kiváltott ügy azonban ennél jóval bonyolultabb.

Kép forrása

Sartre eltévedt levele

Néhány hónappal Jean-Paul Sartre A szavak című önéletrajzi regényének megjelenése után, 1964 októberében a Svéd Akadémia az ekkor már világhírű író-filozófusnak ítélte oda az irodalmi Nobel-díjat. Sartre a Le Figaro Littéraire egyik cikkéből tudta meg, hogy Nobel-Bizottság őt jelölte a legrangosabb irodalmi kitüntetésre. Sartre habozás nélkül tollat ragadott, és megírta a bizottságnak, hogy nem kívánja átvenni a díjat. A levél így hangzott: „Tisztelt Titkár Úr! A mai napon tudomásomra jutott bizonyos hírek szerint esélyesnek tűnök az ez évi Nobel-díjra. Bizonyára elbizakodottnak tűnő, hogy még a szavazások előtt befolyásolni kívánom döntésüket. Ennek ellenére, azért, hogy eloszlassak, illetve elkerüljek egy félreértést, bátorkodom írni Önnek. Mindenekelőtt szeretném Önt arról biztosítani, hogy mélységesen tisztelem a Svéd Akadémiát és a díjat, amellyel már nagyon sok írót kitüntetett. Ugyanakkor személyes és egyéb, konkrétabb okok miatt, amelyeket nem áll módomban itt részletezni, szeretném, ha nem szerepelnék a díjra esélyesek listáján. Sem 1964-ben, sem később, nem kívánom elfogadni, nem fogadhatom el a kitüntetést. Bocsásson meg, kérem, és fogadja őszinte nagyrabecsülésemet.”

A sors iróniája, hogy ez a levél csak későn érkezett meg a címzetthez, mivel Sartre a Nobel Akadémiához küldte levelét, amit felbontatlanul továbbítottak a Svéd Akadémia titkárának. És hogy még többet késsen a levél, a titkár úr éppen a hegyekben síelt. Így történt, hogy a Svéd Akadémia, mit sem tudva Sartre leveléről, október 22-én odaítélte a Nobel-díjat Jean-Paul Sartre-nak. Később került sor a kínos közleményre, amelyben tudatták a közvéleménnyel, hogy „a díjazott bejelentette, nem kívánja átvenni a díjat.” Mivel megtörtént a díj odaítélése, csak átvétele nem, Sartre akár akarta, akár nem, Nobel-díjas lett.

Kép forrása

Sartre levele

Meglepődött vagy nem?

François Closet író-újságíró Le monde était à nous (Miénk volt a világ) című önéletrajzi regényében megírja, hogy sikerült interjút készítenie Sartre-ral közvetlenül az után, hogy az író-filozófus visszautasította a Nobel-díjat. Closet elmeséli, hogy október 22-én délben, amikor elterjedt a hír, hogy Sartre Nobel-díjat kap, az AFP (l’Agence France Presse, Franciaország Sajtóügynöksége) szerkesztőségében, ahol fiatal újságíróként dolgozott, a főszerkesztő izgatottan kérdezte tőle, tudja-e, hol van most Sartre. Mindig a Montparnasse-on ebédel, válaszolta Closet. Akkor menjen oda, szólt az utasítás. Az újságíró rögvest elment Sartre és Beauvoir törzsvendéglőjébe, a La Coupole-ba, ahol egy pincértől megtudta, hogy Sartre azon a napon nem volt ott, de talán a szemközti Selectben megtalálja. Mivel ott sem volt, a Denfert-Rochereau-n lévő L’Orientalba motorozott el, ahol végül rálelt az íróra, aki Simone de Beauvoirral ebédelt. Udvariasságból megvárta, míg befejezik az ebédet, majd bemutatkozott, és megmondta, hogy az AFP újságírója, és közölte Sartre-ral, hogy elnyerte a Nobel-díjat. Closet elmondása szerint Sartre láthatóan meglepődött. Nyilván azt gondolta, hogy miután megírta a Svéd Akadémiának, hogy nem fogadja el a kitüntetést, a zsűri levette a napirendről személyét. Ekkor Closet megkérdezte az írót, elfogadja-e a Nobel-díjat. „Nem, visszautasítom, és ezt meg is írhatja” – hangzott a válasz. Az újságíró kérdésére, hogy miért, Sartre azt válaszolta, hogy meghagyja azt a svédeknek. Closet azonnal megtelefonálta a hírt az AFP-nek. Az AFP 15 óra 28 perckor kiadott kommünikéje, amit Closet információja alapján tett közzé, azt állítja, hogy Sartre egyáltalán nem volt meglepődve, amikor Nobel-díjáról hallott a vendéglőben. Vagy Closet emlékszik rosszul, vagy a hírügynökség változtatta meg információját. Mindenesetre a kommüniké így hangzott: „Az ebben kora délutáni órában kissé elhagyatott nagyteremben csupán három asztalnál ültek. Az egyiknél egy hatvan év körüli, kék öltönyben sertésoldalast evett, vele szemben Simone de Beauvoir, felfésült hajjal, zöld kardigánban, fémnyaklánccal a nyakában. A vendégek közül senki sem ismerte fel az új Nobel-díjast. A zsűri döntésének közlése semmiféle meglepetést, semmi érzelmet nem váltott ki belőle. Miután megtette rövid nyilatkozatát, folytatta beszélgetését Simone de Beauvoirral és a sajttálat várva, rágyújtott egy cigarettára.”

Kép forrása

Az AFP kommünikéje

Sartre véleménye a Nobel-díjról

A példátlan eset természetesen világszerte óriási botrányt váltott ki. Sartre mindenképpen el akarta kerülni, hogy az újságok címlapjára kerüljön, tudván tudva, hogy a riporterek és fényképészek hada fogja ellepni lakása környékét egy riport vagy egy jó fotó kedvéért. Kiadójához, Gallimard-hoz menekült, akivel eldöntötték, hogy egyetlen interjút ad az éppen Párizsban tartózkodó svéd újságírónak, Carl-Gustav Bjurstörmnek. Az interjú – miután szövegét Sartre és Beauvoir együtt ellenőrizte – október 24-én svéd és francia nyelven is megjelent. Svédül a Dagens Nyheter című napilapban, franciául a Le Monde-ban és a Le Figaróban Az írónak vissza kell utasítania, hogy intézményt csináljanak belőle címmel. Sartre meglehetősen terjengős nyilatkozatában mindenekelőtt kijelentette, hogy a Nobel-díj el nem fogadása egyenes következménye annak, hogy mindig is elutasította a díjakat és egyéb hivatalos elismeréseket. Valóban, 1945-ben nem fogadta el a Becsületrendet, de a híres Collège de France nevű felsőfokú oktatási intézménynek sem lett tagja, annak ellenére, hogy barátai is felkérték ottani oktatásra. Az interjú további részéből a szocialista társadalom iránti elfogult szimpátiája is kiderül, ami később barátaival való szakításhoz vezet: „Személyesen mélyen átérzem a két kultúra közötti ellentmondást; én magam is ezekből az ellentmondásokból állok. Szimpátiám minden kétséget kizáróan a szocializmusé és azé, amit a keleti blokknak neveznek, de egy polgári családban születtem és éltem. Ez lehetővé teszi számomra, hogy együtt működjek azokkal, akik közelíteni kívánják egymáshoz a két kultúrát. Mindamellett természetesen azt szeretném, ha „a jobbik nyerne”, azaz a szocializmus.” Ezért nem tudok elfogadni semmiféle kitüntetést hivatalos kulturális szervektől se nyugatról, se keletről, még akkor sem, ha megértem miért vannak. Jóllehet minden szimpátiám a szocializmus oldalán áll, még a Lenin-díjat sem tudnám elfogadni, ha nekem akarnák adni, amiről persze nincs szó. Jól tudom, hogy a Nobel-díj önmagában véve nem a nyugati blokk irodalmi díja, de az lett, amivé tették, és történhetnek dolgok, amikről nem a Svéd Akadémia dönt.

Ezért van az, hogy a jelenlegi helyzetben a Nobel-díj valójában a Nyugat íróinak vagy a Kelet lázadóinak van fenntartva. Nem kapott például Nobel-díjat Neruda, aki az egyik legnagyobb dél-amerikai költő. Sohasem került komolyan szóba Aragon, aki megérdemelné.  Sajnálatos, hogy Paszternak hamarabb kapta meg a Nobel-díjat, mint Solohov, és hogy az egyetlen szovjet mű, amit díjaztak egy külföldön kiadott és hazájában betiltott mű volt (Boris Paszternak Zsivago doktor című regényéről van szó). Helyre lehetett volna állítani az egyensúlyt a másik oldal felé tett gesztussal. Az algériai háború alatt, amikor aláírtuk a „121-ek Nyilatkozatát”, köszönettel elfogadtam volna a díjat, mert nemcsak engem, hanem a szabadságot is díjazták volna, amiért harcoltunk. De erre nem került sor, és csak a harcok után ítélik meg számomra ezt a kitüntetést.”

A nyilatkozatnak ebből a részletéből az is kitűnik, hogy Nobel-díjának elutasításában nemcsak az volt, hogy – mint mondta − „az írónak nem szabad megengednie, hogy intézményt csináljanak belőle, még ha ez a leginkább tiszteletre méltó formában történik is, mint a jelen esetben”, hanem az is, hogy semmiben nem értett egyet a Svéd Akadémia működésével.

Kép forrása

A Le Figaro 1963. október 23-i cikke, melyben Sartre kifejti, miért nem veszi át a díjat

Amit Sartre kortársai nem tudhattak Nobel-díjának előzményeiről

A Nobel Akadémia ötven évvel a Nobel-díjasok kitüntetése után megnyitja a jelölt archívumát. Sartre 1964-ben kapta meg a visszautasított Nobel-díjat, így a róla szóló dokumentumokba 2015 januárjától lehetett betekinteni. A Le Monde című napilap 2015. január 29-i számában Olivier Truc, a lap stockholmi tudósítója beszámolt arról, hogy Sartre nem csupán 1964-ben volt jelölt a Nobel-díjra. 1957-ben a 49 író között szerepelt. Neve mellett ez a megjegyzés olvasható: „Filozófiai jelentősége és eszméinek időállósága meggyőzőbb adatokat igényel.” Emellett az 1952-ben megjelent Saint Genet, komédiás és mártír című vaskos tanulmánya „nagyon vitatható” minősítést kapott. Ebben az évben egyébként Albert Camus nyerte el a Nobel-díjat, szoros versenyben André Malraux-val. Sartre az ezt követő négy évben mindig szerepelt a jelöltek között, ám valamennyi alkalommal a „később” jelzés került dossziéjára. 1962-ben, amikor John Steinbeck, Robert Graves és Jean Anouilh voltak a legesélyesebb jelöltek, Sartre mellett is komoly érvek szóltak. Anders Österling, az Akadémia örökös titkára, méltatva Anouilh érdemeit, jelentésében ezt írja: „Ha vannak kétségeim, azok inkább a nála idősebb Sartre miatt vannak; egy Anouilh számára megítélt díj ennek a más szempontból problematikus jelöltnek az igazságtalan mellőzéseként tűnne.” Österling kollégája, Henry Olsson nem kívánja mellőzni Anouilht, csak azért, mert Sartre „eredetibbnek tűnik.” Az igaz, hogy Sartre hatásos drámákat írt ─ mondja ─, mint a Zárt ajtók mögött, A tisztességtudó utcalány, Piszkos kezek, de mindez nem feledteti a Jean Genet-ről írt nagyon vitatható könyvét. Azt is hozzáteszi, hogy Sartre még nem jutott el fejlődésében egy bizonyos szintig, amit az Altona foglyai igazol. A Svéd Akadémia túlságosan mesterkéltnek találta Sartre drámáját. Abban az évben John Steinbeck nyerte el a Nobel-díjat. 1963-ban a jelöltek között a franciák túlsúlyban voltak: Charles de Gaulle, Cocteau, Giono, Char, Anouilh, Aragon, Breton, Etiemble, Jouhandeau, André Malraux, Montherlant, Jules Romains és még mindig Jean-Paul Sartre. Ezúttal az „elmélyültebb vizsgálatot igényel” megjegyzéssel tették félre jelölését. A sok francia mellett a görög Georges Seferis lett a nyertes. 1964-ben a 76 (!) jelölt között a franciák itt is túlreprezentáltak voltak. A legesélyesebbek: Samuel Beckett, Eugène Ionesco, W. H. Auden, Mihail Solohov és Jean-Paul Sartre. Az utóbbi mellett szólt, hogy abban az évben jelent meg A szavak című „várva várt önéletrajzi regénye,” „egy kíméletlenül éles szatíra”. Azt is megjegyezték, hogy „Ez az erős és független egyéniség Európában intellektuális hatalommá vált, akit vitatnak és csodálnak, jóllehet az utóbbi években csökkenni látszik befolyása.” Mint tudjuk, az 1964-es évben Sartre-ra esett a Svéd Akadémia választása. A jelölt pedig nem kért abból a kitüntetésből, amit még soha, senki sem utasított vissza.