Gerhart Hauptmann egy jómódú obersalzbrunni (ma Szczawno-Zdrój, Lengyelország) vendéglős és fogadós fia volt. 1880-tól két évig szobrászatot tanult Breslauban (ma Wroclaw, Lengyelország), később filozófiát és természettudományt hallgatott Jénában. 

Rómában szobrászként dolgozott, majd 1884-től Berlinben történelmet és képzőművészetet tanult, ekkor döntötte el, hogy irodalmi pályára lép. 1885-ben megnősült, felesége vagyona pedig lehetővé tette számára, hogy csak az írással foglalkozzon. Ekkor került kapcsolatba a naturalizmus és szocializmus iránt érdeklődő tudósokkal, filozófusokkal és írókkal.

Első színműve, az 1889 októberében bemutatott Napfelkelte előtt hatalmas botrányt keltett. A kor társadalmi kérdéseit feszegető, kíméletlenül realista paraszttragédia a retorikus, stilizált német dráma végét jelentette. Sokan innen számítják a német naturalizmus kezdetét.

Hauptmann ezt követően számos kiváló színművet írt a szegények nyomorúságáról, az egyén személyes vágyai és a hatalom közti feszültségekről, nagy jellemábrázoló és lélektani készséggel, köznapi nyelven ábrázolva a társadalom valóságát. Leghatásosabb, a politika számára legkényelmetlenebb darabja, A takácsok az 1844-es sziléziai munkásfelkelést dolgozta fel, amelyben az író nagyapja is részt vett. A békeünnep című drámája egy idegbeteg család zavaros belső viszonyait, a Magányos emberek a házasság válsága és a női egyenjogúság kérdését elemzi. A Geyer Flórián a német parasztháborúnak állít emléket, egy nagy korszak mozgató erőit ragadva meg. Egyik legismertebb darabja a Henschel fuvaros, amellyel megteremtette a bűn nélküli tragédia műfaját, és megszólaltatta a 20. századi irodalom egy jellegzetes szólamát: az ismeretlen hatalmaknak kiszolgáltatott ember életérzését.

Hauptmann a Hannele mennybemenetele című költői játékával már eltávolodott a naturalizmustól, az És Pippa táncol című darabjában a mesés elemeknek is nagy szerep jut. Első írói korszakának jelentős vígjátéka, A bunda egy női tolvajról szól, aki sikerrel száll szembe a hivatalnokokkal.

1901-ben a sziléziai Agnetendorfban (ma: Jagniatków) telepedett le, hosszabb utazásokat tett külföldön. 1904-ben elvált, majd újranősült. 1910 körül ismét az epikához fordult: Emanuel Quint, Krisztus bolondja című regénye Jézus életének parafrázisát írja le, egy rajongóan vallásos ácsfiú szenvedései révén. Ezzel ellentétes híres novellája, A soanai eretnek, amelynek kiugrott pap hőse Erósz pogány kultuszának hódol. Atlantisz című regénye a világ pusztulását és a civilizáció elleni lázadást írja le, önéletrajzi elemekkel színezve.

Az író későbbi művei a germán mondák elemeit és tündérmeséket vegyítenek misztikus vallásossággal és szimbolizmussal, néhol a giccs határaihoz közeledve. Tragikomédiája, A patkányok naturalista eszközökkel ábrázolja Berlin társadalmát, a bűnözőket, munkásokat és értelmiséget, a Nagy Károly túsza történelmi miliőben vizsgálja az emberi személyiség hajtóerőit. Írt eposzokat is (Till Eulenspiegel, A nagy álom), amelyekben a tudomány tanait filozófiai és vallásos töprengéseivel ötvözte, vitatható értékkel.

Hauptmann 1912-ben kapta meg az irodalmi Nobel-díjat „gazdag, sokoldalú és nagyszerű drámaköltészetéért”. 1914-ben Romain Rolland felhívása ellenére nem foglalt állást a háborúval szemben. 

A weimari köztársaság idején sokat ünnepelték, darabjait állandóan játszották, de az író egyre távolodott kora valóságától, az új irodalmi irányzatoktól. 1932-ben készült a Naplemente előtt című darabja, amely a burzsoá világ kíméletlen álerkölcsét, az emberi érzések eltiprását vetíti a néző elé. 1941-1948 közt írta utolsó drámai művét, az Atreidész-tetralógiát, az antik témát Goethe nyomán az örök emberi értékek védelmében dolgozta fel.

Hauptmannt a nácik éppen csak megtűrték, emigráns ellenfelei viszont azért marasztalták el, amiért otthon maradt; a náci ideológia távol állt tőle, ám nem is határolódott el tőle egyértelműen. 

Gerhart Hauptmann 1946. június 6-án halt meg Agnetendorfban, végső nyugalomra nyári lakhelyének közelében a németországi Hiddensee szigetén helyezték.