Két évvel a trianon-centenárium után is születik remek könyv a békediktátum korabeli irodalmi, tudományos életből érkező reakcióiról. A mandiner.hu egy viszonylag hosszú cikkben elemzi ki Péterfi Gábor Trianon és a revízió című kötetének fényesebb és árnyékosabb oldalait.

Kép forrása

Bizonytalanság és gyászmunka

Két évvel a Trianon 100 ünnepségsorozat után is van élet, ugye, és ebben a tekintetben a könyvek területén igazán nem lehetett okunk a panaszra. Számos tudományos igényű kiadvány látott napvilágot, s benne az éllovas, a Gyurgyók János szerkesztésében megjelent Trianon 100 című dupla könyv. Ezúttal egy merészebb lépést jelent Péterfi Gábor Trianon és a revízió című munkája, hiszen nemrég még arról hallhattunk a napi hírekben, hogy a szlovák parlament házelnöke azzal vádolta meg a magyar vezetést, hogy Putyin háborúja folyományaként „Orbánék majd felparcellázzák Szlovákiát”. Északi szomszédunk politikusa azt is a magyarok szemére vetette, hogy „Nagy-Magyarországról beszélnek, földeket vásárolnak Szlovákiában, útleveleket osztogatnak.” Szóval a szokásos magyar-ellenes feszültség mintegy száz év múltán sem csökken.

Mindezek fényében érdekes a mandiner.hu recenziója, illetve maga a kötet, melyet kínál. Pedig a szerző rendkívül alaposan járja körbe a békeditktátum és az abból való szabadulás esetleges lehetőségeit, mint olvashatjuk is. „…a kötet tematikus fejezetekre lett felosztva, mindegyik előtt rövid történelmi bevezető segít nekünk madártávlatból látni mindazt, ami elődeink számára napi bizonytalanság és gyászmunka volt.”

Kép forrása

Népi írók tollából

És ami a lényeg: a kötet nem maiak írásait tartalmazza, hanem a Trianon 100 című könyvhöz hasonlóan a korabeli, tehát a 20. század első felének magyar szerzőinek dolgozatait. Szám szerint hetven „korabeli népi írók tollából” származó rövid írások ezek olyanoktól, mint például Németh László, Szabó Dezső, Simándy Pál, Kodolányi János, Féja Géza, Illyés Gyula, Tamási Áron, Szabó Zoltán vagy Kovács Imre.  A recenzió írója, Veczán Zoltán egy ponton maga is úgy látja, hogy bár e fenti szerzők „tollából elevenedik meg a két katasztrófa közötti időszak napi politikai purparlékon túlmutató világa, gyakran ma is érvényes, kortalan bölcsességgel”, de azért csak odaszúrja, hogy „néha persze korvaksággal, az erdőt eltakaró fa rövid igazságával, cáfolt reményekkel, alaptalannak bizonyult félelmekkel” vannak teli ezek az írások. Ezt csak szlovákiai magyar-ellenes politikus olvasóink miatt írom – ha vannak ilyenek netán – hogy újfent nem lehet még így, egy ilyen címmel ellátott magyar könyv ajánlása okán sem minket azzal vádolni, hogy revizionisták volnánk. Nem ám.

Kép forrása

Pólusok közt

A könyvről tovább szólva olvashatunk a Mandiner online cikkében arról is, hogy milyen gyászfolyamatok, milyen alkudozási elképzelések valósultak meg, mentek végbe az 1920-as, 1930-as években Magyarországon az értelmiségi körökben. A kötetben található hetven írást taglalva a cikkíró arra is felhívja a figyelmet, hogy valahol nagyon is logikusan a legtöbbet és legerősebben felhozott téma Erdély, illetve Észak-Erdély visszaszerzése, visszaálmodása volt. Erről többek között Németh László, Illyés Gyula és Féja Géza értekezett, elemzett a legtöbbet, a legjobban.

Aztán e ponton hirtelen, szinte a semmiből jön Spiró Györgyre a képzeletbeli tasli, amikor a cikkíró azzal hozza be a szövegbe őt, hogy Spiró mondta a 80-as években – más értelemben – hogy „mélymagyarság”, amivel Veczánnál ezzel elnyerte a „mélymagyarázó” jelzőt. Ez pedig tulajdonképpen elég érzékletesen jelzi a Trianonról szóló jelenkori kétpólusú magyarországi és kárpát-medencei magyar értelmiségének permanens vitáját, a Horthy- és Kádár-korból itt maradt „népi-urbánus vita” himlőjét, az értetlenségig, elfogadástagadásig, a türelem elvetéséig tartó status quo-t.