Simone de Beauvoir Amerikai útinapló című könyvének felidézése az írónő halálának évfordulójára való megemlékezés. 1947. január 25-én Beauvoir azzal a céllal érkezik Amerikába, hogy „a háború utáni író morális problémáiról” tartson előadásokat New Yorktól Chicagón át Houstonig vezető körútján. Vendéglátói egyrészt a francia egzisztencializmus képviselőjeként, másrészt Jean-Paul Sartre elválaszthatatlan társaként fogadták az általuk „a legcsinosabb egzisztencialistának” nevezett írónőt.

Kép forrása

A napló megszületése

Ahhoz, hogy megértsük Beauvoirnak a könyvből sugárzó politikai alapállását, tudnunk kell, hogy az útinapló eredetileg az 1954-ben Jean-Paul Sartre és Simone de Beauvoir által alapított egzisztencialista lap, a Les Temps Modernes megrendelésére készült cikksorozat volt, amely a nagyközönség kíváncsiságát hivatott kielégíteni, és növelni akarta az eladott példányok számát. A Les Temps Modernes a háború utáni évek baloldali értelmiségének ideológiai szócsöve volt, az elkötelezettség jelszavával, és ezt az elkötelezettséget viseli magán Beauvoir naplója.

Könyve előszavában Beauvoir fontos, az olvasókat orientáló információkat nyújt: saját nézőpontjából, töredékesen mutatja be Amerikát; a naplóforma lehetővé teszi számára élményeinek hű reprodukálását; megállapításait nem tekinti végleges ítéletnek, pillanatnyi benyomásait rögzítette. Mindezek alapján az Amerikai útinaplót a francia filozófusnő rövid, négy hónap alatt szerzett tapasztalatainak saját tudatán átszűrt lenyomataként kell olvasnunk: „Négy hónapot töltöttem Amerikában: ez kevés; azonkívül a magam kedve és a kínálkozó alkalmak véletlene szerint utaztam; az Újvilágnak hatalmas területei vannak, amelyekre még pillantást sem vethettem; úgy jártam ebben a hatalmas ipari országban, hogy nem látogattam meg gyárait, nem láttam technikai eredményeit, nem kerültem kapcsolatba a munkásosztállyal. De nem hatoltam be azokba a magasabb régiókba sem, ahol az USA politikáját és gazdaságát irányítják. Mégsem hiszem, hogy haszontalan lenne, ha a nagy körképek mellett, amelyeket nálam erre hivatottabbak festettek, magam is elmondom napról napra, hogyan leplezte le magát Amerika egy tudat: az én tudatom előtt.
Tanulmány helyett – ha azzal kísérleteznék, hiúság lenne – hűséges tanúvallomást akarok tenni. (…) Semmiféle válogatás nem előzte meg ennek a naplónak a kidolgozását: ez annak a története, amit átéltem, se több, se kevesebb. Íme, ezt láttam és így láttam; nem is próbálok többet mondani.”

Kép forrása

Milyenek az amerikai nők?

A könyv egyik fő témája az amerikai nők helyzete. Beauvoir már a megérkezése utáni napokban felfigyel az amerikai nők öltözködésére, majd életmódjára, amiből egy általánosabb következtetést von le a nők helyzetével kapcsolatosan. Mindenekelőtt konstatálja, hogy az amerikai divat merőben különbözik a párizsitól: „Azt hiszem, az amerikai nő soha sem öltözik saját kényelme szerint, saját kedvére. A ruha elsősorban az életszínvonal külső jegye (…). Egy alkalmazott vagy egy titkárnő kénytelen fizetésének kb. 25 százalékát fodrászra és szépítőszerekre költeni. Csökkenne a megbecsülése, ha két nap egymás után ugyanabban a ruhában menne irodába. Ahhoz, hogy valaki egy nagy női hetilapnál dolgozhasson, ahol különösen kifinomult eleganciát kívánnak meg, drágább ruhatár kell, mint egy párizsi lokál táncosnőjének. Sok fiatal nő nem tudja az ehhez szükséges összeget előteremteni, és ez az oka annak, hogy sok állás elfoglalása lehetetlen éppen azok számára, akiknek a legnagyobb szükségük volna rá.”

Beauvoir megismerkedik „college-girlökkel”, azokkal a fiatal lányokkal, akik felsőfokú tanulmányokat végeznek, miközben egy férjre vadásznak, hogy családot alapítsanak. Ne feledjük el, hogy Beauvoir irtózott mind a férjhezmenetel, mind a szülés gondolatától. A lányokkal való találkozásáról olvashatjuk február 6-án kelt bejegyzésében: „Beszélgetünk. Jövő terveikről beszélnek, melyek leglényegesebb pontja férjt találni; némelyek férjet és mesterséget szeretnének, de legnagyobb részük szívesen lemondana az utóbbiról. (…) E gazdag és elkényeztetett lányok számára a házasság az egyetlen tisztes jövőlehetőség; a magányos életet jellemhibának tartják.” 

Kép forrása

Nyomor és bűnözés

Beauvoir mindent látni akar New-Yorkban. Egyedül sétál Manhattan nem éppen veszélytelen helyén, a Bowery utcában: „A Bowery a nyomor főutcája (…) A betegek, az öregek, a félresikerültek, a szerencsétlenek, az amerikai élet minden hulladéka ezeken a járdákon sétál. Lefekszenek az aszfaltra a jég és eső ellenére; meghúzódnak az alagsorokba vezető pár lépcsőfokon: vagy a falhoz támaszkodva állnak, s megpróbálnak állva aludni. Egyetlen céljuk van már csak a földön: inni; a Bowery hideg és fekete kétségbeesésében a neonreklámok fényűzése minden ivóban paradicsomot ígér.”

Beauvoir a bűnözőket is meg akarja ismerni. Amikor Nelson Algrennel Chicagóban van, egy női börtönt is meglátogatnak. Nem kevés iróniával ír a város bűnözőiről: „azt kell hinnem, hogy Chicago büszkébb a bűnözőire, mint a többi város, mert nem múlik el nap, hogy az újságok ne számolnának be valamilyen szenzációs drámáról. Egy öregasszonyt fényes délben gyilkoltak meg, miközben egy nagy fűszerüzletben bevásárolt; egy tizenöt éves fiú megfojtotta tizenegy éves kis pajtását; egy fiatalember megfojtotta kis unokahúgát, aki a kelletténél gyengédebben csókolta meg őt; bűnök a pénzért, bűnök a gyönyörért, az olvasó biztos lehet benne, hogy naponta megkapja táplálékát.”

Kép forrása

A négerkérdés

Beauvoir nem kerülhette meg Amerika egyik legnagyobb problémáját, a négerkérdést. Április 3-i bejegyzésében olvassuk: „Emlékszem, hogy első New York-i estémen egy francia arra kért, ne írjak semmit a négerkérdésről, mert három hónap alatt semmit sem érthetek meg belőle. Elismerem, hogy tapasztalatom nagyon szegényes ilyen nagy témához; mégis a tények eltorzítása lenne, ha a tényeknek éppen arról a csoportjáról nem beszélnék, melybe oly gyakran ütköztem magam is, s melynek oly nagy a jelentősége az amerikai életben.” Beauvoir Gunnar Myrdal svéd közgazdász könyvét használja fel, hogy a négerkérdéről szóljon. Idézi a szerzőtől azokat a sztereotípiákat, amik a leggyakrabban elhangzanak a feketékről: „A négerek piszkosak.” „Lusták, hazugok, tolvajok.” Beauvoir Myrdal gondolatmenetét saját kommentárjaival látja el: „Myrdal érvelésének margóján jegyzem meg, hogy mennyire azonos közhelyekkel élnek az összes elnyomók, minden elnyomott esetében: az afrikai négerek, az arabok, az indokínaiak, a hinduk, az indiánok (ahogy a spanyol conquistadorok látták őket) esetében vagy a fehár munkásokéban, amikor a munkásosztály még védtelen volt – ezek a „faji” bűnök különös módon általánosak;” Beauvoir elutasítja a férfi és a nő kapcsolatában észlelt fölé- és alárendeltséget, de még lesújtóbb véleménnyel van a faji megkülönböztetésről, amit a rabszolgaság egyenes folytatásaként értékel. A feketék pedig gyűlölik a fehér embereket. Beauvoir egyik megdöbbentő élménye volt a Georgia államban lévő Savannah utcáin sétálva, hogy „a düh és a gyűlölet a levegőben van”. Egy idős néger nő köpött egyet, amikor elhaladt mellette, egy kislány pedig „az ellenségek” felkiáltással szaladt el. Myrdal megjegyzésével kapcsolatosan miszerint „a négerek problémája elsősorban a fehérek problémája”, Beauvoir egyfajta bűntudatot érez, amiért fehér emberként született. 

Hazautazása előtt Beauvoir megfogalmazza amerikai útjának kettős benyomását: „Szeretem Amerikát, nem szeretem Amerikát: ezeknek a szavaknak semmi értelmük. Csatatér ez, ahol lehetetlen közömbösnek maradni a csata kimenetele iránt, melyet önmagával vív s melynek tétje minden mértéket túlhalad.”

Kép forrása

Beauvoir amerikai szerelme

Az Amerikai útinaplóból csak annyit tudunk meg Beauvoir legnagyobb szerelméről, Nelson Algrenről, hogy az akkor már híres író kalauzolta Amerika felfedezésében. Hogy ennél több is történhetett, az csak a jóval az írónő halála után, 1997-ben, Lettres à Nelson Algren. Un amour transatlantique (1947-1964) (magyarul: Amerikai szerelem. Levelek Nelson Algrenhez. Jaffa Kiadó, 2009. Ford. Szécsi Noémi) címmel megjelent levelekből tudjuk meg. Beauvoir ugyanis 1947 májusában visszatért Amerikába, és egymás iránti mély vonzódásuk mindent elsöprő szerelemmé alakult át. Beauvoir leveleiből az is kiderül, hogy a bálványozott feminista, aki a nők függetlenségéért, egyenjogúságáért oly harcosan kiállt, többek közt A második nem című könyvében − ami pontosan abban az évben jelent meg, amikor a legszenvedélyesebb leveleit írta − Nelson iránti szerelme miatt valamennyi elvét feladta volna. Ennek ő maga is tudatában volt, és leveleiben nem egyszer írt erről Algrennek félig komolyan, félig tréfásan. 1948. március 17-én kelt levelében írja Beauvoir: „amióta szeretlek, elvesztettem a bölcsességemet, és olyan ostoba lettem, mint a többiek.” 1950. január 14-én pedig tréfálkozva jegyzi meg: „Ó, Nelson! Olyan kedves és jó leszek, majd meglátod. Felmosom a padlót, főzök rád, a te könyveidet is írom az enyémmel együtt, éjszaka tízszer leszek a tiéd, napközben is sokszor, még akkor is, ha kissé fáradtnak érzem magam.”

Nelson leveleit nem olvashatjuk a kötetben, mert az író amerikai örökösei nem engedélyezték azok kiadását. Algren ugyanis felháborítónak tartotta, hogy felismerhető Beauvoir Mandarinok című regényében. Amikor pedig A körülmények hatalma angol nyelven megjelent, és ott is szerepelt, azt nyilatkozta, hogy egy filozófusnál még a prostituáltakat kiszolgáltató strici is becsületesebb. Ezek után minden kapcsolatot megszakított Beauvoirral.