Magyar–olasz irodalmi és művelődési kapcsolatok a 18. században címmel hirdetett konferenciát a BTK Lendület „Irodalmi nyilvánosság a polgárosuló Nyugat-Magyarországon, 1770–1820” Kutatócsoport. A rendkívül izgalmas előadások sorából egyet emelek ki, mert – amennyiben az előadónak igaza van –, akkor az alaposan átrajzolja a magyar mesekultúráról alkotott képünket.

Gulyás Judit, a BTK Néprajztudományi Intézetének tudományos főmunkatársa a 18. század második felében felvirágzó tündérmese-divatról tartott gondolatébresztő előadást, illetve arról, hogy ez a divat lehet a magyar varázsmese irodalom alapja.

Kép forrása

Félreértett mesekultúra?

Amikor mi, laikusok elolvassuk Benedek Elek gyűjtötte meséket, vagy Ilyés hetvenhét népmeséjének egyikét-másikát, esetleg megnézzük Jankovics Marcell lenyűgöző rajzfilm-sorozatát, azt gondoljuk, hogy valami nagyon ősi magyar hagyománnyal találkozunk. Ebben a tudatban dolgozta föl a szájhagyományból gyűjtött meseirodalmat a tizenkilencedik, huszadik század néprajza, irodalomtudománya, s így minket is arra tanítottak már az általános iskolában, hogy a népmese ősi tapasztalatokat hordozó, régmúlt világképeket őrző, a néplélek, a nemzetkarakter szempontjából is eligazodást jelentő tudást hordozó rétege kultúránknak.

Könnyen lehet azonban, hogy ez a felfogás teljes félreértése a mesekultúrának.

Kép forrása

Európai tündérmesedivat

Gulyás Judit arra hívta föl a figyelmet, hogy a magyar mese mesehagyomány alapvető és értelmezésre szoruló problémája az, hogy a kora újkorból hiányoznak a magyar tündérmesék. A jól ismert magyar hősmesék, varázsmesék, mint amilyen a Fehérlófia, az Égigérő fa, az Égitestszabadító, a Varázsló és tanítványa és más hasonlók szövege nem ismert a 18. század vége előtti időszakból. Első változataik jobbára a 19. század közepéről származó feljegyzésekből ismertek, ezt megelőzően nincsen nyomuk az írásbeliségben. Pedig a 18. században már nemcsak sajtó működik Magyarországon, de kiterjedt ponyvairodalom is van, sőt a hétköznapi írásbeliség, levelezés, naplóírás is megőrizhette volna ezeknek a meséknek egy-egy részletét.

Gulyás Judit e különös hiányossággal kapcsolatban rámutatott, hogy az elmúlt két évtizedben a nemzetközi folklorisztika és mesekutatás éppen a 16–18. századi írásbeliségben, népkönyvek, kalendáriumok, ponyvák és szépirodalmi művekben megőrzött mesék felé fordult. A kutatások nyomán azt láthatjuk, hogy ebben az időszakban rendkívül gazdag írásbeli meseirodalom bontakozott ki, amelynek kiindulópontja (a tündérmesék esetében) Straparola és Basile 16–17. századi velencei, illetve nápolyi gyűjteményei voltak.

Ezek az olasz mesék hatást gyakoroltak a 17–18. század fordulóján a francia arisztokrácia olvasáskultúrájára, divat lett a tündérmese-írás, végül pedig Galland francia Ezeregyéjszaka-fordításával együtt a 18. században a tündérmese-műfaj igen jelentős expanziójához vezetett Nyugat-Európában.

Kép forrása

Olasz mesék hatása

Egyes értelmezések szerint a 19. századtól a szóbeliségből népmeseként rögzített európai tündérmese-szövegek jelentős része is innen származik. Csak ezt a tényt (már amennyiben tény) elfedte a 19. században kialakított, s a szájhagyományozásnak kiemelt autenticitást tulajdonító népköltészet-fogalom, majd a népmesekincsünk kanonizálása. A század utolsó harmadából már több olyan – ironikus, neheztelő, de mindenképpen távolságtartó – megjegyzés bukkan föl a sajtóban, illetve a levelezésekben, melyek arról tudósítanak, hogy a tündérmese-divat jelen van a magyar populáris kultúrában. 1818-ban pedig a Hasznos Mulatságok Straparola egyik meséjének magyar fordítását is közli.

Gulyás Judit előadása egyfelől azt mutatta be, miért tulajdonít a nemzetközi folklorisztika kardinális jelentőséget Straparola és Basile gyűjteményeinek. Másrészt azt elemezte, hogy a 18. század második feléből származó szórványos magyar nyelvű meseszövegek és reflexiók vajon alátámasztják-e azt a feltételezést, mely szerint az ősinek és keleti eredetűnek gondolt magyar tündérmesék valójában a 18. század rendkívül sikeres európai műmeséinek elsősorban német közvetítéssel Magyarországra érkező szövegeinek változataiként eresztettek gyökeret a magyar népi kultúrában.