1971. július 20-tól július 30-ig rendezték meg a normandiai Cerisy-la-Salle Nemzetközi Kulturális Központjában a francia új regényről szóló konferenciát Az új regény tegnap és ma címmel. Az előadásokra a XVII. században épült kastélyban került sor, s abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy azon magam is részt vehettem.

Kép forrása

Ósdi mítoszok

Maga az új regény az egzisztencialista regény kifulladása után jelenik meg 1953-ban. Az irodalmi mozgalom vezéralakja Alain Robbe-Grillet meghirdeti a hagyományos regény megfosztását az „ósdi mítoszoktól”: cselekmény, hős, tér és idő. A balzaci regény radikális megtagadása a mai napig élénk vitákat vált ki a kritika berkeiben. Regényelméletének kifejtése utáni kritikusi és olvasói megjegyzések tömege látott napvilágot, amikre Robbe-Grillet-nek reagálnia kellett. Ezt 1958-ba a Természet, humanizmus tragédia című tanulmányában tette meg: „Két évvel ezelőtt, igyekezvén meghatározni a még nagyon is tétova regénykísérletek irányát, „a mélység ósdi mítoszainak felhasználásából” indultam ki. A csaknem egyhangú kritika rendkívül éles reakciója, a bizonyára jószándékú olvasók zömének ellenvetései, jó barátaim fenntartásai azt bizonyították, hogy fejtegetésem kissé elhamarkodott volt. Eltekintve néhány embertől, akik hasonló művészi, irodalmi vagy filozófiai kísérleteket folytattak, senki sem akarta elfogadni, hogy az effajta állítás nem vonja szükségszerűen maga után az ember tagadását. Az ósdi mítoszokhoz való ragaszkodás nagyon is makacsnak bizonyult. (…) Egyébként, mondták, roppant naiv voltam, amikor azt hittem, hogy tagadom ezt a mélységet: saját könyveim is csak annyiban érdekesek, annyiban olvashatók − hogy mennyire, az egyébként vitatható −, amennyiben szándékom ellenére ennek a mélységnek kifejezései.”

A továbbiakban megvédi azt az álláspontját, miszerint a világban nem az ember helyét kell keresni, és felteszi a kérdést, mi a pontos értelme az ’emberi’ szónak: „Úgy hiszem, hogy azok, akik úton-útfélen használják, akik minden dicséret és minden kifogás egyetlen ismertetőjegyének tartják, összetévesztik − lehet, hogy szándékosan − az emberről, az embernek a világban elfoglalt helyéről, a létének jelenségeiről való pontos (és körülhatárolt) elmélkedést egy antropocentrikus légkörrel, mely kusza ugyan, de mindent eláraszt, és mindent átitat a maga állítólagos jelentésével, vagyis belülről kiindulva az érzéseknek és gondolatoknak többé-kevésbé alattomos hálóját borítja rá. Egyszerűsítvén új inkvizítoraink álláspontját, két mondatban foglalhatjuk össze mondanivalójukat; ha azt mondom: „A világ az ember”, mindig feloldozást kapok; viszont, ha azt mondom: „A dolgok a dolgok, s az ember csupán az ember”, tüstént elmarasztalnak emberiség ellen elkövetett bűntettben.”

Kép forrása

Beckett és az új új regény

A kezdetben elszigetelt, hol a „tekintet”, hol az „elutasítás iskolájának”, hol pedig „objektív irodalomnak” nevezett, majd az irodalomtörténetbe új regény néven bekerült spontán regényújítási kísérletek a hetvenes évekre új arculatot mutatnak. Kiválnak − ugyancsak spontán módon − az új regény táborából azok az írók, akik az immár könyvtárnyi kritika, értékelés, osztályozás alapján nem éreznek, nem is vállalnak közösséget Robbe-Grillet esztétikai nézeteivel. Ez a kiválás a hatvanas évek során egyszerűen végbemegy azáltal, hogy az új regényhez csak lazább szálakkal fűződő alkotók regénytechnikája, írói világa eltávolodik az új regénytől. Ezek az írók a legtöbb esetben sehová sem sorolhatók, magányos ösvényt vágnak a kortárs irodalom szinte már kiismerhetetlen dzsungelében. Ez történik Jean Cayrollal, akinek koncentrációs táborbeli élményei eleve egy humánusabb világ keresése felé fordítják sokat szenvedett hőseit. Samuel Beckett nevét is egyre ritkábban említik az új regénnyel kapcsolatban. Valójában Beckett legfeljebb párhuzamként szerepelhet. Nemcsak időben előzte meg az új regényt, de végső következtetései is messzire kanyarodnak az új regény íróinak törekvéseitől. Néhány regényíró kisszámú vagy kevéssé jelentős alkotása miatt merült feledésbe az ötvenes évek nevei közül: Paul Gegauff, Kateb Yacine vagy Hélène Bessette.

1971-ben az új regényről rendezett irodalmi vitákon világossá válik: az új regény a hatvanas évektől már nem spontán és elszigetelt egyéni próbálkozásokat fedő elnevezés, hanem tudatos, elméleti megalapozást is igénylő mozgalom. Ez azonban csak 1971-től válik nyilvánvalóvá, amikor a Tel Quel-csoportból kivált Jean Ricardou átveszi a stafétabotot Robbe-Grillet-től. Ricardou elméleti felkészültsége és határozott egyénisége elsőrangú szerepet játszik az új regény legújabb szakaszában. Ugyanakkor tovább növekszik azoknak a száma, akik tudatosan elhatárolják magukat az új regénytől, s főleg annak második korszakától, az úgynevezett új új regénytől (nouveau nouveau roman). Marguerite Duras ezt a vitáról való távolmaradásával jelezte. Michel Butor ugyan elküldte előadását a vitára, ő maga azonban szintén távol maradt. Nathalie Sarraute a vita során határolta el magát az új regénytől.

Kép forrása

Új regény: tegnap és ma

Abban a szerencsében volt részem, hogy fiatal kutatóként rész vehettem a tíznapos konferencián. Megcsodálhattam a híres kastélyt, bejárhattam termeit és a csodálatos kertet, találkozhattam az akkor már nemzetközi hírű írókkal és kritikusokkal. A legnagyobb élmény mindenki számára természetesen Samuel Beckett jelenléte volt. Igaz, hogy csak az első napra jött el, az is igaz, hogy szokásához híven nem adott interjút, és alig-alig szólalt meg, csak ült a leghátsó sorban, és nézett maga elé. A fenti képen a bal oldalon Alain-Robbe Grillet és Claude Simon, a jobb oldalon Samuel Beckett és Nathalie Sarraute látható.

A konferenciát Jean Ricardou nyitotta meg, ami önmagában jelzi, hogy az addig legfőbb teoretikus és alkotó, Alain Robbe-Grillet a háttérbe szorult. Bevezető előadásának elején − csaknem húsz évvel a francia új regény megjelenése után − Ricardou felteszi a kérdést: „létezik az új regény?” A választ is azonnal megadja: a jelenlévő alkotók, a kritikusok, közönség egyértelműen azt jelzik, hogy igen. Az előadó ezután megjelölte a konferencia célját: a lehető legszigorúbb tudományos elemzésekkel körüljárni az új regény mibenlétét, megvitatni a regényírás új típusát, egybevetni a jelenlévő írók és kritikusok nézeteit.

A konferencia teljes anyaga két kötetben jelent meg 1972-ben a rendezvény címével: Új regény: tegnap és ma (Nouveau Roman: hier, aujourd’hui, Union Générale d’Éditions, Paris).

Az első kötet alcíme Általános problémák, a másodiké Tapasztalatok. Az első kötet az elméleti előadásokat és vitákat tartalmazza, míg a második az írókról (Michel Butor, Alain Robbe-Grillet, Claude Ollier, Robert Pinget, Jean Ricardou, Nathalie Sarraute, Claude Simon) szóló előadásokat és az azokat követő vitákat közli. Ez a kötet azért különösen érdekes, mert az előadásokhoz maguk az írók is hozzászóltak, nem egyszer megkérdőjelezve az elhangzottakat. Az első előadást például a jó nevű kritikus, Micheline Tison –Braun tartotta Narhalie Sarraute regényeiről. Hozzászólásában az írónő nem kevés iróniával határolta el magát a terminus technikusoktól hemzsegő kritikusi szókincstől: „Azt mondtam „írók” (écrivains) és nem „leírók” (scripteurs), egy olyan terminust, amit egyre inkább használnak, és amiről – annyira kifcsarodott az ízlésem – azonnal a script-girl jut az eszembe.” A vita során a kritikus nyelvészeti fejtgetései ellen is szót emelt. „Ami a nyelvészetet illeti, nem értem, hogy a referenciális, jelölő és a jelölt különbsége milyen hozadékkal járhatna az irodalom számára. Amikor azt mondjuk: „Egy asztal”, mindig egy intellektualizálás megy végbe. Mindenki megalkotja magának egy asztal sémáját, azokból az asztalelemekből, amiket látott; ha jól értem, ez a jelölt. Senki sem gondol arra, hogy egy valóságos asztalról van szó. Ezek a különbségtételek referenciális, jelölő és jelölt között olyan szókincs, amivel szerintem egy író nem tud mit kezdeni.” Ezzel a mondatával Sarraute kiverte a biztosítékot a nyelvész-író, Jean Ricardou-nál, aki felpaprikázva oktatatta ki Nathalie Sarraute-t a nyelvészeti megközelítés fontosságára.

A konferencia zárszavában Françoise van Rossum-Guyon három pontban foglalta össze az új regényről kialakult képet: 1. Bizonyos számú új és ugyanakkor jellegzetes szerkesztési és az új regény fejlődésének és átalakulásának felismerése s az új elnevezés: nouveau uveau roman megszületése. 2. A lényeges kérdésekben egy egységes ideológiai koncepció kialakulása. 3. Van Rossum-Guyon a továbbiakban kifejti, hogy eltűnik a személyiség mint a fikció központi szervezője, csakúgy a cselekmény logikája is mint szerkezeti tényező. Ezzel szemben megjelenik a szerepek megsokszorozódása, az anekdota proliferációja, a fikciónak a generáló motívumok vagy témák révén történő létrehozása, absztrakt figurák szisztematikus szerepeltetése (geometriai, aritmetikai, nyelvtani formák), klasszikus és modern szövegbevágások − irodalmi és nem irodalmi jellegűek −, melyeket az író a maga céljaira átalakít, tükrözési eljárások megsokszorozódása még a mondat szintjén is. A nouveau nouveau roman ideológiájáról szólva Van Rossum-Guyon megállapítja: az itt jelenlevő írók elvetik az irodalom hagyományos koncepcióját, melynek lényege az ábrázolás, kifejezés és kommunikáció. Mindezt Jean Ricardou elhíresült mondata tükrözi: az új új regény már „nem a kaland leírása, hanem az írás kalandja.”

Ha belegondolunk, a fenti kritériumok alapján a francia új új regény a posztmodern regényhez közelíthető, annak „előszobájaként” tekinthető.