Még így gyorsan, az olvasó utólagos engedelmével, a vidám ünnepek előtt betuszkolnám disztópiáról, a pokolról és a halálról szóló három cikk szemlézését. Az összefüggést ekként talán nem is kell magyarázni, a materiális közös szál pedig a viszonylag új irodalmi honlap, a 1749.hu, ahol Szabó Anikó, Mátyus Norbert és Radics Viktória írásai megtalálhatók.

Kép forrása

Boldog apokalipszist!

Octavia E. Butler befejezetlenül maradt Példázat-trilógiájának 1993-ban jelent meg az első része, A magvető példázata nem túl eredeti ötletre épülő történet, hiszen a hidegháború idején megtanultuk, hogy a Föld, illetve a nyugati civilizáció pusztulása remek alap a B-kategóriás regények, képregények, filmek szerzői számára. A magvető példázata bár címében utal a keresztény hitben való kapaszkodásra, mégis inkább – és most tessék figyelni! – cli-fi, ami a klíma katasztrófákat vizionáló fantáziatörténet új (?) műfajneve. Butler története is ez, és Szabó Anikó rögtön rá is zoomol cikkében a disztópikus társadalmi állapot regénybeli okaira: „…a regény szereplőinek leginkább a klímakatasztrófa és az anarchia következményeivel kell megbirkózniuk, melyeknek bekövetkezte a valóságban sajnos egyáltalán nem zárható ki.” A kritikus arra is felhívja a figyelmet, hogy mivel az egyes szám egyes személyben írott narratíva kissé sekélyes, így egyrészt alig kapunk információt a végpusztulás felé tartó társadalom korábbi és aktuális állapotának minden fontos részéről, másrészt, amit mégis leír a szerző, az imént említett sekélyességnek köszönhetően valódi infónak tűnik, ezért erősen hihető, mint valóság. A sztori vezérfonala pedig az, hogy a disztópikus viszonyok elől menekülők egy csoportja saját elszigetelt közösséget alapít, s megpróbálja túlélni az apokalipszist. A kritikus által banálisnak titulált történetnek mégis csak vannak erényei, úgy mint: „nagyszerű jellemábrázolás és élvezetes világépítési leírás”.

Kép forrása

Dante mennyei rózsája

Mátyus Norbert már a nyolcadik részénél tart az általa Dante Kisokos-nak nevezett sorozatban. Ezúttal az új részben a középkori olasz szerző főművének számító Isteni színjáték Paradicsom részéről értekezik. A jelenkori Vergilius szerepébe kerülő elemző ezúttal arra világít rá a képzeletbeli Paradicsomról szóló részt analizáló írásával, hogy „mit lehet ott csinálni, mindenki ugyanolyan boldog-e, és nem irigyek-e egymásra az üdvözültek?” Az interjú formájú cikk egyik különleges kérdése így szól: „Dante Paradicsoma 33 énekből áll. Ebből 27 játszódik az égboltokban: Dante és Beatrice égről égre, csillagról csillagra szállnak felfelé és minden égben különféle boldog lelkekkel találkoznak. Ezek a lelkek tehát nem ott vannak, ahol Dante látja őket?” A válaszból kiderül, hogy Mátyus nem egy felszínes Dante-fan, hanem a főmű avatott szakértője, aki tényleg olyan mélységekben ismeri a szerző által felvázolt Földön túli „helyeket”, mintha már maga is járt volna ott. Válaszában így fogalmaz: „Dante paradicsomi utazásának idejére tesznek egy gyors látogatást a csillagokba, hogy ott találkozzanak Dantéval, de a találkozás után azonnal visszatérnek a Rózsába [Isten közelségének közvetlen helye], és elfoglalják igazi helyüket. Ráadásul erre a találkozóra nem is „teljes” valójukban mennek; nem saját testi vonásaikkal tűnnek fel a csillagokban.” Az Isteni színjáték – mások és saját meglátásom szerint is – legjobban befogadható magyar fordítását 2016-ban tette le az asztalra Nádasdy Ádám, akinek ez a prózai változata és irodalomtörténeti tanulmányrészekkel, lábjegyezetekkel ellátott produktuma bizonyára igen nagy segítség a fentiek megértéséhez, befogadásához. Magyarul: ajánlom ezt a 2016-os magyar Dante kiadást Mátyus Norbert elemzése mellé, mely elemzésben a dantei túlvilágkép teljes és részletes feltérképezése olvasható.

Kép forrása

Halottak csodatévő csontjai

Az irodalmár, esszéista, műfordító Radics Viktória azzal a szándékkal fogalmazta meg tanulmányát a halottak napjáról, hogy arról minden fontos dolgot elmagyarázzon. És bár cikke első részében saját családja halottak napi szokásait festi le, illetve azt a falusi környezetet, ahonnan a família származik és ahol másokhoz hasonlóan jellegzetes, de mértéktartó rituálékon keresztül éli meg a közösség új és régi halottaikra való emlékezést, tisztelgést. Aztán a szerző visszautazik gondolatban egészen 1030-ig, amikor is egy bizonyos francia szerzetes, az Odilo nevű clunyi apát kimondta, hogy nemcsak a szentekért, de minden elhunytért is lehet és kell is imádkozni. Mint írja: „Mindazokért, valamennyi halottért, akik a pokolban vagy a purgatóriumban szenvednek és várják, hogy egyszer majd előttük is megnyíljék a mennyország kapuja. Az értük való imádkozás egyfajta segítség, biztatás, hogy bírják ki, és könyörgés Istenhez, hogy szabadítsa ki őket a sötétségből és a tűzből, a démonok kezéből.” A tanulmányban aztán ez a bencés egyházi hagyomány  történetét meséli el a szerző, illetve egy ponton egy minket magyarokat is érintő epizódról is beszámol, mégpedig a fent említett Odilo apáttól Szent István királyunkhoz írt levele históriájáról, mely levélben az egyházi személy arról tájékoztatta az első magyar királyt, hogy az általa kért szentek csodatévő ereklyéi nemcsak az adott szent testének közvetlen maradványai lehetnek, hanem bármi, ami a testhez ért, de a teljes sztorihoz hozzátartozik, hogy Odilo azért küldött pár csontot is Istvánnak, írja a cikk szerzője.