A Pont Kiadó gondozásában 2020-ban megjelent kötet, A biblioterápia közelről – A szentendrei modell, a Bartos Éva-Horváth Judit-Magyarné Fekete Katalin által képviselt biblioterápia mérföldköveit kíséri végig, bemutatva a kezdeményezés magyarországi fejlődéstörténetét az elmúlt húsz évben. A könyv a szentendrei Pest Megyei Könyvtárban folyó akkreditált képzést járja körül, az ún. „szentendrei modellt”, amelynek három alappillére a biblioterápia, a pszichológia és a drámajáték.

Kép forrása

Életre szóló kalandok

Bevezetésként egy érzékeny, mélyreható interjút olvashatunk a könyvtári biblioterápia magyarországi meghonosítójával, Barta Évával, ezt követően pedig két nagyobb egység különíthető el: az első rész a képzést vezető három szakember személyes útjait, a biblioterápiához való kapcsolódási pontjait, a szentendrei modell felépítését mutatja be, a második pedig a képzésen részt vevők reflexióit, tapasztalatait és hasznosíthatóságát tartalmazza.

Az említett bevezető interjú amellett, hogy a biblioterápia nemzetközi történetét is összefoglalja, az itthoni törekvések, kezdeményezések, jövőbeli tervek alakulásába is bepillantást enged, kiemelt szerephez juttatva a könyvtárat mint közösségépítő színteret. Ezt követően Bartos Éva Életre szóló kalandom: a biblioterápia című írásában kifejti, hogyan talált rá a módszerre, miért tartotta elengedhetetlenül fontosnak hazai népszerűsítését is. Törekvései a külföldi mintának megfelelően főképp a könyvtárakra, könyvtárosokra épülve indultak el Magyarországon is, elsősorban a könyvtárak funkcióinak bővülése miatt. Hiszen ezek információs- és tudásközpont mivolta kiegészült a kommunikációs és tanácsadó központ, valamint közösségi színtér szerepekkel is, amely funkciók a könyvtárosok számára is munkakörbővülést eredményeznek. Bartos Éva úgy látja, hogy a fentiek ismeretében a könyvtár látogatói „a támogató, megértő, empatikus tanácsadó partnerség” igényével fordulnak az ott dolgozókhoz, amely feladatok megoldásában a biblioterápia módszere hatásosan alkalmazható. Ez az elvárás a könyvtáros szakmai felkészültségével nem ellentétes, hiszen a fenti módszerhez szükséges alapokkal rendelkeznek a könyvtárosok, úgy mint a) irodalomismeret, b) olvasószolgálati ismeretek, amelyek a művek és az olvasók közötti közvetítéshez segítik hozzá, c) kommunikációs ismeretek, és d) az emberi kapcsolatokra irányuló ismeretek. Az előbbiekhez kapcsolta Bartos az általa felépített képzés speciális kiegészítő ismereteit, amelyek elsajátíthatók a szentendrei tanfolyamon.

A modell másik képviselője Horváth Judit, aki az Úton című fejezet szerzőjeként személyes indíttatásának bemutatása mellett rámutat a terápia szó változatos, olykor riasztó jelentéstöbbleteire, amely esetleg akadálya lehet a képzésre való jelentkezésnek. Éppen ezért emeli ki, hogy a biblioterápiával foglalkozó könyvtáros segítő szakember, „munkájának nincs köze a gyógyító terápiákhoz, tehát nem beteg, hanem valamely élethelyzetével küzdő, megoldást nehezen találó személlyel foglalkozik”. A szerző megnevezi a képzés kezdetén meglévő négy fő vonalat: elméleti alapok, szövegelemzés (Bartos Éva), meseterápiás alapok (Boldizsár Ildikó), drámapedagógia (Magyarné Fekete Katalin) és pszichológiai elmélet és gyakorlatok (Horváth Judit), amelyből Boldizsár Ildikó később kilépett. Ezt követően az általuk létrehozott tanfolyam felépítését, főbb célkitűzéseit és irányultságát fejti ki.

Harmadikként Magyarné Fekete Katalin Miért épp a drámajáték? című tanulmányát olvashatjuk, amelyben a drámajáték leírása, alapvető haszna mellett a biblioterápiával való kapcsolatáról is szó esik. Elsősorban a foglalkozások ráhangolódás részében kapnak szerepet, minden esetben megbeszélés követi őket. A szerző felhívja a figyelmet a hitelesség kérdéskörére, hiszen a csoportvezető személye markánsan közrejátszik a drámajáték sikerét illetően: könnyebben vonhatjuk be a csoporttagokat a játékba, ha vezetőként mi is hiszünk azok szükségességében.

Kép forrása

Műhely és közösség

Az első rész következő pontja, a három képzésvezető együttes tanulmánya Képzésünk fejlődéstörténete címmel olvasható, amelyben rámutatnak az olvasási és szabadidős szokásrendszerben bekövetkezett változásokra, amely változásokhoz igazodva ismerték fel az egyre súlyosbodó olvasástechnikai, olvasásmegértési, tanulási és az egyéb kommunikációs problémákat. A fejlesztő-megelőző jellegű biblioterápia célja „a személyes problémák megoldásának segítése irányított olvasás és megbeszélés révén. Segítségnyújtásról van tehát szó, mégpedig közvetett módon, az irodalmi művekből kibontható hatás” segítségével. A spontán olvasmányélménnyel szemben ebben az esetben irányított szövegválasztásról és annak irányított feldolgozásáról van szó a szándékolt hatás elérése érdekében – vallják a szerzők. Habár ebben a fejezetben megállapítják, hogy minden gyermek alkalmas a biblioterápiába való bevonásba, arra nem térnek ki, hogy a kívánt hatás elérésének hiányában hogyan érdemes folytatni a foglalkozássorozatot, mitől függ a hatékonyság, a csoportdinamika kialakulása minek köszönhető, illetve a könyvtári megjelenésén túl milyen más környezetben érdemes a módszert alkalmazni. Ez utóbbi problémakörre a kötet második részében két beszámoló (kamaszok biblioterápiája középiskolában és egy öregek otthonabeli foglalkozás) utal. A képzés felépítését is megismerhetjük a harmadik fejezetben, illetve azt az alapelvet is, hogy a hallgatók úgy tanulnak, hogy maguk is megtapasztalják a módszert, amit majd munkájuk során alkalmaznak. Ez az elv lehetőséget ad a modell gyakorlati megismerésére, amely által a résztvevők megerősödhetnek választásukban. A képzés megalkotói fontosnak tartják a széleskörű ismeretátadást, amelyet az esztétikai, irodalomelméleti, művészetpszichológiai, általános és gyermeklélektani, olvasástörténeti, gyermekirodalmi, pedagógiai ismeretek, valamint az önismereti, kommunikációs és csoportvezetési témakörök biztosítják.

A szerzők felismerték képzésük utóéletének fontosságát, így megalapították a Magyar Biblioterápiás Társaságot, amelynek munkásságáról a kötet következő fejezete (Az utógondozás szükségességének felismerése) ad számot. Konferenciák, előadások, módszertani műhelymunka-lehetőségek, konzultáció és tanácsadás szervezésével foglalkozik a biblioterápiás társaság, amely remek hátteret nyújt a segítséget igénylő, a képzést elvégzett és aktív biblioterapeutáknak. Jelen fejezet nagy részét ezen rendszeresen megszervezett műhelymunka krónikája adja, amelyben tematikus alkalmakon vehettek részt az érdeklődők, többek között elengedés, kötődés, önkifejezés témákban. A krónikás rész azonban meglehetősen hosszú, illetve funkcióját tekintve sem teljesen indokolt. Hangsúlyt kap több találkozó leírásában a szépirodalom szerepe, mégpedig oly módon, hogy a szöveg pusztán kiindulópontja a foglalkozásoknak, de nem térnek hozzá feltétlenül vissza, nem a szöveg a központi elem, hanem az általa elindított beszélgetés. Én azt gondolom, hogy pszichológiából nem képzett terapeutaként érdemes volna mankóként folyamatosan magunk mellett tartani a művet, hiszen úgy kevesebb eséllyel megy tévútra a beszélgetés, a „terápia”. Mindemellett hiányként jelölném meg a témakörökhöz kapcsolható és a foglalkozásokon felhasznált szépirodalmi művek listáját, hiszen olvasóként éppen egy ilyen szöveggyűjtemény volna rendkívül hasznos.

A kötet első egységének zárófejezete Gulyás Enikő A Magyar Biblioterápiás Társaság online támogató szolgáltatásai című írása, amely bemutatja a külföldi, biblioterápiával foglalkozó honlapok és gyűjtemények oldalait, valamint a hazánkban elérhető, témához kapcsolódó kiadványokat. A szerző ezen túlmenően részletesen bemutatja, leírja a holnapot, amelyet egy illusztrációval is kiegészít, kár, hogy ez utóbbi a tanulmányban szereplő többi internetes oldalról készült képhez hasonlóan nehezen olvasható az apró betűk miatt. A fejezet legértékesebb része a „Bibliotár” – biblioterápiás adatbank felhasználási lehetőségeinek taglalása, amelyből kiderül, hogy a szövegötletek mellett a foglalkozásvezetők szubjektív tapasztalatai is olvashatók egy-egy foglalkozástervezet kapcsán, így segítve a gyakorló biblioterapeuták munkáját.

Kép forrása

Terápiás tapasztalatok

A biblioterápia közelről második része azoknak a beszámolóit tartalmazza, akik részt vettek az első szakaszban megismert biblioterápia képzésen. Ezek az írások különböző nézőpontokból közelítik meg és mutatják be a módszert és annak sokszínű felhasználási lehetőségeit. Többek között gyermekfoglalkozások könyvtárban, középiskolai- és idősek otthonabeli kurzusok pontos és részletes leírását, felhasználható szövegek elemzését a hozzájuk tartozó kérdésekkel, általuk feldolgozható problémakörökkel olvashatunk a kötetben, valamint tanulmányokat, amelyek az irodalomterápia hasznát, definícióját és hatását, vagy épp a módszer segítségével a könyvtárak szerepének átalakulását mutatják be.

Az egyes fejezetek közül a gyakorlatban is segítséget nyújtanak az olyanok, mint Fucskár Erika Biblioterápiás foglalkozások a gyermekkönyvtárban című szövege vagy Horváth Tímea A bolond kútásó. Biblioterápiás szempontú novellaelemzés című munkája. Előbbi egy négy alkalomból álló foglalkozás részletes leírását adja, amelyben meghatározza az egyes órák célját, a feltárt problémakört, megnevezi a feldolgozott irodalmi művet és meg is indokolja a választást, valamint ismerteti a módszertani lépéseket, játékokat, kérdéseket. Utóbbi kevésbé részletes, azonban első lépésként öt pontban megindokolja a Lázár Ervin-szöveg létjogosultságát egy biblioterápiás foglalkozás keretein belül. Emellett számos, a novella feldolgozását segítő kérdést is megfogalmaz a szerző. Mindkét tanulmány egy használatra kész foglalkozástervet kínál az olvasónak. Horváth Tímea írásához kapcsolható Mezei Márta Választott irodalmi mű részletes elemzése – Grimm: A kristálygömb című tanulmánya, amely a nevezett mesét igyekszik biblioterápiás szempontból értelmezni, és kínál megközelítési lehetőségeket annak csoportos feldolgozásához.

A fent említettekhez hasonló, azonban bizonyos szempontból mélyebb, kidolgozottabb Szabóné Eszes Erzsébet Idősek biblioterápiája és B. Tóth Erika Biblioterápiás csoportfoglalkozások középiskolásoknak dolgozata. A Szabóné-féle, idősek otthonában élő, 70 év feletti férfiak és nők részére összeállított foglalkozásterv megnevezi a célokat, a választott műveket, beszámol a szövegválasztás nehézségeiről, és számos, külön erre a célra megalkotott – de máskor is felhasználható – játék leírását is tartalmazza. Az írás erőssége az egyes művek feldolgozásához szükséges feladatok, lépések érzékletes, hasznos, gyakorlatias leírása, illetve az, hogy a választott szövegek pontos indoklásával, az érintett témakörök részletezésével lehetővé teszi, hogy kreatívan újragondolva, újratervezve felhasználhatók legyenek (például más korosztálynak, más keretek között). B. Tóth Erika viszont hangvételének őszinteségével tűnik ki, hiszen a kötetre nem feltétlen jellemzően ő nemcsak a biblioterápiás módszer előnyeit veszi sorra, hanem középiskolai gyakorlatának ismertetése alatt felveti, hogy a tanórai keret esetleg akadály lehet, legyen szó az értékelésről vagy a csoportok összetételéről, létszámáról, időkeretről, bevett tanórai beszélgetéstechnikákról. E kérdések feltevésével továbbgondolásra késztet, olyan megoldások keresésére, amelyek segítségével áthidalható a biblioterápia és a közoktatás keretrendszere közti szakadék. A szerző továbbá rámutat a ráhangoló feladatok fontosságára, amely az iskolai környezet semlegesítését eredményezheti.

Kázsmér Ágnes Fejlesztő biblioterápiás foglalkozások könyvtári környezetben és Horváth Bernadett A fejlesztő biblioterápia mint a könyvtárak jövője című írásaikban a könyvtár mint tudásközpont, -tár, közösségi tér szerepének átalakulása kapcsán tárgyalja a módszer lehetőségeit. Mindketten eszközként tekintenek a biblioterápiára, amely segítségével a könyvtár az olvasásnépszerűsítés mellett közösségformáló térként is működhet. Kázsmér tanulmányában az irodalmi szövegek élményszintű feldolgozását hangsúlyozza személyes tapasztalatokon keresztül amellett, hogy kimondja: a választott szöveg többértelműsége, azaz esztétikai minősége is számít. Horváth további kutatási területet ajánl a könyvtárosok körében végzendő felmérés formájában, hiszen az ő tapasztalataik, véleményük hozzásegíthetne a könyvtárak újfajta, modern igényeket is kielégítő felhasználásához. A fent tárgyalt két íráshoz köthető a helyszín szempontjából Petrovszki Mária Mű-Kedvelő a könyvtárban című beszámolója, amely egy rekreációs biblioterápiás foglalkozássorozatot mutat be, kezdve a terápiás keretek kialakításának ismertetésével, amelynek részét képezik olyan fontos és a kötetben máshol kevésbé hangsúlyozott tényezők, mint az elegendő idő, a lelki biztonságérzet, a változatos eszközök alkalmazása, vagy éppen a terapeuta facilitátor szerepe. Ezeken túl Petrovszki egy széleskörű listán ismerteti azokat a szerzőket és műveiket, amelyeket az alkalmakon feldolgoztak, mi több, minden műalkotáshoz témaköröket rendel, így ötletet adva az esetlegesen inspirációt gyűjtő olvasónak. Ezeket a témákat a szerző bevallottan Irvin D. Yalom egzisztencialista pszichológus elmélete alapján válogatta össze, amelyek a lét alapvető szorongásait foglalják magukban. Pertovszki Mária B. Tóth Erikához hasonlóan rámutat továbbá a terápia szó jelentéstartalmainak esetleges negatív vonásaira, azonban mindkettőjük megoldása abban rejlik, hogy pusztán nem mondják ki a résztvevőknek, hogy biblioterápiáról van szó. A fogalmat övező kérdéskör nem alaptalan, azonban az elhallgatásnál átgondoltabb választ igényelne.

Kázsmér Ágnes hangsúlyozza továbbá azt, hogy egy irodalmi mű akkor működik igazán, ha a terapeuta személyesen tud kapcsolódni hozzá. E véleményt osztja Marosvásárhelyi Adrienn is Lélekjárók. A biblioterápia ereje című tanulmányában, ez azonban nem minden esetben érvényes, hiszen biblioterápiás foglalkozást különböző életkorban, élettapasztalattal rendelkező résztvevőknek is lehet tartani – ahogy a kötet elején ezt ki is emelik az alapítók –, az pedig aligha lehetséges, hogy a foglalkozást vezető minden feldolgozandó témakörben személyesen érintett, illetve ha mindig csak olyan művet választ, amellyel ő maga is „rezonál”, hiszen akkor az irodalmi művek keresésekor nem a csoporttagok érdekei, hanem a terapeuta személyes irányultsága dominálna. Ez pedig egy segítő helyzetben nem a legmegfelelőbb irány. Marosvásárhelyi írásának erőssége az a definíció, amellyel a segítő biblioterápiát meghatározza: az irodalom magunkra olvasásának a lehetősége, az, hogy az irodalom személyes, mindenki életéről szól. Célként határozza meg, hogy irodalmat olvasva a befogadó magáról szerezzen ismereteket, és – a kötet többi szerzőjétől eltérően – a terapeuta feladata a műhöz való vissza-visszatérés, a szoros együttgondolkodás a szöveggel, a jelentésrétegek felfejtése. Tehát itt az irodalmi mű nemcsak kiindulópont, hanem útmutató a foglalkozás során.

Kuntler Edit Az irodalomterápia hasznáról címmel írt élménybeszámolót a szentendrei modell foglalkozásain való részvételről, amelyben kifejti, tapasztalatai alapján mire való a biblioterápia: a „klasszikus”, íróközpontú irodalomórával állítja szembe a terápiát, mintegy olyan alkalomként definiálja, amikor irodalomról lehet úgy beszélgetni, hogy nem az író szándékait fejtegeti a csoport a tanár vezetésével, hanem mindenki a saját életét helyezi a középpontba, a szöveget az alapján értelmezi. A szerző a biblioterápia és irodalomterápia szavakat szinonimaként alkalmazza, holott nem egyezik meg a kettő fogalom. Előbbi – amin Kuntler Edit is részt vett – nem ragaszkodik az irodalomtudomány fogalmi kereteihez, amely sok esetben egyfajta mintaként, mankóként szolgálhatna a terápiát vezető részére. Ezt támasztja alá a szerző bizonytalankodása később, amikor ő maga tervezett biblioterápiás alkalmat, és nehézsége volt a szöveg kiválasztásával, majd feldolgozásával, értelmezésével, hiszen nem kapott ehhez megfelelő segítséget. Érdemes volna az irodalmi műalkotásra nemcsak mint kiindulópontra tekinteni egy-egy foglalkozás alkalmával, hanem végig követni a szöveget, keretként használni az irodalomtudomány fogalmi rendszerét, hogy ne essen a foglalkozást vezető abba a hibába, hogy terapeutának tartja magát a szó pszichológiai értelmében.

A biblioterápia közelről bemutatja a szentendrei könyvtár biblioterápiás képzésének kialakulását, felépítését, érzékletes beszámolókkal kiegészítve invitálja az olvasót a módszer megismerésére. A kötet legerősebb vonásai közé tartoznak a kidolgozott foglalkozástervek, szerző- és műlisták, amelyek segítségével a biblioterápia és az irodalom iránt érdeklődő tanárok, könyvtárosok, foglalkozást vezetők kézhez kapnak egy ötlettárat, feladat- és szövegbankot, amelyet maguk is alkalmazhatnak csoportjaikkal.