A terápia manapság divatos szó, és nem csupán a szorosabb értelemben vett gyógyítás területén találkozunk vele szinte naponta. Sokan, akik úgy érzik, több van bennük, mint amit eddig elértek, vagy többet szeretnének tudni önmagukról és társas kapcsolataikról, szeretnének megszabadulni rossz mintáiktól és előrébb akarnak jutni mindennapjaikban – egyszóval teljesebb, egészségesebb életet szeretnének élni –, számtalan lehetőség közül választhatnak az internetet böngészve: önismereti filmklub, pszichodráma, családállítás, meseterápia és így tovább. Ma már nem cseng egzotikumként a biblioterápia kifejezés sem a nagyközönség fülében, hiszen a könyvtári szolgáltatások folyamatosan megújuló rendszerében egyre keresettebbek itthon is a különféle befogadóközpontú, olvasásnépszerűsítő, személyiségfejlesztő csoportfoglalkozások.

Kép forrása

Iskola született

A biblioterápia, vagyis az olvasmányok általi gyógyítás, segítés kezdetei egészen a 19. század elejéig nyúlnak vissza, amikor az Egyesült Államokban orvosok és könyvtárosok fogtak össze, hogy keressék a speciális gyógymódot igénylő betegek kezelésének újfajta módszereit feszültségoldás, hangulatjavítás céljából. Idehaza a múlt század hetvenes éveiben jelent meg szenvedélybetegek klinikai kezelésének alternatív gyógymódjaként a biblioterápia, és fejlesztő-megelőző válfaja hamarosan a könyvtári gyakorlatba is átkerült. E folyamat jelentős állomásaként a kilencvenes évek végén Szentendrén a Pest Megyei Gyerekkönyvtáros Műhely keretében elindult az első olyan tanfolyam is, amely könyvtárosok és pedagógusok számára nyújtott szakmai továbbképzést a biblioterápiás szemlélet alkalmazásának módszereiről. Ennek a ma már egyesületi szinten működő, hatvanórás akkreditált képzést nyújtó, iskolateremtő kezdeményezésnek elindítója a hazai könyvtáros szakma elismert tekintélye, Bartos Éva, aki az Országos Széchényi Könyvtár módszertani osztályának munkatársaként már 1977-től kutatási témaként kezelte a biblioterápiát, és az akkori próbálkozások, kísérletek, olvasótáborok tapasztalatai alapján írta meg 1980-ban Magyarországon az első diplomamunkát a biblioterápiáról. A szentendrei műhely másik három alapítója Horváth Judit népművelő-magyartanár-könyvtáros-pszichológus, Magyarné Fekete Katalin drámaterapeuta és a csapatból később kivált Boldizsár Ildikó meseterapeuta. Két évtizedes szentendrei munkájuk eredményeit egy tankönyvként is használható, személyes visszatekintésekben és szakmai leírásokban egyaránt gazdag kötetben foglalták össze, a hitelesebb és teljesebb összkép érdekében a továbbképzés egykori résztvevői, ma már gyakorló biblioterapeuták írásaival kiegészítve, a Pont Kiadó gondozásában.

A spirituálisabb olvasók joggal emlegethetik a „hely szellemét”, hiszen ezt maguk a szerzők is többször megteszik. Szentendre ugyanis egykor nemcsak Hamvas Bélának adott otthont és menedéket, de annak a dr. Oláh Andor orvosnak, természetgyógyásznak is, aki a biblioterápiával rokon társaslélektani szemléletű pedagógia hazai atyamesterének, Karácsony Sándornak tanítványaként az akkori hatalom fenyegetéseivel mit sem törődve, a másik Karácsony-tanítvány, a neves néprajzkutató, Lükő Gábor biztatására gyűjtötte a népi gyógymódokra vonatkozó ismereteket. Oláh Andor, mint a most bemutatott kötetben olvasható Bartos Éva-interjúból kiderül, e műhely szellemi elődje (eredetileg névadója lett volna, de ez végül nem valósulhatott meg) a biblioterápiát is beemelte gyógyító eszköztárába mint saját életünk tapasztalatainak és élményeinek módszerré alakítását.

A hangsúly itt a módszer szóra esik, hiszen minden tudomány ismérve a popperi cáfolhatóság elve mellett az, hogy a vizsgált jelenségek megfigyeléséhez, a problémák megoldásához adekvát és megismételhető módon alkalmazható módszert tud-e kidolgozni. Vajon a biblioterápia ebben az értelemben önálló tudományterületnek nevezhető-e? Erre a kérdésre az itt ismertetendő kötet véleményem szerint igennel válaszol. Jóllehet A biblioterápia közelről. „A szentendrei modell” (szerk. Bartos Éva, Budapest, Pont Kiadó, 2020.) című könyv, miként alcíme is elárulja, egy konkrét szakmai csoport munkáját ismerteti, eközben azonban felsorakoztatja a biblioterápiás csoportmunka szinte teljes eszköztárát.

Kép forrása

Élmények, tapasztalatok, gondolatok

Az első rész, melyben a képzésekben ma is részt vevő alapítók szólalnak meg interjúk, személyes visszatekintések formájában, azt a folyamatot érzékelteti, ahogyan a biblioterápia a maitól egészen különböző szakmai közegben idehaza meghonosodott, majd a szentendrei képzés – Carl Rogers humanisztikus pszichológiája mentén kialakított – koncepciójából, témacsoportjaiból, felépítéséből és rendszeréből kapunk ízelítőt konkrét tervek és lezajlott foglalkozások tükrében. Betekintést nyer az olvasó a Magyar Biblioterápiás Társaság hivatalos megalakulásának történetébe és a szakmai műhelymunkák krónikájába is. Bizonyára a gyakorló biblioterapeuták közül a legtöbben a Magyar Biblioterápiás Társaság online támogató szolgáltatásainak bemutatására lapoznak elsőként (Gulyás Enikő írása), hiszen itt az Eszterházy Károly Főiskola Médiainformatika Intézetével közösen fejlesztett online adatbázis ismertetése található. Főként a Bibliotár nevű adatbázis jelenthetne komoly támogatást, mivel ebben az ajánlott művek mellett a regisztrált felhasználó elérheti a megvalósított biblioterápiás műhelymunka tapasztalatait és – amennyiben a feltöltő hozzájárult – a csoportvezető elérhetőségét is a további szakmai konzultáció érdekében. „Jelenthetne” – írom, mert jelen pillanatban, 2021 őszén, az oldal megnyitását a böngészőm veszélyesnek, „nem privátnak” minősíti, de a netes tájékozódásom másik vonalon is elakad, hiszen a társaság facebook-csoportja ellenben „privát”, így csak a tagok számára elérhető.

Marad tehát, amit a könyv második része nyújt, és bizony sok szakmai csemegét szemezgettem. Álljon itt belőlük néhány. Kuntler Edit az irodalomterápia hasznáról gondolkodik, miközben az olvasó elé tárja azokat az érzéseket, amelyek a hatvanórás szentendrei biblioterápiás képzés során, e „rejtélyes folyamat” előrehaladtával felgyülemlettek benne. Nagyon tetszik az a gondolata, hogy a szövegről való meditáció olyan „ablakokat” nyit meg, „amelyek létezéséről sem tudtunk eddig” (86. lap). Eszembe jut Michael Ende Végtelen történet című regényéből a második mágikus kapu, a Varázstükör, amelyben valaki mást – az olvasót pillantjuk meg, és amibe átlépve egy másik létdimenzióba juthatunk. Tetszik Horváth Tímea elemzése Lázár Ervin Bolond kútásó-járól, mert szemléletét átjárja az a hit – itt konkrétan a transzcendens élménye – ami nem föltétlenül vallásos értelemben, hanem mint az ember javíthatóságába, a lét értelmességébe vetett hit, úgy érzem, föltétlenül szükséges a sikeres terápiás munkához. A biblioterapeutának a láthatatlan, megfoghatatlan, mégis jelenvaló minőség iránti érzéke nyomán ide kapcsolódik Kázsmér Ágnesnek egy gondolata mindjárt a következő lapokon a könyvtári környezetben zajló fejlesztő biblioterápiás foglalkozásokról szóló elméleti összegzésében. A biblioterapeuta és a választott mű kapcsolatáról, a terapeuta saját élményéről, érintettségéről és ezzel összefüggésben az esztétikai érték meglétéről van szó: „Az alkalmazandó mű kiválasztásánál a célcsoport életkorának és élethelyzetének figyelembevétele mellett rendkívül fontos az esztétikai érték megléte és amint említettem, a terapeuta saját élménye a művel kapcsolatban, aki feltérképezi és számba veszi a műben rejlő értelmezési lehetőségeket, megfejti, újraértékeli, ezáltal újabb és újabb gondolati csatornákat nyit meg.” (93. lap)

A szentendrei iskola sokféleségét jól jellemzi, hogy a fejlesztő biblioterápia műközeli és személyközpontú szemlélete egyaránt megjelenik a tanítványok írásaiban. Marosvásárhelyi Adrienn, a bajai Lélekjárók nevű, negyven feletti férfiak és nők számára indított foglalkozások vezetője a műalkotás és a befogadó közt létrejövő folyamatról, az emberben megfogalmazódó jelentésről, az olvasói élményen keresztül a műhöz való visszatérésről és a terapeuta személyiségének e folyamatban játszott szerepéről írva kiválóan megrajzolja a biblioterápiás olvasás sajátos dinamikáját, mely csak csoportban, de csakis a személyes érintettséggel megválasztott irodalmi műalkotás közvetítésével teremtődik meg. Ha korábban a biblioterápiás munka bizonyosfajta transzcendens hangoltságáról írtam, ennél a szerzőnél a 101. lapon egy másik, szintén hiteles és érdekes meglátásra találtam, miszerint az, amit régebben léleknek neveztek az emberek, nem más, mint „tapasztalati élmény”, amelyet a műalkotás, „a művészeten át történő kommunikáció” (Buda Béla) segítségével adnak át egymásnak a csoporttagok. Néhányat lapozva ugyanakkor arról olvasunk, hogy Petrovszki Mária az orosházi Justh Zsigmond Városi Könyvtárban a felnőtteknek szóló fejlesztő biblioterápiás nyílt csoportot interaktív, személyközpontú, preventív szemlélettel vezeti, melynek során a mű „apropó, amely a beszélgetés alapját adja” (109. lap), miközben a hangsúly a toleranciára, egymás megértésére, megbecsülésére helyeződik a Yalom által megfogalmazott négy nagy egzisztenciális alapszorongással – a szabadság, a halál, az elszigeteltség és az élet értelmének keresése – való megküzdés, a lelki ellenállóképesség kialakítása jegyében. Bár kérdésként fogalmazódik meg bennem, hogy a mű miért nem kap nagyobb hangsúlyt, hogy a rejtett, személyre szabott jelentések életre szóló üzenetté válhassanak, továbbá miért is ne lehetne próbát tenni, hogy Yalom zseniális alapkérdéseit egy mélyolvasó műelemzéssel összekapcsoljuk; a magam részéről a legteljesebb módon azonosulni tudok Petrovszki Mária műválasztással kapcsolatos gondolatával, miszerint „a szöveg ne hamis tartalmú, alacsony színvonalú legyen, mert ezek könnyen hamis tartalmú terápiás beszélgetéseket indukálnak” (113. lap). Szintén nála olvasom, milyen élmény a felkészülés izgalma, melynek során a terapeuta már az előkészületek alatt átéli a flow-élményt. És hát – tehetnénk hozzá – mi más, mint ennek átadása, a csoporttagok megmágnesezése a biblioterápia egyik legfőbb célja.

Kép forrása

Retro hangulat

Hosszan tartana sorolni még a könyv erényeit, a mértékkel, de jól megválogatott bibliográfiák itt-ott megjelenő listáját, az idősekkel való foglalkozás nehézségeit, a pedagógiai és a biblioterápiás szempontok összehangolásának szakmai kihívásait. Az összkép teljessége érdekében ehelyütt inkább röviden kitérnék arra, ami leginkább zavart a kötet olvasásakor.

Az egyik, hogy a választott szerzők és művek olvastán – és ezt nem pusztán a jelen kiadvány kapcsán mondhatom – az a benyomásom támad, mintha bizonyos szerzők, főleg kortárs magyar novellisták, túlsúlyban lennének. Tisztában vagyok a kortárs magyar irodalmat előtérbe helyező biblioterápiás irányelv meghatározó szerepével és hogy nem minden remekmű föltétlenül „működik” biblioterápiás közegben. Mégis az az érzésem olykor, mintha a csoportvezetők egy előre felkínált menüből választanának annak ellenére, hogy sokan hangsúlyozzák a műválasztásban a személyes érintettség fontosságát. Többen is a novella mellett teszik le a voksot műfaji tekintetben (ez Bartos Éva koncepciója). Kérdés, hogy ha már próza, akkor ez a nyelvi forma nem enged-e nagyobb választási szabadságot eredeti és műfordítás, kortárs és klasszikus közt, kiváltképp egy olyan műfordítási hagyománnyal rendelkező irodalom esetén, mint a magyar. Bennem kérdésként merül fel, hogy van-e értelme bármilyen műfaji megkötésnek, nem ugyanolyan hatásos-e egy Shakespeare-dráma, bibliai részlet vagy egy homéroszi eposz.

A másik dolog, amivel kapcsolatban kritikát kell megfogalmaznom, az a külső megjelenés. Bevallom, a Pont Kiadó köteteit mindig kettős érzéssel veszem kézbe. Szinte évtizedek óta ugyanaz a külcsín: a borító a kilencvenes évek nyelvkönyveire emlékeztet. A régi újságok minőségében hozott fekete-fehér fotók „retró” hangulatot árasztanak, miközben tetszik a választott betűtípus, kellemes a laptükör. Nálam, mivel közel tíz éven át korrektúráztam szerkesztőként, szakmai ártalom, hogy zavarnak a legapróbb nyomdai, stilisztikai, helyesírási hibák. Egy könyvtárosok által könyves szakembereknek az olvasás varázsáról szóló könyv esetén elvárható lenne a makulátlan tipográfiai fegyelem. Ez sajnos a jelen kötet esetén nincs így. Tudom, hogy nagyon drága egy könyv előállítása, és tisztában vagyok azzal, hogy a kiadók – mivel a nyomdán nemigen spórolhatnak – a korrektor, sőt a lektor bérén igyekeznek mérsékelni költségeiket, azonban szemet szúr, ha már a tartalomjegyzékben benne maradnak olyan hibák, mint „novella elemzés” vagy „biblioterápia, mint” vagy olyan egyéb hibák a továbbiakban, mint „un.” (8. lap), „Pécsi Tudomány Egyetem” (10. lap), „HUNRÁ-t” (helyesen: HUNRA-t, 11. lap). Még zavaróbbak a számítógép billentyűinek rakoncátlanságaiból fakadó zűrzavarok: „Debreczeni TiborraL” (25. lap), akárcsak az 51. lapon a „Téma” alcím hol vastaggal, hol vékonyan szedve, hol meg – horribile dictu – a kezdőbetű vastagon, a többi vékonyan. Ilyen például a 103. lapon a kézirat elválasztását meghagyó két szó: „eb-ben”, „kapcsoló-dik” is. A legzavaróbb mégis, mert itt már az értelmezés forog kockán, amikor egyszerűen hiányzik egy szó a mondat végéről (a control x-et vélhetően már nem követte control v): „Végezetül jelen témához leginkább kapcsolódó szimbólum a .” (134. lap) Ez utóbbi példa akár biblioterápiás csínytevésnek is betudható, hiszen ilyen hiányos szövegekkel dolgoznak gyakran a terapeuták is. Vélhetően azonban itt is csak a sietség, a korrektúrára szánt pénz és idő megspórolása állhat a háttérben. Mindezt nem kötözködésből, a szarkazmus kedvéért írtam, éppen ellenkezőleg. Egy újabb kiadásban ezek a hibák könnyen korrigálhatók, és a könyv értékei annál időtállóban fogják hirdetni egy izgalmas, nagyszerű munkát végző szakmai műhely maradandó érdemeit.