Marcel Proust nyomában

Most, hogy ez év júliusában megjelent Marcel Proust Virágzó lányok árnyékában című kötetének új fordítása (Atlantisz Könyvkiadó, 2021., fordította Jancsó Júlia), az olvasók érdeklődése bizonyára ismét a világhírű regény felé fordult Magyarországon. Ezért talán nem lesz érdektelen a kéziratán közismerten rengeteget javító író hatalmas regényfolyama megszületésének körülményeiről szólni. Az eltűnt idő nyomában nem könnyű olvasmány. Erre már Proust kortársai is utaltak. Anatole France nem kevés iróniával jegyezte meg a latin Ars longa, vita brevis mondást parafrazálva: „Az élet túl rövid és Proust túl hosszú.” De még Proust saját testvére, Robert is azt mondta az utolsó három kötet megjelenése után, hogy csak hosszan tartó betegség alatt vagy egy lábtörés után lehet végigolvasni a könyveket.

Kép forrása

Kudarc-kudarc hátán
1907-ben, harminchat éves korában kezdi írni Proust Az eltűnt idő nyomában című regényét. Ez életének legszomorúbb és legnehezebb korszaka. Gyermekkorától asztma gyötri, édesapja 1903-ban, majd két évre rá édesanya is meghal. 1906. december 27-én Párizsban, a Boulevard Haussmann 102. szám alatt található, hat helyiségből álló, második emeleti lakásba költözik. Hogy elszigetelje magát az utcai zajoktól, a falakat parafa burkolattal boríttatja be.
1911 végén Proust A szív kihagyásai, a megtalált idő, első rész címmel egy több mint hétszáz oldalas regényt nyújt be a Fasquelle Kiadóhoz. Az „első rész” arra utal, hogy az író többkötetesre tervezi regényét. Az eltűnt idő végleges változatának híressé vált kezdőmondata már ebben a könyvben is olvasható: „Jóideig korán feküdtem.” De számos részletét bevette az író a későbbi hét kötet valamelyikébe. Proust izgatottan várja a kiadó válaszát, ami nemcsak őt, de a mai olvasót is meglepi. Csaknem pontosan egy évre a kézirat benyújtása után olvassa Proust a kiadó lektorának, Jacques Madeleine-nek elutasító válaszát: „hétszáztizenkét oldalnyi kézirat végén (…) semmi, de semmi nem jelzi, miről is van szó. Mi ez az egész? Mit jelent mindez? Hová akar kilyukadni? Lehetetlen bármit is megtudni! Lehetetlen erről bármit is mondani.” Az Ollendorf Kiadónál sem járt több sikerrel a könyv. Alfred Humblot, a kiadó igazgatója mondta gúnyosan egyik barátjának: „Talán begyepesedett vagyok, de nem tudom felfogni, hogy valaki harminc oldalon át írja le, amint ágyában forgolódik, mielőtt elaludna.” A Nouvelle Revue Française (NRF) című folyóiratból 1911-ben kinő az Éditions de la NRF (Később Gallimard Kiadó), aminek Gaston Gallimard lesz a vezetője. Proust újabb próbálkozása ennél a kiadónál sem jár sikerrel. 
A kritika általában szőröstül-bőröstül André Gide nyakába varrja Proust kéziratának elutasítását. Azt gondolnánk, hogy a kitűnő ízlésű kritikus meglátja Proust tehetségét. Nem így történt. Az úri hölgyek világi szalonjainak törzsvendégét, Marcel Proustot Gide sznobnak tartotta, így alig szentelt figyelmet kéziratának. Lektori jelentésében olyanokat írt, hogy „nem győzte meg a 62. oldalon a „kamillateás csésze”. Jegyezzük meg, hogy a regény azóta elhíresült madeleine-jelenetéről van szó. De nem csupán Gide a felelős a fatális tévedésért. A kiadónál csapatmunkával döntötték el egy kézirat sorsát. A legnagyobb súllyal Jean Schlumberger véleménye esett latba, aki ironikusan jegyezte meg, hogy a kézirat „tele van hercegnővel”. Michel Ruyters „rosszul megírtnak” tartott a könyvet. Henri Ghéon szerint „ez egy szabadidős mű, ami az ellentéte egy művészi alkotásnak.” 

Kép forrása

A nyomdászok rémálma
Az elkeseredett Proust közeli barátaihoz fordul segítségért. Leveleket ír Jean Cocteau-nak, Lucien Daudet-nek és gyerekkori barátjának, Léon Blum testvérének, Renének. Ez utóbbi meggyőzi Bernard Grasset-t, aki konkurenseitől eltérően modern felfogású kiadó. Hogy megkönnyítse a dolgot, Proust felajánlja, hogy a mű saját költségén jelenjen meg. 
Grasset a Mayenne-ben lévő Colin nyomdával dolgozott. Miután az első nyolc oldalt kinyomtatták, elküldték Párizsba Proustnak, aki hozzálátott a javításokhoz. Az eredménytől a nyomda dolgozóinak égnek állt a haja. Ráadásul összesen öt korrektúra után fogadta el Proust a végső változatot. 
Először is a szerző „kicsiknek, egy kicsikét nagyon kicsiknek” tartotta a betűket. Az 1913. március 18-án megkezdett munkákat november 8-án fejezték be. A könyv végül 1913. november 14-én jelenik meg Du côté de chez Swann címmel 2600 példányban, amit még két kiadás követ 500-500 példányszámmal.
A képeket nem tartalmazó, 520 oldalas könyvön ennyit dolgozni elképzelhetetlenül sok idő. Mivel minden költség Proustot terhelte, megengedhette magának a luxust, hogy – mint Louis de Robert-hez 1913 júniusában írt levelében megjegyezte – „egy új könyvet írjak a kefelevonaton”. A nyolc „pokoli hónap” alatt Proust megtalálta regényének főcímét: À la recherche du temps perdu (Az eltűnt idő nyomában). Átjavította, majd visszaállította a kezdő mondatokat, számos oldalt kihagyott, és még felsorolni is nehéz lenne valamennyi javítását. Még a nyomtatás befejezése előtti napon is küldte Proust a javításokat. Kiadója, Bernard Grasset meg is jegyezte, hogy háromszor annyi időt vett igénybe a nyomtatás, mint a könyv megírása. Ha a kiadónak kellett volna állnia a költségeket, bizonyára nem lett volna ilyen türelmes. A nyomdászoknak csak nagy nehézségek árán sikerült kisilabizálni Proust kézírásos javításait. Harmincöt nyomdász dolgozott a mű megvalósításán.

Kép forrása

Mea culpa
Gallimard csupán 1919-ben korrigálja tévedését, amikor egykötetben jelenteti meg a Swannék oldala és a Virágzó lányok árnyékában című részeket. Gide csak ekkor olvassa el figyelmesen a könyveket és döbben rá fatális tévedésére. Tollat ragad és ezt írja Proustnak: „Kedves Proust, néhány nap óta nem tudom letenni könyvét, nagy élvezettel tölt el, örömömet találom benne. Ennek a könyvnek az elutasítása a Nouvelle Revue Française legnagyobb tévedése, és (mivel enyém a szégyen, hogy ebben felelős vagyok) életem egyik legnagyobb fájdalma és lelkifurdalása.” 
A megjelenés örömébe üröm is vegyül. Bergotte neve Bergoe-ként szerepel, de még nagyobb baki: Bergotte helyett Bergson áll. Ezt a könyv átolvasására vállalkozó André Breton és Jacques Rivière sem vette észre. 1920 szeptember elején írja Proust Gaston Gallimard-nak: „Breton úgy gondolta, elolvasta, Jacques Rivière úgy gondolta, elolvasta. Nem vették észre, hogy valahányszor Bergotte regényeiről beszélek, Bergson regényeit nyomtattak.” A dolog pikantériája, hogy a kritika már a regény első részének megjelenése után Henri Bergson filozófiájával hozta kapcsolatba a prousti emlékezőtechnikát. Proust maga is említi Bergsont a Le Temps című folyóirat 1913. november 13-i számának adott interjújában, de elhatárolja magát a „bergsoni regény” elnevezésétől: „Nem csupán ugyanazok a személyek tűnnek fel a mű során különböző aspektusokban, mint Balzac regényciklusaiban, de ugyanabban a személyben ismétlődnek bizonyos mély benyomások, amelyek csaknem tudatalattiak. Ebből a szempontból könyvemet mintegy a »Tudatalatti Regények« folytatásának lehetne tekinteni; egyáltalán nem szégyenleném azt mondani, hogy »bergsoni regények«, ha úgy gondolnám, hogy így van, hisz minden korszakban megtörténik, hogy az irodalom igyekszik − persze csak utólag − az uralkodó filozófiához csatlakozni. De ez így nem lenne pontos, mert művem az akaratlan emlékezés és a tudatos emlékezés közötti különbségen alapul, olyan különbségen, amely nemcsak hogy nem szerepel Bergson filozófiájában, de azzal szemben is áll.”

Kép forrása

A hűséges Céleste
Ha Proust életéről, munkamódszeréről szólunk, nem maradhat említés nélkül az, aki 1914-től haláláig az író mellett volt, és akit Proust nagyon becsült és szeretett. Céleste Albaret annak a taxisofőrnek a felesége volt, aki sokszor fuvarozta az írót. A huszonhárom éves asszony férje révén lépett Proust szolgálatába. A mindinkább bezárkózó író neki diktált, vele ellenőriztette információit, róla mintázta egyes szereplőinek vonásait. A Sodoma és Gomorra egyik szereplőjének neve Céleste Albaret. Proust 1922-ben bekövetkezett halála után Céleste Albaret hosszú ideig nem volt hajlandó közzétenni emlékeit Proustról, végül nyolcvankét éves korában megadta a végső tiszteletet annak, aki ezt mondta neki: „Szép kis kezei fogják lezárni szemeimet.” 
Az 1970-es évek elején az újságíró Georges Belmon interjúkat készít Céleste Albaret-vel, majd 2014-ben a Robert Laffont kiadónál megjelenik a könyv: Céleste Albaret: Monsieur Proust. 
Céleste az első világháború kitörésekor, 1914-ben áll be Proust szolgálatába. Ekkor az író a 102 Boulevard Haussmann alatti házban lakik, ahová szülei halála után költözik be. Találkozásukról az assszony így emlékezik vissza: „Proustnak kitűnő modora volt. Megfordul körülöttem, megnéz. Én roppant félénk voltam. Ezt mondta: „Asszonyom, bemutatom önnek a rendetlen, kócos, szakáltalan Marcel Proustot”. Remek kezei és remek mozdulatai voltak. Magán viselte egyéniségét, mert embernek is olyan, mint amekkora géniusz.”   
Arról, hogy Céleste Proust kéziratainak elrendezését is elvégezte, Karafiáth Judit Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című könyvében ezt írja: „Nem nappal, hanem éjszaka dolgozott és nem asztalnál, hamem az ágyában fekbe. Füzetekbe írt, először csak a jobb oldalra, majd a szemben lévőre is, azután a margóra, és amikor minden hely elfogyott, jöttek a Céleste által készített „papírtekercsek”, a füzethez illesztett és egymáshoz ragasztott lapok, melyek akár két méter hosszúra is nyúlhattak: ezek harmonikaszerűen összehajtva kerültek be a füzet lapjai közé.” De nemcsak a füzetlapok közé, szobája falára is felkerültek a papírtekercsek, amint azt Proust utolsó lakhelyének, a 44, rue l’Amiral-Hamelin alatt lévő lakásának fotója is igazolja.
Céleste volt annak is tanúja, amikor Proust befejezte művét és ezeket mondta: „Ezen az éjjelen nagy dolog történt. Ma éjjel leírtam a „vége” szót…most már meghalhatok…Művem meg jelenhet. Nem éltem hiába.”