Egy fájdalmas évforduló – Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame
2019. április 15-én kigyulladt a felújítás alatt álló Notre-Dame székesegyház fából készült tetőszerkezete. Néhány óra leforgása alatt a katedrális huszártornya megsemmisült. A tragikus tűzeset után 2019. május 24−26 között a Bibliothèque Nationale-ban bemutatták Victor Hugo A párizsi Notre-Dame című regényének kéziratát és felolvasták a könyv részleteit.
Kép forrása
A kézirat
A könyv kézirata 455 lapból áll, amelyből 392 a regény szövege, a többi Hugo jegyzeteit és groteszk rajzait tartalmazza, mint például Quasimodo portréja a 406. lapon vagy a 410. lapon látható sematikus térkép, amely a tizenötödik századi Párizst ábrázolja. A szöveg nem hasonlít Flaubert vagy Proust áthúzásokkal és betoldásokkal teli kézirataira, hanem kevés javítással, folyamatos írással készült, hiszen alig néhány hónap alatt írta Hugó ezt a regényt. Kiadója, Gosselin egy történelmi regény megírására kérte szerzőt, Walter Scottéhoz hasonlatosra. 1830-ban, mivel a regény nem készült el a kitűzött időre, Gosselin perrel fenyegette meg Hugót, aki ekkor látott neki a munkának. A könyvet lényegében még abban az évben befejezte az író. A regény első olvasóit sokkolta komor tónusa és antiklerikalizmusa, ám csakhamar a francia romantikus irodalom fő műve lett. Hugo rendkívüli gondossággal dolgozott kéziratain, így ezen a regényen is. Odafigyelt a lúdtollak, a papír minőségére. A nagyméretű, 35 x 25 centiméteres lapokat kettéhajtotta, és a bal oldalra kerültek a javítások és a rajzok, míg a jobb oldalon a szöveg olvasható.
A párizsi Notre-Dame kézirata 1916-ban jelent meg az Editions des Saints Pères kiadásában két luxus kivitelű kötetben. A mindössze ezer példányban kinyomtatott, számozott kötetek súlya öt kiló. A kéziratot a Bibliothèque Nationale de France kézirattárában őrzik.
Kép forrása
A Notre-Dame székesegyház az irodalomban Hugo előtt
Victor Hugo regénye rendkívül sokoldalúan mutatja be tizenötödik század Párizsát, lakóit, de főleg a katedrálist. A középkor emberének a katedrálishoz való viszonyát a leghűbben az akkori írók, költők műveiből olvashatjuk ki. Hogy csak a középkor legnagyobb költőjét, François Villont említsük, tőle például megtudhatjuk, hogy a Notre-Dame kanonokjai álszent életet éltek. A költő a Kis Testamentumban gyűlölettel beszél a székesegyház két neves papjáról, Guillaume Cotinről és Thibaud de Vitryről, akik nevelőapját mondvacsinált ürüggyel börtönbe záratták, az önmegtartóztatást hirdették, ugyanakkor hatalmas vagyont harácsoltak össze.
A korabeli krónikák a Notre-Dame munkálatairól is részletesen beszámolnak. Ezenkívül azt is leírják, hogy katedrálist milyen alkalmakkor látogatták meg a királyok: IX. Lajos mielőtt a Krisztusnak tulajdonított töviskoszorút elhelyezte a királyi palotában. V. Károly utódja megszületése alkalmából. Amikor sikerült felülkerekednie őrült rohamain, VI. Károly mindig a székesegyházban köszönte meg Szűz Máriának „felépülését”.
Kép forrása
Párizs és a Notre-Dame Hugo regényében
A Párizsi Notre-Dame megírásához Hugo számos középkori forrást használt fel. Ismerte a Rózsaregényt, a Chanson de geste néven ismert történeteket, merített a Párizsról szóló tudományos munkákból is. A regényében Hugo részletesen leírja azt a tizenötödik századi Párizst, amelyben Esmeralda, a szép cigánylány, szerelme, Phobeus kapitány, a pap, Claude Frollo és nevelt fia, Quasimodo, a csúf harangozó tragikus története játszódik: „A tizenötödik században Párizs még három teljesen különálló városra: a Belsővárosra, az Egyetemre és a Városra tagolódott, mindegyiknek megvolt a maga sajátos arculata, nevezetessége, erkölcse, szokása, kiváltsága, története. A szigeten elterülő Belsőváros volt a legrégibb és a legkisebb, s noha az anyja volt a másik kettőnek, úgy szorongott közöttük, mint − bocsánat a hasonlatért − két derék szép lány között egy aszott öregasszony. Az Egyetem a Szajna bal partján húzódott a Tournelle-től a Nesle-toronyig, az egyik pontnak a mai Párizsban a Borpiac, a másiknak a Pénzverde a megfelelője. Az Egyetem fala elég nagy darabot kanyarított ki abból a mezőből, amelyen Julianus építette volt a thermáit. Beletartozott a Szent Genovéva dombja is. E körfal legszélső pontja a Pápa-kapu volt, nagyjából a mostani Panthéon helyén. A Város, Párizs három darabjának legnagyobbika, a jobb partot uralta. Töltése, noha zegzugosan s helyenként megszakítva, a Szajna mellett húzódott, a Billy-toronytól a Ligeti-toronyig, azaz attól a helytől, ahol ma a Közraktár van, addig a helyig, ahol ma a Tuileriákat találjuk. Azt a négy pontot, ahol a Szajna a főváros falait érintette, azaz a Tournelle-t és a Nesle-tornyot bal oldalon, a Billy-tornyot és a Ligeti-tornyot jobb oldalon, csak Párizs négy tornya-ként emlegették. A Város még mélyebben nyomult be a földekre, mint az Egyetem. A Város falának (mármint az V. Károly emelte falnak) legtávolabbi pontja a Szent Dénes- és a Szent Márton-kapu volt, a helyük azóta sem változott.”
A regény igazi főszereplője maga a Notre-Dame székesegyház, amelyet az író tudományos aprólékossággal mutat be, hosszú oldalakon: „E becses műemlék minden fala, minden köve nemcsak az ország történelmének, hanem a tudomány és a művészet történetének is megannyi lapja. Például, hogy csak a fontosabb részleteket említsük, a kis Vörös-kapu már-már a tizenötödik század gótikus finomságait idézi, ellenben a templomhajó oszlopai, körfogatukkal és ünnepélyességükkel, a Karoling-korabeli Saint-Germain-des-Prés apátságig tolják vissza az időt. Azt hinné az ember, hogy hat évszázad választja el ezt a kaput ezektől az oszlopoktól. A főkapu jelképeiben még a hermetikusok is megtalálhatják tömör foglalatát a tudományuknak, amelynek teljes képírásrendszerét a Vágóhídi Szent Jakab-templom adta. Ily módon a román apátság, az egyház-gondolat, a gótikus művészet, a szász művészet, a VII. Gergelyt idéző súlyos, kerek oszlop, a hermetikusok jelképrendszere, amellyel Nicolas Flamel mintegy megelőzte Luthert, a pápai egység, az egyházszakadás, a Saint-Germain-des-Prés, a Vágóhídi Szent Jakab: mind-mind egybeolvad, keveredik, összeötvöződik a Notre-Dame-ban. Olyan ez a templom-ős Párizs közepén, az ódon templomok között, mint valami mesebeli szörnyeteg: a fejét ettől, a tagjait attól, a hátát amattól vette; mindegyiktől elvett valamit.”
Kép forrása
Hugo megmenti a Notre-Dame katedrálist
A katedrálist egymás utáni két évben feldúlták és kifosztották. Először az 1830 júliusi forradalom idején, amikor X. Károlyt lemondatták hatalmáról, másodszor egy évvel később, az úgynevezett Saint-Germain l’Auxerrois-i lázadás idején. Ekkor az üvegablakokat betörték, a padokat és a szószéket szétzúzták, az ereklyéket elrabolták. Az elkövetkező években néhány értelmiségi, köztük Victor Hugo összefogásra hívtak fel a katedrális megmentéséért. Hugo ezt írta: „Oltsuk bele a nemzetbe, ha lehetséges, a nemzeti építészet szeretetét.” A Párizsi Notre-Dame című regénye célját is e nemes ügyben jelölte meg: „ennek a könyvnek ez egyik legfontosabb célja; ez egyik legfontosabb célja a szerző életének is.” A Jegyzet a végleges szöveg kiadásához (1832) című előszóban Hugo megírja azt a szándékát, hogy következetesen harcolni fog a műemlékek, így a Notre-Dame katedrális megmentéséért. Saját magáról mondja: „Olyan állhatatosan fogja védelmezni történelmi épületeinket, amilyen acsarogva támadják őket iskolai és akadémiai képrombolóink. Elcsügged az ember, ha belegondol, hogy kiknek a keze közé került a középkor építészete, s hogy bánnak el a mai malterkeverő kontárok e nagyszerű művészet maradványaival.” A könyv rávilágított a székesegyház siralmas állapotára. A közvélemény nyomása alatt a hatóságok pályázatot írtak ki a restaurálás munkálataira. 1844-ben fogadták el Viollet-le-Duc tervét.
Kép forrása
A Párizsi Notre-Dame bestseller
A regény azonnali sikert arat. Egy hónap alatt négy utánnyomás következik. Nehéz lenne felsorolni az újrakiadásokat, a filmre, televízióra alkalmazásokat. A világ számtalan nyelvére lefordították. Magyarra először Pály Elek fordította le 1837-ben. Azóta nálunk is több kiadást élt meg Hugo regénye.
A 2019. április 15-i tűzvész után A párizsi Notre-Dame-ot Franciaország szerte elkapkodták. Akik még nem olvasták Hugo remekművét, meg akarták ismerni a Párizs szívében nyolc évszázada tündöklő katedrális történetét, amelyben Hugo mintegy előrevetíti a székesegyház. tragédiáját: „Minden tekintet a templom tetejére fordult. Rendkívüli látvány tárult elébük. A legfölső galériából, a középső nagy ablakrózsa fölött hatalmas láng csapott fel, szikraörvényt hányva a két torony közé; a szilaj, zabolátlan, hatalmas láng foszlányait a füsttel együtt el-elkapta a szél. A láng tövében, a sötét mellvéd alatt, amelynek lóhereívei tűzvörösre gyúltak, két szörnypofájú vízköpő okádta szakadatlanul ezt az égő patakot, amelynek zuhataga ezüstösen vált ki az alsó homlokzat sötét hátteréből. Minél közelebb ért a földhöz, annál szélesebb kévébe nyílt ez a két folyékony ólomsugár, akár az öntözőrózsa ezernyi nyílásából permetező víz. A láng fölött nyersen és élesen vált ki a két roppant torony egy-egy oldala, koromfeketén az egyik, tűzvörösen a másik; maguk a tornyok még óriásabbnak látszottak attól a végtelen árnyéktól, amelyet az égre vetettek. A kőbe faragott, megszámlálhatatlan ördög- és sárkányfej vésztjósló kifejezést öltött, szinte életre kelve a nyugtalanul lobogó tűzben.” (Fordította Antal László)
A tűzvészben leégett huszártorony nem az eredeti, 13. században épített volt. Azt a viharok deformálták az idők során, így öt évszázad után 1786-ban lebontásra került és a Notre-Dame torony nélkül maradt egészen a 19. század közepéig, amikor Eugène Viollet-le-Duc francia építészre bízták a székesegyház restaurálását. Ekkor készült el a több tonna ólommal bevont, tölgyfából épített torony, amit a tizenkét apostol és a négy evangélista őrzött. A 2020-as tűzvész idején ezeket a szobrokat restaurálás miatt már eltávolították. A huszártorony leégése után a tudósítások ólommérgezésekről számoltak be, amik a megolvadt és apró részecskékké elpárolgott ólombevonat miatt következtek be.
Kép forrása
A kézirat
A könyv kézirata 455 lapból áll, amelyből 392 a regény szövege, a többi Hugo jegyzeteit és groteszk rajzait tartalmazza, mint például Quasimodo portréja a 406. lapon vagy a 410. lapon látható sematikus térkép, amely a tizenötödik századi Párizst ábrázolja. A szöveg nem hasonlít Flaubert vagy Proust áthúzásokkal és betoldásokkal teli kézirataira, hanem kevés javítással, folyamatos írással készült, hiszen alig néhány hónap alatt írta Hugó ezt a regényt. Kiadója, Gosselin egy történelmi regény megírására kérte szerzőt, Walter Scottéhoz hasonlatosra. 1830-ban, mivel a regény nem készült el a kitűzött időre, Gosselin perrel fenyegette meg Hugót, aki ekkor látott neki a munkának. A könyvet lényegében még abban az évben befejezte az író. A regény első olvasóit sokkolta komor tónusa és antiklerikalizmusa, ám csakhamar a francia romantikus irodalom fő műve lett. Hugo rendkívüli gondossággal dolgozott kéziratain, így ezen a regényen is. Odafigyelt a lúdtollak, a papír minőségére. A nagyméretű, 35 x 25 centiméteres lapokat kettéhajtotta, és a bal oldalra kerültek a javítások és a rajzok, míg a jobb oldalon a szöveg olvasható.
A párizsi Notre-Dame kézirata 1916-ban jelent meg az Editions des Saints Pères kiadásában két luxus kivitelű kötetben. A mindössze ezer példányban kinyomtatott, számozott kötetek súlya öt kiló. A kéziratot a Bibliothèque Nationale de France kézirattárában őrzik.
Kép forrása
A Notre-Dame székesegyház az irodalomban Hugo előtt
Victor Hugo regénye rendkívül sokoldalúan mutatja be tizenötödik század Párizsát, lakóit, de főleg a katedrálist. A középkor emberének a katedrálishoz való viszonyát a leghűbben az akkori írók, költők műveiből olvashatjuk ki. Hogy csak a középkor legnagyobb költőjét, François Villont említsük, tőle például megtudhatjuk, hogy a Notre-Dame kanonokjai álszent életet éltek. A költő a Kis Testamentumban gyűlölettel beszél a székesegyház két neves papjáról, Guillaume Cotinről és Thibaud de Vitryről, akik nevelőapját mondvacsinált ürüggyel börtönbe záratták, az önmegtartóztatást hirdették, ugyanakkor hatalmas vagyont harácsoltak össze.
A korabeli krónikák a Notre-Dame munkálatairól is részletesen beszámolnak. Ezenkívül azt is leírják, hogy katedrálist milyen alkalmakkor látogatták meg a királyok: IX. Lajos mielőtt a Krisztusnak tulajdonított töviskoszorút elhelyezte a királyi palotában. V. Károly utódja megszületése alkalmából. Amikor sikerült felülkerekednie őrült rohamain, VI. Károly mindig a székesegyházban köszönte meg Szűz Máriának „felépülését”.
Kép forrása
Párizs és a Notre-Dame Hugo regényében
A Párizsi Notre-Dame megírásához Hugo számos középkori forrást használt fel. Ismerte a Rózsaregényt, a Chanson de geste néven ismert történeteket, merített a Párizsról szóló tudományos munkákból is. A regényében Hugo részletesen leírja azt a tizenötödik századi Párizst, amelyben Esmeralda, a szép cigánylány, szerelme, Phobeus kapitány, a pap, Claude Frollo és nevelt fia, Quasimodo, a csúf harangozó tragikus története játszódik: „A tizenötödik században Párizs még három teljesen különálló városra: a Belsővárosra, az Egyetemre és a Városra tagolódott, mindegyiknek megvolt a maga sajátos arculata, nevezetessége, erkölcse, szokása, kiváltsága, története. A szigeten elterülő Belsőváros volt a legrégibb és a legkisebb, s noha az anyja volt a másik kettőnek, úgy szorongott közöttük, mint − bocsánat a hasonlatért − két derék szép lány között egy aszott öregasszony. Az Egyetem a Szajna bal partján húzódott a Tournelle-től a Nesle-toronyig, az egyik pontnak a mai Párizsban a Borpiac, a másiknak a Pénzverde a megfelelője. Az Egyetem fala elég nagy darabot kanyarított ki abból a mezőből, amelyen Julianus építette volt a thermáit. Beletartozott a Szent Genovéva dombja is. E körfal legszélső pontja a Pápa-kapu volt, nagyjából a mostani Panthéon helyén. A Város, Párizs három darabjának legnagyobbika, a jobb partot uralta. Töltése, noha zegzugosan s helyenként megszakítva, a Szajna mellett húzódott, a Billy-toronytól a Ligeti-toronyig, azaz attól a helytől, ahol ma a Közraktár van, addig a helyig, ahol ma a Tuileriákat találjuk. Azt a négy pontot, ahol a Szajna a főváros falait érintette, azaz a Tournelle-t és a Nesle-tornyot bal oldalon, a Billy-tornyot és a Ligeti-tornyot jobb oldalon, csak Párizs négy tornya-ként emlegették. A Város még mélyebben nyomult be a földekre, mint az Egyetem. A Város falának (mármint az V. Károly emelte falnak) legtávolabbi pontja a Szent Dénes- és a Szent Márton-kapu volt, a helyük azóta sem változott.”
A regény igazi főszereplője maga a Notre-Dame székesegyház, amelyet az író tudományos aprólékossággal mutat be, hosszú oldalakon: „E becses műemlék minden fala, minden köve nemcsak az ország történelmének, hanem a tudomány és a művészet történetének is megannyi lapja. Például, hogy csak a fontosabb részleteket említsük, a kis Vörös-kapu már-már a tizenötödik század gótikus finomságait idézi, ellenben a templomhajó oszlopai, körfogatukkal és ünnepélyességükkel, a Karoling-korabeli Saint-Germain-des-Prés apátságig tolják vissza az időt. Azt hinné az ember, hogy hat évszázad választja el ezt a kaput ezektől az oszlopoktól. A főkapu jelképeiben még a hermetikusok is megtalálhatják tömör foglalatát a tudományuknak, amelynek teljes képírásrendszerét a Vágóhídi Szent Jakab-templom adta. Ily módon a román apátság, az egyház-gondolat, a gótikus művészet, a szász művészet, a VII. Gergelyt idéző súlyos, kerek oszlop, a hermetikusok jelképrendszere, amellyel Nicolas Flamel mintegy megelőzte Luthert, a pápai egység, az egyházszakadás, a Saint-Germain-des-Prés, a Vágóhídi Szent Jakab: mind-mind egybeolvad, keveredik, összeötvöződik a Notre-Dame-ban. Olyan ez a templom-ős Párizs közepén, az ódon templomok között, mint valami mesebeli szörnyeteg: a fejét ettől, a tagjait attól, a hátát amattól vette; mindegyiktől elvett valamit.”
Kép forrása
Hugo megmenti a Notre-Dame katedrálist
A katedrálist egymás utáni két évben feldúlták és kifosztották. Először az 1830 júliusi forradalom idején, amikor X. Károlyt lemondatták hatalmáról, másodszor egy évvel később, az úgynevezett Saint-Germain l’Auxerrois-i lázadás idején. Ekkor az üvegablakokat betörték, a padokat és a szószéket szétzúzták, az ereklyéket elrabolták. Az elkövetkező években néhány értelmiségi, köztük Victor Hugo összefogásra hívtak fel a katedrális megmentéséért. Hugo ezt írta: „Oltsuk bele a nemzetbe, ha lehetséges, a nemzeti építészet szeretetét.” A Párizsi Notre-Dame című regénye célját is e nemes ügyben jelölte meg: „ennek a könyvnek ez egyik legfontosabb célja; ez egyik legfontosabb célja a szerző életének is.” A Jegyzet a végleges szöveg kiadásához (1832) című előszóban Hugo megírja azt a szándékát, hogy következetesen harcolni fog a műemlékek, így a Notre-Dame katedrális megmentéséért. Saját magáról mondja: „Olyan állhatatosan fogja védelmezni történelmi épületeinket, amilyen acsarogva támadják őket iskolai és akadémiai képrombolóink. Elcsügged az ember, ha belegondol, hogy kiknek a keze közé került a középkor építészete, s hogy bánnak el a mai malterkeverő kontárok e nagyszerű művészet maradványaival.” A könyv rávilágított a székesegyház siralmas állapotára. A közvélemény nyomása alatt a hatóságok pályázatot írtak ki a restaurálás munkálataira. 1844-ben fogadták el Viollet-le-Duc tervét.
Kép forrása
A Párizsi Notre-Dame bestseller
A regény azonnali sikert arat. Egy hónap alatt négy utánnyomás következik. Nehéz lenne felsorolni az újrakiadásokat, a filmre, televízióra alkalmazásokat. A világ számtalan nyelvére lefordították. Magyarra először Pály Elek fordította le 1837-ben. Azóta nálunk is több kiadást élt meg Hugo regénye.
A 2019. április 15-i tűzvész után A párizsi Notre-Dame-ot Franciaország szerte elkapkodták. Akik még nem olvasták Hugo remekművét, meg akarták ismerni a Párizs szívében nyolc évszázada tündöklő katedrális történetét, amelyben Hugo mintegy előrevetíti a székesegyház. tragédiáját: „Minden tekintet a templom tetejére fordult. Rendkívüli látvány tárult elébük. A legfölső galériából, a középső nagy ablakrózsa fölött hatalmas láng csapott fel, szikraörvényt hányva a két torony közé; a szilaj, zabolátlan, hatalmas láng foszlányait a füsttel együtt el-elkapta a szél. A láng tövében, a sötét mellvéd alatt, amelynek lóhereívei tűzvörösre gyúltak, két szörnypofájú vízköpő okádta szakadatlanul ezt az égő patakot, amelynek zuhataga ezüstösen vált ki az alsó homlokzat sötét hátteréből. Minél közelebb ért a földhöz, annál szélesebb kévébe nyílt ez a két folyékony ólomsugár, akár az öntözőrózsa ezernyi nyílásából permetező víz. A láng fölött nyersen és élesen vált ki a két roppant torony egy-egy oldala, koromfeketén az egyik, tűzvörösen a másik; maguk a tornyok még óriásabbnak látszottak attól a végtelen árnyéktól, amelyet az égre vetettek. A kőbe faragott, megszámlálhatatlan ördög- és sárkányfej vésztjósló kifejezést öltött, szinte életre kelve a nyugtalanul lobogó tűzben.” (Fordította Antal László)
A tűzvészben leégett huszártorony nem az eredeti, 13. században épített volt. Azt a viharok deformálták az idők során, így öt évszázad után 1786-ban lebontásra került és a Notre-Dame torony nélkül maradt egészen a 19. század közepéig, amikor Eugène Viollet-le-Duc francia építészre bízták a székesegyház restaurálását. Ekkor készült el a több tonna ólommal bevont, tölgyfából épített torony, amit a tizenkét apostol és a négy evangélista őrzött. A 2020-as tűzvész idején ezeket a szobrokat restaurálás miatt már eltávolították. A huszártorony leégése után a tudósítások ólommérgezésekről számoltak be, amik a megolvadt és apró részecskékké elpárolgott ólombevonat miatt következtek be.
Egypercesek
Az én háborúm
Megjelent Ukrajna korábbi katonai főparancsnokának visszatekintése
Rejtélyes kőtábla
Ismeretlen nyelvet találtak egy titokzatos kőtáblán
Elismert szerkesztő
Szondi György kapta a 2024. évi Utassy József-díjat