Egy fájdalmas évforduló – Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame

2019. április 15-én kigyulladt a felújítás alatt álló Notre-Dame székesegyház fából készült tetőszerkezete. Néhány óra leforgása alatt a katedrális huszártornya megsemmisült. A tragikus tűzeset után 2019. május 24−26 között a Bibliothèque Nationale-ban bemutatták Victor Hugo A párizsi Notre-Dame című regényének kéziratát és felolvasták a könyv részleteit. 

Kép forrása

A kézirat
A könyv kézirata 455 lapból áll, amelyből 392 a regény szövege, a többi Hugo jegyzeteit és groteszk rajzait tartalmazza, mint például Quasimodo portréja a 406. lapon vagy a 410. lapon látható sematikus térkép, amely a tizenötödik századi Párizst ábrázolja. A szöveg nem hasonlít Flaubert vagy Proust áthúzásokkal és betoldásokkal teli kézirataira, hanem kevés javítással, folyamatos írással készült, hiszen alig néhány hónap alatt írta Hugó ezt a regényt. Kiadója, Gosselin egy történelmi regény megírására kérte szerzőt, Walter Scottéhoz hasonlatosra. 1830-ban, mivel a regény nem készült el a kitűzött időre, Gosselin perrel fenyegette meg Hugót, aki ekkor látott neki a munkának. A könyvet lényegében még abban az évben befejezte az író. A regény első olvasóit sokkolta komor tónusa és antiklerikalizmusa, ám csakhamar a francia romantikus irodalom fő műve lett. Hugo rendkívüli gondossággal dolgozott kéziratain, így ezen a regényen is. Odafigyelt a lúdtollak, a papír minőségére. A nagyméretű, 35 x 25 centiméteres lapokat kettéhajtotta, és a bal oldalra kerültek a javítások és a rajzok, míg a jobb oldalon a szöveg olvasható.
A párizsi Notre-Dame kézirata 1916-ban jelent meg az Editions des Saints Pères kiadásában két luxus kivitelű kötetben. A mindössze ezer példányban kinyomtatott, számozott kötetek súlya öt kiló. A kéziratot a Bibliothèque Nationale de France kézirattárában őrzik. 

Kép forrása

A Notre-Dame székesegyház az irodalomban Hugo előtt
Victor Hugo regénye rendkívül sokoldalúan mutatja be tizenötödik század Párizsát, lakóit, de főleg a katedrálist. A középkor emberének a katedrálishoz való viszonyát a leghűbben az akkori írók, költők műveiből olvashatjuk ki. Hogy csak a középkor legnagyobb költőjét, François Villont említsük, tőle például megtudhatjuk, hogy a Notre-Dame kanonokjai álszent életet éltek. A költő a Kis Testamentumban gyűlölettel beszél a székesegyház két neves papjáról, Guillaume Cotinről és Thibaud de Vitryről, akik nevelőapját mondvacsinált ürüggyel börtönbe záratták, az önmegtartóztatást hirdették, ugyanakkor hatalmas vagyont harácsoltak össze. 
A korabeli krónikák a Notre-Dame munkálatairól is részletesen beszámolnak. Ezenkívül azt is leírják, hogy katedrálist milyen alkalmakkor látogatták meg a királyok: IX. Lajos mielőtt a Krisztusnak tulajdonított töviskoszorút elhelyezte a királyi palotában. V. Károly utódja megszületése alkalmából. Amikor sikerült felülkerekednie őrült rohamain, VI. Károly mindig a székesegyházban köszönte meg Szűz Máriának „felépülését”. 

Kép forrása

Párizs és a Notre-Dame Hugo regényében
A Párizsi Notre-Dame megírásához Hugo számos középkori forrást használt fel. Ismerte a Rózsaregényt, a Chanson de geste néven ismert történeteket, merített a Párizsról szóló tudományos munkákból is. A regényében Hugo részletesen leírja azt a tizenötödik századi Párizst, amelyben Esmeralda, a szép cigánylány, szerelme, Phobeus kapitány, a pap, Claude Frollo és nevelt fia, Quasimodo, a csúf harangozó tragikus története játszódik: „A tizenötödik században Párizs még három teljesen különálló városra: a Belsővárosra, az Egyetemre és a Városra tagolódott, mindegyiknek megvolt a maga sajátos arculata, nevezetessége, erkölcse, szokása, kiváltsága, története. A szigeten elterülő Belsőváros volt a legrégibb és a legkisebb, s noha az anyja volt a másik kettőnek, úgy szorongott közöttük, mint − bocsánat a hasonlatért − két derék szép lány között egy aszott öregasszony. Az Egyetem a Szajna bal partján húzódott a Tournelle-től a Nesle-toronyig, az egyik pontnak a mai Párizsban a Borpiac, a másiknak a Pénzverde a megfelelője. Az Egyetem fala elég nagy darabot kanyarított ki abból a mezőből, amelyen Julianus építette volt a thermáit. Beletartozott a Szent Genovéva dombja is. E körfal legszélső pontja a Pápa-kapu volt, nagyjából a mostani Panthéon helyén. A Város, Párizs három darabjának legnagyobbika, a jobb partot uralta. Töltése, noha zegzugosan s helyenként megszakítva, a Szajna mellett húzódott, a Billy-toronytól a Ligeti-toronyig, azaz attól a helytől, ahol ma a Közraktár van, addig a helyig, ahol ma a Tuileriákat találjuk. Azt a négy pontot, ahol a Szajna a főváros falait érintette, azaz a Tournelle-t és a Nesle-tornyot bal oldalon, a Billy-tornyot és a Ligeti-tornyot jobb oldalon, csak Párizs négy tornya-ként emlegették. A Város még mélyebben nyomult be a földekre, mint az Egyetem. A Város falának (mármint az V. Károly emelte falnak) legtávolabbi pontja a Szent Dénes- és a Szent Márton-kapu volt, a helyük azóta sem változott.”
A regény igazi főszereplője maga a Notre-Dame székesegyház, amelyet az író tudományos aprólékossággal mutat be, hosszú oldalakon: „E becses műemlék minden fala, minden köve nemcsak az ország történelmének, hanem a tudomány és a művészet történetének is megannyi lapja. Például, hogy csak a fontosabb részleteket említsük, a kis Vörös-kapu már-már a tizenötödik század gótikus finomságait idézi, ellenben a templomhajó oszlopai, körfogatukkal és ünnepélyességükkel, a Karoling-korabeli Saint-Germain-des-Prés apátságig tolják vissza az időt. Azt hinné az ember, hogy hat évszázad választja el ezt a kaput ezektől az oszlopoktól. A főkapu jelképeiben még a hermetikusok is megtalálhatják tömör foglalatát a tudományuknak, amelynek teljes képírásrendszerét a Vágóhídi Szent Jakab-templom adta. Ily módon a román apátság, az egyház-gondolat, a gótikus művészet, a szász művészet, a VII. Gergelyt idéző súlyos, kerek oszlop, a hermetikusok jelképrendszere, amellyel Nicolas Flamel mintegy megelőzte Luthert, a pápai egység, az egyházszakadás, a Saint-Germain-des-Prés, a Vágóhídi Szent Jakab: mind-mind egybeolvad, keveredik, összeötvöződik a Notre-Dame-ban. Olyan ez a templom-ős Párizs közepén, az ódon templomok között, mint valami mesebeli szörnyeteg: a fejét ettől, a tagjait attól, a hátát amattól vette; mindegyiktől elvett valamit.”

Kép forrása

Hugo megmenti a Notre-Dame katedrálist
A katedrálist egymás utáni két évben feldúlták és kifosztották. Először az 1830 júliusi forradalom idején, amikor X. Károlyt lemondatták hatalmáról, másodszor egy évvel később, az úgynevezett Saint-Germain l’Auxerrois-i lázadás idején. Ekkor az üvegablakokat betörték, a padokat és a szószéket szétzúzták, az ereklyéket elrabolták. Az elkövetkező években néhány értelmiségi, köztük Victor Hugo összefogásra hívtak fel a katedrális megmentéséért. Hugo ezt írta: „Oltsuk bele a nemzetbe, ha lehetséges, a nemzeti építészet szeretetét.” A Párizsi Notre-Dame című regénye célját is e nemes ügyben jelölte meg: „ennek a könyvnek ez egyik legfontosabb célja; ez egyik legfontosabb célja a szerző életének is.” A Jegyzet a végleges szöveg kiadásához (1832) című előszóban Hugo megírja azt a szándékát, hogy következetesen harcolni fog a műemlékek, így a Notre-Dame katedrális megmentéséért. Saját magáról mondja: „Olyan állhatatosan fogja védelmezni történelmi épületeinket, amilyen acsarogva támadják őket iskolai és akadémiai képrombolóink. Elcsügged az ember, ha belegondol, hogy kiknek a keze közé került a középkor építészete, s hogy bánnak el a mai malterkeverő kontárok e nagyszerű művészet maradványaival.” A könyv rávilágított a székesegyház siralmas állapotára. A közvélemény nyomása alatt a hatóságok pályázatot írtak ki a restaurálás munkálataira. 1844-ben fogadták el Viollet-le-Duc tervét.  

Kép forrása

A Párizsi Notre-Dame bestseller
A regény azonnali sikert arat. Egy hónap alatt négy utánnyomás következik. Nehéz lenne felsorolni az újrakiadásokat, a filmre, televízióra alkalmazásokat. A világ számtalan nyelvére lefordították. Magyarra először Pály Elek fordította le 1837-ben. Azóta nálunk is több kiadást élt meg Hugo regénye.
A 2019. április 15-i tűzvész után A párizsi Notre-Dame-ot Franciaország szerte elkapkodták. Akik még nem olvasták Hugo remekművét, meg akarták ismerni a Párizs szívében nyolc évszázada tündöklő katedrális történetét, amelyben Hugo mintegy előrevetíti a székesegyház. tragédiáját: „Minden tekintet a templom tetejére fordult. Rendkívüli látvány tárult elébük. A legfölső galériából, a középső nagy ablakrózsa fölött hatalmas láng csapott fel, szikraörvényt hányva a két torony közé; a szilaj, zabolátlan, hatalmas láng foszlányait a füsttel együtt el-elkapta a szél. A láng tövében, a sötét mellvéd alatt, amelynek lóhereívei tűzvörösre gyúltak, két szörnypofájú vízköpő okádta szakadatlanul ezt az égő patakot, amelynek zuhataga ezüstösen vált ki az alsó homlokzat sötét hátteréből. Minél közelebb ért a földhöz, annál szélesebb kévébe nyílt ez a két folyékony ólomsugár, akár az öntözőrózsa ezernyi nyílásából permetező víz. A láng fölött nyersen és élesen vált ki a két roppant torony egy-egy oldala, koromfeketén az egyik, tűzvörösen a másik; maguk a tornyok még óriásabbnak látszottak attól a végtelen árnyéktól, amelyet az égre vetettek. A kőbe faragott, megszámlálhatatlan ördög- és sárkányfej vésztjósló kifejezést öltött, szinte életre kelve a nyugtalanul lobogó tűzben.” (Fordította Antal László)
A tűzvészben leégett huszártorony nem az eredeti, 13. században épített volt. Azt a viharok deformálták az idők során, így öt évszázad után 1786-ban lebontásra került és a Notre-Dame torony nélkül maradt egészen a 19. század közepéig, amikor Eugène Viollet-le-Duc francia építészre bízták a székesegyház restaurálását. Ekkor készült el a több tonna ólommal bevont, tölgyfából épített torony, amit a tizenkét apostol és a négy evangélista őrzött. A 2020-as tűzvész idején ezeket a szobrokat restaurálás miatt már eltávolították. A huszártorony leégése után a tudósítások ólommérgezésekről számoltak be, amik a megolvadt és apró részecskékké elpárolgott ólombevonat miatt következtek be.