Harminc éve, 1989. december 23-án hunyt el a Nobel-díjas költő-író, Samuel Beckett. Elsősorban abszurd drámái tették világhírűvé. Ezek közül a legismertebbek a magyarra is lefordított Godot-ra várva, A játszma vége és az Ó, azok a szép napok!

Kép forrása

Az abszurd irodalom
Az abszurdnak nevezett irodalomnak kitapintható politikai, társadalmi gyökerei vannak. A spanyol polgárháború, a totalitárius rendszerek előrenyomulása − ami a második világháborúba torkollott − megkérdőjelezik a lét értelmét. A történelem és a politika súlya éreztetik hatásukat az irodalmi életben is. A nácizmus, a koncentrációs táborok, a Vichy-kormány, az atombomba, a két antagonisztikus tábor létrejötte felvetik az értelmiségben az erkölcs, a cselekvés, az élet mibenlétének kérdéseit. A második világháború előtt nagyhatalom Franciaország lidércnyomásos álmából felébredve a másodrangú országok között találja magát. Az ellenállás hősi korszaka alatt táplált szép remények a felszabadulást követően néhány év alatt szertefoszlottak. Az indokínai és algériai háború, a politikai konzervativizmus megerősödése, a kommunista párton belüli ellentétek az ötvenes évek tájára világosan megmutatják: Franciaország demokratikus átalakulása már illúzióként sem jöhet számításba. A koncentrációs táborok, a nácizmus, megkérdőjelezik az emberiség hitét a humanizmusban. A második világháború okozta világégés rádöbbenti az ötvenes évek művészeit az emberi lét törékenységére. A háborút követő években a francia irodalom Nathalie Sarraute szavaival „a gyanakvás korszakába lép”.
A háború utáni lelkiállapotot kifejezve, az abszurd színház az emberi kapcsolatokat egy megingathatatlan világgal szemben mutatja be, ellentétben a brechti felfogással, amelyik az átalakíthatóságot tételezi fel. Tagadhatatlan, hogy az ötvenes évek színháza − amelyet neveznek avantgárdnak, abszurdnak, új színháznak, a kinevetés, a gúny színházának − a színházművészet egyik legtermékenyebb korszaka volt. Az abszurd színház főbb képviselői (Eugène Ionesco, Samuel Beckett, Jean Genet és Arthur Adamov) a párizsi avantgárd köreihez köthetők, pontosabban a Quartier Latinhez, ugyanakkor legtöbbjük nem francia. Ionesco román, Adamov orosz, Beckett ír. 

Kép forrása

A személyiség, a cselekmény, a tér és az idő nyomában
A hagyományos színház hús-vér szereplőinek helyét Beckett drámáiban arc és személyiség nélküli alakok, bohócok, csavargók, pojácák, nyomorékok foglalják el, akik mintha egyenesen Bosch vagy Brueghel világából lépnének elő.
Vladimir és Estragon, Pozzo és Lucky, valamennyien egymással felcserélhető figurák. El lehet játszani Beckett regényei „főszereplőinek” nevével: Murphy, Molloy, Malone kezdőbetűit megfordítva, Watt kezdőbetűje a W, azé a szereplőé, aki az azonos című regényben megfogalmazza az elferdített descartes-i cogito-t: „Szüntelenül beszélek, tehát vagyok talán”.
Ahogyan Beckett egymás után következő drámáiban a szereplők elveszítik még csekély mozgási képességüket is, úgy zsugorodik össze fokozatosan a cselekmény. A Godot-ra várva szereplői még jönnek-mennek, A játszma végében már csak Clov változtatja helyét, azonban valamennyi tevékenysége kimerül a konyha és a szoba közötti ingázásban, valamint a messzelátóval történő kémlelődésben. Az Ó, azok a szép napok! Winnie-je pedig mellkasig, majd nyakig a földbe temetve, már mindenféle mozgásra képtelen. Beckett szereplői egy ördögi kör foglyai, ahol egymást marcangoló semmittevésükben csak a bizonytalanságot, az állandó szorongást, elviselhetetlen helyzetüket közvetítik a nézők felé, akiket Beckett ily módon szembesít az emberi lét abszurditásával. „Várakozunk, unatkozunk” – mondja Vladimir.
A klasszikus dramaturgia jól meghatározott tereit Beckettnél nem csupán zárt, de a külvilágtól is elzárt tér váltja fel. A minden fogódzó és tájékozódási lehetőségtől megfosztott szereplők mintegy légüres térben végzik körben forgó nem-cselekvéseiket. 
Végül a hagyományos színházi időt jellemző kronológia és az időtartam is megbomlik, illetve eltűnik Beckettnél. Az idő múlását nem érzékeljük, az „események” nem kronológiai sorrendben követik egymást: hol a múltba, hol a jövőbe ugrik a szereplő. Azt mondhatjuk, hogy az idő egy olyan színházi kellék lesz, amellyel a szerző kénye-kedve szerint játszik. 

Kép forrása

Jön vagy nem jön?
A legismertebb és legtöbbet játszott abszurd dráma a Godot-ra várva (1952). A cím a mai napig komoly fejtörést okoz a kritikusoknak és a nézőknek. Kicsoda Godot? A kritika általában Istennel azonosítja. Ezt az angol God, Isten szó is megerősíteni látszik. Ráadásul a szövegben Beckett többször is utal a vallásra. A teológiai megközelítés szerint a darab az emberiség bukását jelképezi. Vladimir és Estragon a Megváltót várják reménytelenül. A szerző arra a kérdésre, hogy Godot valóban az Istent jelképezi-e, ezt válaszolta: „ha Godot az Isten lenne, ezt a nevet adtam volna neki?” Akkor hát kicsoda? – szól az új kérdés. A válasz: „Ha tudtam volna kicsoda Godot, megmondtam volna a darabban”.
A drámából annyit tudunk meg néhány utalásból, hogy Godot üzletember, van családja meg egy lova, meg bankszámlája és fehér a szakálla. Kiabál és erőszakos. 
A Godot „cselekménye” a várakozás.   
„Estragon: Várunk, és közben nem történik semmi.
Pozzo: (sajnálkozva): Ön unatkozik?
Estragon: Többnyire.”
Vladimir és Estragon a cirkuszi bohócok párosaira emlékeztetnek kinézetükkel, mozgásukkal és tevékenységeikkel egyaránt. Kapcsolatukra jellemző az egymásra utaltság. Elválaszthatatlanok, de minduntalan el akarják hagyni egymást. A másik szereplőpáros Pozzo és Lucky. Kettejük kapcsolatát az úr és szolga viszony, valamint az erőszak határozza meg. 
A dráma cselekménye körben forgó. Az első felvonás utolsó replikái:
„Estragon: Megyünk?
Vladimir: Menjünk. (Nem mozdulnak)”
A második felvonás utolsó mondatai ugyanezek, azzal a különbséggel, hogy a szereplők felcserélődnek:
„Vladimir: Megyünk?
Estragon: Menjünk (nem mozdulnak)” 
A szereplők egyetlen tevékenysége a beszéd. Mivel várakozásra vannak kárhoztatva, a csend elől a beszédbe menekülnek. De beszélgetésük nem jelent kommunikációt, mert nincs egymásnak mondanivalójuk, ezért ahogyan Estragon mondja, csak azért beszélnek, mert nem akarnak gondolkodni.

Kép forrása

Egy elveszített sakkjátszma
Az 1957-ben keletkezett A játszma vége (Fin de partie) című drámát Beckett franciául írta, majd Endgame címmel maga fordította angol nyelvre. Az angol cím még inkább, mint a francia, egy sakkjátszmára utal. Amikor erről a szerzőt kérdezték, ezt válaszolta: „Hamm egy király ebben az eleve vesztésre álló sakkjátszmában. kezdettől fogva tudja, hogy súlyos, de értelmetlen lépéseket tesz. Rosszul játszik.”
A dráma négy szereplője közül egyedül Clov, Hamm szolgája képes úgy-ahogy helyet változtatni. Egy apokaliptikus világ lepusztult házában élnek. Beckett a fenyegető atomhalál árnyékában, az utolsó, négy fal közé zárt, vegetáló lényeket mutatja be egzisztenciális magányukban. Clov mindvégig el akarja hagyni Hammot, de képtelen rá. Nell és Nagg, Hamm szülei, akik egy baleset során az Ardennekben elveszítették lábukat, két kukából replikáznak.
A dráma több történetet foglal magában. Nagg története a szabóról és az angolról és Hamm története három epizódban. A párbeszédek során Nagg és Hamm a szerzői utasítások szerint imitálják a bemutatott szereplőket, változtatva a hangnemet, a közvetett és közvetlen stílust. Mindez színházi jelleget ad elbeszélésüknek. Ugyanakkor ezt a színházi illúziót széttörik a szerepükhöz fűzött kommentárjaikkal. Ezek a történetek távol állnak az igazi cselekménytől. A darab ugyanoda ér vissza, ahonnan kiindult: a dráma indítása és befejezése zárójelbe teszik mindazt a sovány történést, ami a színpadon lejátszódik. A darab Clov szavaival kezdődik: „Vége, vége van, közeledik a vég, esetleg vége lesz”. Hamm pedig a darab végén mondja ugyanezt: „Egy régen elvesztett játszma vége, vége a vesztésnek.” Ezzel a kör bezárul. Míg Proust Az eltűnt időben eljut az idő, a történetek megtalálásáig, Beckett nem keresi, hanem pontosan megfordítva, eltünteti a cselekményt. Az eltűnt idő nyomában nem következik a megtalált. 
A játszma végéből Kurtág György operát írt, amelyet a Milánói Scalában mutattak be 2018 novemberében. A mű a világpremier kategóriában elnyerte az egyik legrangosabb díjat, az International Opera Awardst. Magyarországon 2020. április 10-én, a Tavaszi Fesztivál keretében kerül bemutatásra a Müpában. 

Kép forrása

Kérdőjeles optimizmus
Az Ó, azok a szép napok! Beckett két előző drámájával egy trilógiát alkot. A főszereplő, Winnie előbb mellig, majd később nyakig a földbe temetve, töretlen optimizmussal ad hálát „azokért a szép napokért”: „Ismét egy gyönyörű nap.” „Annyi mindenért hálásnak kell lennem.” „Ó, milyen szép nap ez a mai”! stb. A kritikusok, meg persze a nézők is, értetlenül állnak Winnie derűs optimizmusa és humora előtt. Közelebb kerülünk a dráma megértéséhez, ha felidézzük Freud gondolatát, aki szerint a nevetés forrása az ÉN védekező mechanizmusa egy kínos helyzetben. A humor egyfajta érzelmi védelmet nyújt, megnyugvást, örömöt vált ki. 
Az Ó, azok a szép napok! Winnie monológjainak sorozata. Mivel párja, Willie csaknem teljesen süket, a kommunikáció hiányában mindketten egy végtelen magányosság foglyai. Willie jelenléte pusztán arra szolgál, hogy Winnie monológjainak legyen egy címzettje. A drámában egy csengetés jelzi a nap és Winnie monológjának kezdetét, míg egy másik csengetés ezek végén hangzik el.
Winnie egyik erőtartaléka a magány elleni a védekezéshez egy szép vers utáni kutatás emlékezetében: „Hogy is van az a felejthetetlen vers?” Ez a vers Verlaine Érzelmes párbeszéd című költeménye, amelyből a dráma címét is vette Beckett: 
„− Óh szép napok! milyen forró s igaz volt csókunk és gyönyörünk! 
− Lehet, hogy az volt.” (Szabó Lőrinc fordítása).
Winnie látszólagos optimizmusa eleve gyanús, ismerve Beckett mélyen pesszimista világképét. Ezt a gyanúnkat csak fokozza egy revolver, amit Winnie állandóan emleget, ami azt igazolja, hogy foglalkoztatja az öngyilkosság gondolata. 
A halál előtt álló Winnie-nek van egy mondata, ami óhatatlanul Beckett Proustról írt tanulmányának „az alkotó és romboló időről” szóló részére emlékeztet: „Mindig az voltam, aki vagyok – mégis olyan különböző attól, aki voltam.” Az Ó, azok a szép napok! optimizmusát megkérdőjelezik a hősnő halál előtti állapota, ennek tudata, valamint az egész drámában tetten érhető irónia. 
A dráma egyik legemlékezetesebb rendezése Peter Brook nevéhez fűződik. 1995-ben Lausanne, Chambéry, Grenoble, Orléans, Saint-Étienne és Párizs voltak az előadások színhelyei. 
Beckett műveit több mint húsz nyelvre lefordították, drámáit a világ minden részén műsorra tűzik a színházak.