Csáth Géza halálának századik évfordulója alkalmából a Petőfi Irodalmi Múzeum 2019. április 30-tól május 31-ig tartó emlékkiállítást rendez A varázsló halála címmel. A kiállítás a novellista mellett főleg a naplóíróról szól, és a pszichoanalízis egyik első követőjeként emlékezik meg róla. A századvég magyar irodalmának jól ismert alakja az Anyagyilkosság című novellájával szerzett hírnevet 1908-ban, melyet Osvát Ernőnek ajánlott.

Kép forrása

Tudományos pálya és szépirodalom
Csáth Géza (eredeti neve Brenner József) Kosztolányi Dezső unokatestvére a művészeti élet délvidéki központjában, Szabadkán született, csodagyerekként. Kiválóan hegedült, festett, zenét szerzett, könyvet írt Pucciniről és más zeneszerzőkről. Budapesten kapott orvosi diplomát, majd ideggyógyászati klinikán dolgozott. Itt szokott rá a kábítószerre, ami végzetes szenvedélyévé vált. A Nyugat és a Budapesti Napló kritikusa lett; a Hevesi Sándor vezette Magyar Színház nagy sikerrel mutatta be Janika című tragikomédiáját és a Hamvazószerda című „bábjátékát”, egy rémálom történetét. Orvosként szolgált az első világháborúban, majd körorvosi és fürdőorvosi állást töltött be több helyen, már nagybetegen. 1919 júliusában  ̶̶  idegösszeomlását követően  ̶̶  három pisztolylövéssel megölte feleségét, majd ezután méreggel végzett magával a harminckét éves író.

Kép forrása

„A halál tükrében élt élet”
Jellegzetes tematikája és sajátos írásmódja a századvég új irodalmi vonulatának egyik legerőteljesebb képviselőjévé teszik Csáthot. Nyomasztó atmoszférájú, egyben nosztalgikus hangulatú novellái a lélek legsötétebb oldalát tárják fel, alakjai félelmetes tetteit hétköznapi természetességgel tárgyalják. Jellemző témái az anyagyilkosság, a gyerekkivégzés, az állatkínzás, a pubertás kori elfojtott szexualitás kitörése és az ópiumos mámor. Nála a rémtettek úgy tűnnek fel, mintha az emberi természet mindennapos velejárói lennének. 
A Varázsló kertje című novellája (1908) két motívumra épül: a múlt felidézésére és egy rémtett-sorozatra. Gyerekkora helyszínét látogatja meg két fivér, és sétájuk során eljutnak a „Varázsló” kertjéhez, ahol „sajátos növényvilág tenyészett” és „százféle virágillat tevődött össze a bódító szagában, s a szivárvány minden színét megtalálhattad a virágok színében.” Itt felidézik gyermeki képzeletük alakját, aki éjjel szétküldi rablógyilkosait a városban, azok „feltörik a zárakat, levágják a gyerekek fejét, és tőrüket otthagyják az apák szívében.” A szereplők beszédmódja szaggatott, rövid megszólalásaikkal a másikéhoz fűzik feltörő emlékképeiket. Az utazás gyorsan véget ér, mert el kell érni a fiúknak a vonatukat. A nyomasztó virágillatot pedig már nem érzik, amikor összemosolyognak három szolgálólánnyal, akik épp vizet mernek egy kútnál. A műben a Homokembert idéző varázsló rémalakja a szecessziós kert virágaival kapcsolódik össze: a virágok leánnyá változnak, ő pedig „ott hempereg a virágok között”, amíg a rablók a zsákmánnyal vissza nem térnek. Az álom és a valóság határa átjárható; a mű zárása nem ad kulcsot az olvasónak az értelmezéshez.

Kép forrása

A szenvedő ember perspektívája
Csáth novelláinak félelmetes világát próbálták értelmezni úgy, mint a fasizmus első megjelenését. Mások a freudi lélektan hatását látták bennük. Az író tizennyolc évesen így vallott: Az ember „egész származása a természetnek egy véletlen perverz gondolata; az ő kultúrája, mellyel a haladás nevében a fajt a szellemi tökéletesedés felé viszi nem más, mint perverzitás. Perverzitás a mi túlnyomóan kifejlődött agyvelőnk, érzelmi világunk bonyolult működései, perverzitás a képzelőerőnek nevezett tulajdonságunk, perverz lények vagyunk mi magunk… A mi édesanyánk a kultúra, a mi ringató bölcsőnk a fantáziánk, a mi morálunk a perverzitás, s ezért vagyunk mi abnormis fajta.”
Csáth szerint lehetetlen a teljes élet elérése, miközben ez az ember fő célja. A gyógyításra felesküdött orvos látja a saját „lelki tükörrendszerét”, ezért a művészi alkotásba, a szexualitásba és a kábítószerhez menekül. A szenvedő ember perspektívája ez, amelyből nézve minden próbálkozás eleve vereségre van ítélve.

Kép forrása

Naplók 1897-1919
Naplót tízéves kora óta vezetett; ezek állnak a kiállítás középpontjában. Az őt jellemző összművészeti látásmóddal szemléli tetteit, majd az elmagányosodó morfinista feljegyzései egyre szaggatottabbak lesznek. Földényi F. László elemezése szerint a szenvtelen hidegség oka a meghasonlottság. „A szenvedélyt kellene minden eseménynek táplálnia; a morfium, illetve a Pantopon azonban nem extázist eredményez, hanem mély apátiát, a már-már kényszeres szexuális hódítások mögött pedig nem az élvhajhász bújik meg, hanem a rovargyűjtő, akit szíve mélyén sem a rovarok élete, sem haláltusája nem tud megérinteni. A legszenvedélyesebb pillanatokban is figyeli önmagát, vagyis a szenvedély, aminek parttalannak kellene lennie, reflektálttá válik: egy önmagából kifordult élet idézőjelei közé kerül.”
Kosztolányi „az őrült morfium vad szerelmesének”, halott rokonának így írt 1920-ban:
„Oly jó az, aki ad, s te élted odaadtad
angyali gyilkosa nődnek s tennen magadnak,
szelíd barát.
Ki végtelent ittál s a lelked égre lázadt,
Majd összetörted a tébolyok és a lázak
Szent poharát.” (Csáth Gézának  ̶  részlet)
Tolnai Ottó Árvacsáth című 1992-es verskötetében így emlékezik meg a délvidéki Varázslóról:
„mégiscsak hiányzik az a tengerecske
hiányzik néked az adria árvacsáth 
jegyezte meg sassy miközben az azúr
halinaszőnyeget szobám szabálytalan
padlójára szikémmel szépen beszabta
most majd lubickolhatsz önfeledten
csúszkálhatsz le-föl a víz színén
császkálhatsz árvacsáth mint krisztus
vagy saját nevelésű cápáid közé merülhetsz
hogy széttrancsírozzanak árvacsáth
mint ahogy te trancsíroztál szét
fehéregérkét s rút szőrös varangyot.”