Párizsban, a Latin negyed rue de la Huchette nevű utcácskájában 1948 óta működik a Thâtre de la Huchette. Azzal, hogy hatvankét éve megszakítás nélkül szerepel műsorán Eugène Ionesco két abszurd drámája, A kopasz énekesnő és a Különóra, egyedülálló a színháztörténetben. A világ minden tájáról érkeznek a látogatók az ötvennyolc férőhelyes mini színházba, hogy megnézzék a tizenkilenc-ezredik előadásukhoz közeledő abszurd drámák valamelyikét. 

Kép forrása 

Nyolc évszázados múlt
A mindössze hatszáz méter hosszú rue de la Huchette a Place Saint-Michelnél kezdődik. Az utcát ma a turisták főleg olcsó éttermei miatt látogatják, és csak kevesen tudják, hogy már 1210-ben létezett, és hogy François Rabelais, a Gargantua és Pantagruel írója, a „legszebb és legemlékezetesebb sétáinak” színhelyéül jelölte meg. Azok kedvéért, akik Párizsban felkeresik a nevezetes utcát, említsük meg, hogy a tízes szám alatt 1794 augusztusától 1795 júliusáig az akkor garniszállóként működő intézmény padlásszobájában lakott Bonaparte Napóleon. De más nevezetes emberek is megszálltak a rue de la Huchette-ben. A 28-as szám alatt, az Hôtel du Mont blanc nevű szállodában lakott Henri Miller és Hemingway. Ugyanitt talált szálláshelyet a második világháború előtt és után a Nobel-díjas Pablo Neruda, aki 1939-ben konzulként, majd nagykövetként képviselte Chilét Párizsban. Számunkra azonban a legfontosabb, hogy József Attila is lakott a rue de la Huchette-ben. 1926 szeptemberében érkezett Párizsba, és a rue du Vieux Colombier utcai Vatican hotelt választotta, ahol ma emléktábla van a ház falán. A magas lakbér miatt néhány hónap után a rue de la Huchette-be költözött, a tízes szám alá. 
Az utcácska azok számára is tartogat kellemes meglepetést, akik egy pohár ital mellett hangulatos zenét kívánnak hallgatni vagy éppen táncolni akarnak. A rue de la Huchette 5. szám alatt található a Caveau de la Huchette nevű szórakozóhely, egy bohémpince, amelynek története összenőtt Párizséval. A templomos rend, majd a szabadkőművesek titkos találkozóhelye a XVII. században börtönként működött, ahol a halálos ítéleteket is végrehajtották. Az 1789-es francia forradalom idején pedig a Konvent vezető egyéniségei, Robespierre, Danton, Marat, Saint-Juste hozták meg itt halálos ítéleteiket. 
A második világháború után válik a Caveau de la Huchette Párizs egyik leglátogatottabb jazz-klubjává, ahol háromszáz vendég hallgathatja neves muzsikusok zenéjét, és ha kedve tartja, táncolhat is este kilenc órától hajnali háromig. Itt játszott a leghíresebb zenészek közül Sidney Bechet, Rhoda Scott, Memphis Slim és Boris Vian is. 

Kép forrása 

Tanuljunk könnyen, gyorsan angolul
1948-ban Eugène Ionesco meg akar tanulni angolul: „vettem egy francia-angol kezdő nyelvkönyvet. Hogy megtanuljam könyvem mondatait, lelkiismeretesen lemásoltam azokat. Figyelmesen újraolvasva a mondatokat, nem az angol nyelvet, hanem meglepő igazságokat tanultam meg: hogy például a hétnek hét napja van, hogy a padló lenn, a plafon fenn van.” (Az utóbbi mondat szó szerint szerepel A kopasz énekesnőben, azzal a különbséggel, hogy Ionesco felcserélte a szavak sorrendjét: „A plafon fenn van, a padló lenn van.”) A nyelvkönyv sablonos mondatai adták az ötletet Ionesco számára, hogy megírja „az angol polgárság szatíráját.” Az eredetileg román nyelven írt abszurd dráma címe Tanuljunk könnyen, gyorsan angolul volt. Csak a francia változatban lett A kopasz énekesnő (La Cantatrice chauve). A cím „kitalálója” az egyik színész volt, aki a tűzoltó szerepében, nem tudni miért, de a „szőke tanítónő” helyett „kopasz énekesnőt” mondott. Ekkor Ionesco felugrott székéből a nézőtéren és bekiáltotta: „Ez a jó cím”. 
Magának a színdarabnak a szereplőit is a nyelvkönyvből vette a szerző. „A harmadik leckétől kezdve két személy kerül bemutatásra, akikről még ma sem tudom, valóságos vagy kitalált szereplők voltak: Smith úr és Smithné, egy angol házaspár. Smithné közölte férjével, hogy több gyerekük van, és London környékén laknak, hogy Smithnek hívják őket, és hogy Smith úr hivatalnok, van egy szobalányuk, Mary, aki szintén angol, és hogy húsz éve barátaik Martinék, meg hogy házuk egy palota, mert „egy angol háza igazi palota”− írja Ionesco. 
A kopasz énekesnő történelmi jelentősége abban áll, hogy Ionesco 1950-ben bemutatott színdarabja az első francia abszurd dráma. Ezt követi Samuel Beckett Godot-ra várva című darabja 1952-ben. Ionesco pontosan megfogalmazza az abszurd dráma lényegét: az emberi kapcsolatok kiüresedése. „Szereplőim leggyakrabban nagyon lapos dolgokat mondanak, mert a banalitás a kommunikáció képtelenségének szimptómája. A klisék mögött az ember rejtőzik.” 
A kopasz énekesnőt először 1950-ben a Théâtre des Noctambules mutatta be totális kudarccal. A nézők értetlenül álltak a cselekmény teljes hiánya előtt, csalódottak voltak, hogy az anti-drámában se kopasz, se dús hajú énekesnő nem szerepel. „Kik ezek az idióták? Hülyének néznek bennünket?” – mondogatták. Az újságok üres nézőtérről számoltak be. Egyedül az értelmiségiek, mint Camus, Breton vagy Queneau lelkesedtek a darabért. 
Ahogyan valamennyi abszurd drámában, A kopasz énekesnőben is felbomlik a klasszikus cselekmény, tér és idő, megszűnik a kommunikáció. A darab elején egy angol úr újságot olvas, egy angol hölgy pedig zoknit stoppol. Ekkor a falióra megbolondul és tizenhetet üt. Mrs. Smith megjegyzi: „Nocsak, kilenc óra”. A másik házaspár, Martinék, utazás közben felfedezik, hogy ugyanabban a házban laknak, sőt ugyanabban az ágyban alszanak. Ebből logikusan arra következtetnek, hogy ők férj és feleség. 

Akárcsak Beckett darabjaiban, a szereplők itt is felcserélhetők, sőt, fel is cserélődnek. Míg a darab elején a Smith házaspár fogadja vendégül Martinékat, a végén az utóbbiak töltik be a házigazdák szerepét, amikor is nemcsak sztereotípiák sorozatát hallja a néző értelmes párbeszéd helyett, de maga a nyelv is felbomlik, és a rendezői utasítás szerint „kitör az őrület, Mr. Smih őrjöngve citálja a magánhangzókat, míg Mrs. Martin a mássalhangzókat üvölti.”

Kép forrása 

Számtankönyvből Különóra
Ionesco második abszurd drámáját, a Különórát (1951) − A kopasz énekesnő után − minden este játsszák a Théâtre de la Huchette színpadán.
Thomas Mann a Mario és a varázsló című kisregényében (színpadon Latinovics Zoltán feledhetetlen főszereplésével láthattuk a művet) Cipolla mester, a fasiszta diktátorok tömegeket megszédítő jelképes alakja, hipnotizáló képességével forgatja ki áldozatait emberi mivoltukból és kényszeríti rájuk mágikus hatalmát. Ionesco Különórájában egy tanár lesz az, aki a hatalom bűvöletében rákényszeríti akaratát áldozatára, majd megöli. A különbség az – és ebben lesz az abszurd dráma kulcsa −, hogy neki ehhez nincs szüksége hipnózisra; ő a szavak erejével hajtja végre bűvészmutatványát. A Különóra megírásában – csakúgy, mint A kopasz énekesnő esetében – egy könyv, az akkor hat éves lányának számtankönyve adta az ötletet Ionesconak. Azonban ebben az abszurd drámában nem a polgárság lesz az abszurd komikum tárgya, hanem a hatalom, amit a paranoiás professzor képvisel.
A Különóra címében egy hagyományos cselekményt sejtet, ám az alcím: tragikus komédia, már jelzi, hogy egy paródiáról lesz szó. Ionesco nem ad nevet szereplőinek. A tanár és a tanuló nem egy-egy személyiség, hanem − ahogyan a szerző mondja − „egy-egy típusa az emberiségnek”. 
A darab egy vidéki kisvárosban játszódik, ahol egy tanuló „komplett doktorátusra” akar felkészülni, és ezért felkeresi a tanárt, hogy különórákat vegyen. Elkezdődik az elemi számtantól a nyelvtudományig terjedő zavaros számonkérés, miközben a szobalány többször próbálkozik megszakítani az előbb félénk, udvarias, majd egyre agresszívabb, feldühödött idős tanár dührohamait. A tanár sorozatosan megalázza a teljesen tudatlan lányt, majd megöli. Miután kiderül, hogy nap mint nap negyven (!) lányt ér el ugyanaz a sors, a szobalány beengedi az új tanulót. A Különóra paradoxonja, hogy maga a nyelv válik a gyilkosság eszközévé. Azok után, hogy a tanítvány értetlenségével és fogfájására való állandó panaszkodásával felbőszíti a tanárt, az egy abszurd bűvészkedést mutat be egy konyhakéssel és magával a kés szóval, amelyek végül maguk lesznek a nyelv és a lány legyilkolásának eszközei. 
„Tanár: Ismételje: „Konyhakés, kony-ha-kés…”
Tanítvány: A „kés…” a mellem…a hasam…
Tanár (határozottan) Vigyázzon, még betöri az ablakot!...a konyhakés halálos lehet…
(széles mozdulattal ledöfi a Tanítványt) Nesze! Ez a tied!”
A Különóra túlmutat a tragikomikus történeten. Azt sugallja, hogy az emberben mindig ott szunnyad a gonosz, aki egy adott helyzetben tragédiák lavináját indíthatja el. Ionesco ennél is tovább megy. A darab végén félreérthetetlenül utal a fasizmusra. A szobalány, hogy megnyugtassa a tanárt, aki fél a leleplezéstől, egy karszalagot húz annak karjára, mondván, így nem kell félnie semmitől. A szerzői utasítás szerint „lehet horogkeresztes szalag is.” 
A magyar színházak Ionesco mindkét drámáját nagy sikerrel játsszák. Egyik legemlékezetesebb bemutatójukra 2003. október 3-án került sor Ascher Tamás rendezésében.