Bevallom, kifejezetten kevéssé érdeklődöm a somogyvármegyei gazdaközönség életét a Nagy Háború előtti időkben szabályozó rendelkezések iránt, ezért csak az ősök iránti tisztelet jeleként lapoztam bele, az Úrinők Lapja című kiadvány négy bekötött évfolyamán ülve, a jeles műbe.
Nem kellett volna. Mindenféle zsibbadásokat szedtem össze, mert lebilincselt a mű, amely egy olyan életbe engedett bepillantást, amelyet sokkal kevésbé ismerünk és értünk, mint gondolnánk.

Könyvgyűjtemény zivataros századainkból
A romokból kikövetkeztethető, hogy felmenőim valamikor a tizenkilencedik és a huszadik század fordulója táján kezdtek el könyvet gyűjteni. A huszadik század azonban, hiába volt a könyv évszázada, nem kedvezett ennek a tevékenységnek. Menekülések, kényszerköltözések (országvesztés ugyebár), a budapesti rokonoknál az ostrom, a „felszabadulás” után a kitelepítés és a börtön, vagy az ÁVH helyi aktivistái elöl történő elköltözés (az anyai ág menekülése Somogyból) több családi könyvtárat taszítottak a nemlétbe. 
A hatvanas évektől dúsul az anyag, ugyanis anyai nagyapám, aki az anti-antivilágban Somogy megyében volt levéltáros, majd némi hadászati és bányászati kitérő után, a hatvanas évek közepi nyugdíjba vonulása és a rendszer konszolidációja után négy órás könyvtárosként a Pécsi Tanárképző Főiskola könyvtárában kötött ki. Talán nem meglepő, hogy az öregfiú (bőven kilencven felett, az ezredforduló után halt meg és nyolcvankilenc éves koráig könyvtároskodott) az archiválás fanatikusa volt. 
Lelkes turistaként például elrakott a hatvanas évek elejétől minden turisztikai kiadványt, amelyet országjárása során begyűjtött. Valamint a könyvtáros szakma mára feledésbe merült rekvizitumait, például kiadványjegyzékeket, rég elfelejtett vidéki könyvtárak gyűjteményjegyzékeit olyan marginális témákról, amelyekről az ember nem gondolta volna, hogy akár egyetlen sort is írtak. Valamint persze megőrizte azokat a könyveket, amelyekről feltételezte, hogy az ötvenes években sem csukják le érte. 
De erről majd máskor.

Hasznos tudnivalók
Felmenőim, jelen esetben dédapám, említett nagyapám apja, számvevőségi főnökségig vitte a harmincas években, de nem csak számolt, hanem írt és rendszerezett is, például 1914-ben összeállította a következő könyvet (másodmagával):
TÁJÉKOZTATÓ
SOMOGYVÁRMEGYE 1870-1914. ÉVI
AZON SZABÁLYRENDELETEIRŐL ÉS
SZABÁLYT KÉPEZŐ HATÁROZATA-
IRÓL, MELYEK A GAZDAKÖZÖNSÉ-
GET ÉRDEKLIK ÉS EGYÉB
HASZNOS TUDNIVALÓK.
Bevallom, kifejezetten kevéssé érdeklődöm a somogyvármegyei gazdaközönség életét a Nagy Háború előtti időkben szabályozó rendelkezések iránt, ezért csak az ősök iránti tisztelet jeleként lapoztam bele, az Úrinők Lapja című kiadvány négy bekötött évfolyamán ülve, a jeles műbe.
Nem kellett volna. Mindenféle zsibbadásokat szedtem össze, mert lebilincselt a mű, amely egy olyan életbe engedett bepillantást, amelyet sokkal kevésbé ismerünk és értünk, mint gondolnánk. Szomorú dolog ez, az utókor nagyképűsége, de ez a 139 oldal sokszor regényszerű izgalmaival lenyűgözött és megmosolyogtatott, nyelvezetével szórakoztatott és bölcsebb emberré is tett, mert az egyhelyütt élő emberek együttműködésének olyan kényszereit és pillanatait villantotta fel, amelyek – a modern kor eszközeinek köszönhető – eltűnése, könnyebbséget adott ugyan, de az egymásrautaltság érzésének elvételével közös létünk lényegét tette feledhetővé.
A szerzők az előszóban kifejezik abbeli meggyőződésüket, hogy a jogokat, a jogainkat meg kell ismerni, élni kell velük és érvényt kell nekik szerezni. Nem erővel, ésszel! Ésszel lehet mindent elérni. A könyv figyelmes olvasása, mint ígérik, csaknem minden „a községben és a községi életben előfordulható” dologra nézvést tartalmaz útmutatást, „hanem olyan jogainkat és kötelezettségeinket is előírja, melyeket nemcsak szabályrendelet, hanem országos törvény ad nekünk, illetve ró ránk.”

„Községekben lövöldözni nem szabad”
A tárgymutató már maga egy gyöngyszem. Kezdve a „Bikák tenyésztésre használhatásáról” szóló résszel, a halotti torokon át, a hegyőrök forgópisztolyáig. A „muzsikálás a kocsmában” kétszer is szerepel („kocsmai muzsikálásról”), gondolom ez jobban foglalkoztatta a gazdaközönséget, mint a „takonykórban kiirtott ló gazdájának segélyezéséről” szóló passzus. Mint ahogy az „ebtartás” és a „kutyaadó” is külön tárgyszót érdemelt ki. A „pálinkamérésekről” és a „korcsmai hitelekről” az „ünnepsértésekről”, a „csendzavarásról” illetve a „lövöldözésről” szóló részek pedig regényes életeseményeket villantanak fel azok számára, akik eseménytelennek és unalmasnak vélelmeznék az akkori magyar vidéki életet.
„Községekben lövöldözni nem szabad”- szögezi le dédapám (másodmagával), s nekünk olybá tűnik, hogy az önfeledt lövöldözés egykoron nálunk is szokásban volt, vagyis lakodalmakkor és ünnepélyekkor sok baleset származott abból, hogy a feltehetőleg illuminált férfiak lövöldöztek.
Milyen szép szó ez ebben az összefüggésben. Ebben a passzusban érezték a szükségét annak is, hogy megemlékezzenek a baltaviselés tilalmáról is. Vajh mire használhatták a lakosok azokat a baltákat? De azért, ha munkavégzéshez szükséges csak lehet viselni.
Tágabban tekintve ide tartozik az az országos szabályozáson alapuló megyei szabályozás, „hogy vendéglőkben, korcsmákban és szeszes italokat eladni jogosult kereskedőknek 4 koronánál nagyobb hitelt italra adni nem szabad, mert ha ad, azt a községi és járásbíróság meg nem ítélheti.” Milyen szép népjóléti intézkedés. Mint ahogy az is az, hogy 15 év alatti gyermeket korcsmába vinni nem szabad, csak étkezés céljából.
Mai korunkra nézve is felettébb tanulságos szabály, hogyha „az elöljáróság a lövöldözőt fel nem jelenti, az elöljáróságot kell a főszolgabírónál feljelenteni.” Ez egyébként gyakran felbukkanó kitétel, hogy ha az elöljáróság nem jár el, nem büntet, vagy nem foganatosít intézkedést, fel kell jelenteni a felsőbbségnél. Úgy látszik már azokban az időkben sem bíztak mindig a hivatalosságok ügybuzgalmában, becsületességében, esetleg mindkettőben, vagy egyikben sem. Minden esetben arról is rendelkeznek, hogy a kiszabott bírság milyen arányban kerül a községhez és a megyéhez. Sok esetben a bírság a községi szegényalaphoz került, amelynek csak a jövedelme költhető el, a tőkéje nem.

„Kölcsönt a vármegyétől”
A pénzgazdálkodás különösen érdekes terület. „Kölcsönt a vármegyétől hogyan lehet kapni” – lep meg szövegünk, majd kifejti: „Földbirtokra a vármegye felügyelete alatt álló alapítványokból – ha készpénz készletük van – jelzálogkölcsönt lehet felvenni...” Öt százalék kamatra. „A megyei árvatárból (gyámpénztárból) is lehet kölcsönt felvenni a megye területén fekvő földbirtokra és házra.” Ezt a „kölcsönt azonban 32 év alatt egyenlő évi részletekben törleszteni kell. Többet törleszteni szabad.” Istenem, 32 év állandóságot tételeztek fel abban az évben, amely után száz évig talán egyetlen rezsim sem húzta ki annyi ideig. Megjegyzem mély logika húzódott meg az árvatári pénz ilyetén kezelése mögött. Feltételezték, hogy ezt a pénzt csak biztosra adják ki, szintén öt százaléknyi kamatra és a biztos befektetésnek kell ennyi idő, hogy magát és a kamatát, valamint tisztes nyereséget hozzon.
„Koldulni nem szabad”, miután az 1871. évi 18. t.-c szerint minden község szegényeiről kellőképp gondoskodni tartozik. Persze van kivétel, kolduló szerzetesek, iskolák jótékony intézetek, elemi csapás sújtott községek kiküldötteinek, de csak a községi elöljáróság engedélyével. A saját szegényeinek bizonyos napokon megengedheti, hogy házról-házra kéregethetnek.
A községi szegény munkaképtelenségét a járásorvos állapítja meg. Ez csak egy odavetett mondat, de a szegények védelme bújik meg mögötte, ugyanis míg a községi orvos vagy a körorvos anyagilag függ a községektől, addig a járási orvos a vármegye embere.

„Tűzesetnéli vízszerzésről”
A tűz, sokkal nagyobb veszedelem volt akkoriban és kártételének megakadályozása komoly együttműködést kívánt a községek lakóitól. Önmagában a tűzrendészettel foglalkozik a könyvecske majdnem egyharmada, negyven oldala.
Például az elöljáróságnak kellett gondoskodni, hogy a község minden pontján kellő mennyiségű vízkészlet álljon a tűzoltóság rendelkezésére, illetve közhelyeken vízzel telt hordók álljanak…. Minden háztulajdonosnak legalább két hektoliteres nyitott edényt kellett vízzel telve tartani. „Minden beltelken lehetőleg kút létesítendő.” Tűz esetén a telkén lévő vizet senki nem tagadhatja meg a tűzoltóságtól.  
Száz évvel ezelőtti közviszonyainkról sok minden elmond az „Ebtartási szabályrendelet” következő mondata: „Rendezett tanácsú város területén az összes ebek kedvtelésből tartott ebnek minősítendők.” És még jól is hangzik. Az ebtartást egyébként megyei szabályrendelet hivatott keretbe foglalni, amelynek 29. paragrafusa kimondja: „Kutyát kínozni, durván bántalmazni, uszítani, vagy zaklatni tilos.”

Másutt az is kimondatik, hogy „minden ebbirtokos köteles ebét kellően etetni, itatni, gondozni és egészségi állapotát állandó figyelemmel kísérni.”

Kell ennél több?
A községi szegényalapról szóló részben talált, a tényszerűségnek megfelelő, de a mai fülnek ijesztő mondattól nem foszthatom meg az olvasót: „A szegényalap jövedelme a következő célokra fordítható: … Elmebetegek, hülyék, vakok, siketnémák, nyomorékok tartására és 7 éven felüli elhagyott gyermekek tartására, nevelésére, ápolására.”
Vajon a hülyék alatt mit érthettek?
A tényleg csak speciális érdeklődésű emberek számára izgalmas részekről most nem ejtek szót, a községi közélet izgalmairól, a jegyző szerteágazó szerepéről, a sertésorbánc elleni oltásról, vagy arról, hogy nem szabad pártzászlót kitűzni középületre. De remélem sikerült kedvet csinálnom ahhoz, hogy régi könyveket és törvényeket is lapozgassunk néha, nem csak az ősök iránti tiszteletből, hanem saját jól felfogott érdekünkben is. Ha megértjük mi változott száz és három év alatt, többet értünk abból is, amit ma természetesnek veszünk és végig sem gondolunk.