Ötven éve jelent meg Örkény István Tóték című regénye. A regényről, valamint a belőle készült színműről és filmről már mindent elmondtak a kritikusok. Kevésbé ismert, hogy az író által is groteszknek minősített írásra mind a magyar, mind a nemzetközi kritika gyakorta ráaggatja az abszurd címkét, annak ellenére, hogy maga az író többször is elhatárolódik ettől. „Nekem az abszurdhoz semmi közöm, ezt csak emlegetik” – mondja.

A gyanakvás korszaka
Igaz, hogy az irodalomban sem az abszurd, sem a groteszk nem jelenik meg vegytiszta formában. Innen van az, hogy a kritika az „abszurd irodalom” címszó alatt tárgyalja Camus, Sartre, Beckett, Ionesco, Adamov, Pinter és Kafka, Čapek, Havel, Mrożek, Różewicz vagy Örkény, Szakonyi és Nádas műveit. Maga az „abszurd színház” elnevezés Martin Esslinnek tulajdonítható, aki 1970-ben kiadja a Túl az abszurdon, 1971-ben pedig Az abszurd dráma elmélete című könyveit. Az elsőben egy fejezetet szentel a kelet-európai színháznak Az abszurd színház Kelet-Európa országaiban címmel, ami csak fokozza a zűrzavart a témában.
A francia abszurd dráma keletkezésének kitapintható politikai, társadalmi gyökerei vannak. A spanyol polgárháború, a totalitárius rendszerek előrenyomulása, ami a második világháborúba torkollott, megkérdőjelezik a lét értelmét. A történelem és a politika súlya éreztetik hatásukat az irodalmi életben is. A nácizmus, a koncentrációs táborok, a Vichy-kormány, az atombomba és a két antagonisztikus tábor létrejötte, felvetik az értelmiségben az erkölcs, a cselekvés, a lét mibenlétének kérdését.
A második világháború előtti nagyhatalom, Franciaország, lidércnyomásos álmából felébredve, a másodrangú országok között találja magát. Az ellenállás hősi korszaka alatt táplált szép remények a felszabadulást követően néhány év alatt szertefoszlottak. Az indokínai és algériai háború, a politikai konzervativizmus megerősödése, a kommunista párton belüli ellentétek az ötvenes évek tájára világosan megmutatják: Franciaország demokratikus átalakulása már illúzióként sem jöhet számításba. A háborút követő években a francia irodalom − Nathalie Sarraute szavaival élve − „a gyanakvás korszakába” lép.
A háború utáni lelkiállapotot kifejezve, az abszurd színház az Ember kapcsolatát egy megingathatatlan világgal szemben mutatja be, ellentétben a brechti felfogással, amelyik az átalakíthatóságot tételezi fel. Tagadhatatlan, hogy az ötvenes évek színháza, amelyet neveznek avantgárdnak, abszurdnak, új színháznak, a kinevetés, a gúny színházának, a színházművészet egyik legtermékenyebb korszaka volt. Az abszurd színház főbb képviselői (Eugène Ionesco, Samuel Beckett, Jean Genet és Arthur Adamov) a párizsi avantgárd köreihez köthetők, pontosabban a Quartier Latin-hez. Ugyanakkor legtöbbjük nem francia. Ionesco román, Adamov orosz, Beckett ír.
Amit kelet-európai abszurdnak neveznek, csaknem egy időben jelenik meg Lengyelországban, Csehszlovákiában, Jugoszláviában, majd néhány évvel később Magyarországon és Romániában. A gazdasági-társadalmi helyzet nagyjából azonos ezekben az országokban: a sztálini korszak után egyfajta társadalmi megújhodásnak vagyunk tanúi, és a többé-kevésbé lényeges eltérések dacára az ezen országokban született irodalmi művek egyaránt bemutatják a manipulált nemzeti hagyományokat, a történelmi múlt egyfajta befogadását, a „kis ország” érzetét, a hatalom természetét, a terror és az erőszak bírálatát. És ez az a pont, ahol éles különbséget tehetünk Beckett, Ionesco vagy Adamov színháza és Mrożek, Różewicz, Havel, Örkény, Szakonyi művei között.

A sors abszurditása
Mert igaz, hogy mind a francia mind a kelet-európai szerzők közös vonása, hogy kortársaik szorongását fejezik ki, az is igaz, hogy mintáik azonosak – a szürrealista irodalom és festészet, az absztrakt festészet, az egzisztencialista irodalom −, még az irodalmi elődök is ugyanazok: Joyce és Kafka. Sőt, műveik nyelvezetében is kimutathatók az azonos vonások. Ugyanakkor a különbségek éppoly lényegesek, mint az egybeesések.
A nyugat-európai szerzőknél az alapvető életérzés az emberi sors abszurditása miatti metafizikai szorongás, ami közvetlenül az egzisztencialista filozófiából öröklődik át, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy míg Sartre és Camus az emberi sors irracionalitása előtti kétségbeesést logikus okfejtéssel mutatják be, addig Beckett, Adamov és Ionesco magának a nyelvnek a széthullását ábrázolják.
Ezzel szemben a közép- és kelet-európai országok színháza, amit ugyancsak abszurdnak neveznek, ahelyett, hogy a léttel szembeni abszurd filozófiát tűzné zászlajára, ahelyett, hogy a teljes kilátástalansággal küzdő, a semmibe zuhanó embert ábrázolná, mélyen a történelemben gyökerezik, és az egyént a társadalommal szemben mutatja be, sokszor allegorikus formában. Legyen az pesszimista filozófiai parabola, mint Havel Kerti ünnepélye, a társadalom groteszk szatírája, mint Mrożek Tangója vagy tragikomédia, mint Örkény Tótékja, valamennyi darab a történelem és a társadalom kegyetlen szatírája.
Ha mármost Örkénynél maradunk, a Tóték azt példázza, hogy bármely diktatúra képes az egyén mély megalázására. A Macskajáték a hatvanas évek magyar társadalmának groteszk tükre idős emberek egyébként megható szerelmének és rivalizálásának bemutatásával. A Vérrokonok egy társadalmi-politikai rendszer rossz működésének keserű kritikája, míg a Pisti a vérzivatarban megértése nem nélkülözheti a modern Magyarország történelmének, az 1956-os forradalom álságos pereinek egy bizonyos fokú ismeretét.
A legpontosabban maga Örkény István mutat rá műveinek arra a jellegzetességére, ami világosan megkülönbözteti írásait a nyugat-európai abszurdtól. Egy riporteri kérdésre válaszolva mondja a Tóték és a Macskajáték kapcsán: „Mindkettő a cselekvésbe − az emberi tevékenységbe vetett hitemet jelképezi. Alakjaim, merőben különböző okokból, kétségbeesett helyzetekbe kerülnek. De még e reménytelen helyzetek szorításában is változtatni akarnak életükön. A remény még akkor is él bennük, amikor már nincsen remény.”

Az ember egyetlen kiútja
Franciaországban, Angliában, az Egyesült Államokban avagy Lengyelországban és Csehszlovákiában az abszurdnak és a groteszknek hagyományai vannak. Magyarországon Reményik Zsigmond, Balázs Béla, Füst Milán vagy Déry Tibor kísérletei elszigeteltek maradnak. Ily módon a hatvanas, hetvenes években feltűnt groteszk kiváltságos helyet foglal el irodalmunkban.
A groteszk színház Magyarországon a hetvenes években éri el csúcspontját Szakonyi Károly, Csurka István, Gyurkovics Tibor és főként Örkény István darabjaival. Filozófiai és ideológiai szinten az ellentét a francia abszurd színház és Örkény drámái között oly mély, hogy ugyanazon abszurd jelzővel illetni őket legalábbis önkényes.
Az abszurd fogalma nem ismeretlen az Örkényi világképben sem, és erről számos alkalommal beszél is. Egy, a Tóték bevezetőjeként szereplő levélben a nézőhöz fordul, felidézve Camus Sziszüphosz Mítoszát, a legkegyetlenebb büntetést, a felesleges és eredménytelen munkát, majd hozzáteszi: „Én is sokszor gondolok Sziszüphoszra, különösen azóta, amióta megéltem a háborút, megjártam a frontot... a magyar sors mindig is tele volt sziszüphoszi helyzetekkel, korszakokkal, évszázadokkal, de annyira talán még soha, mint ebben a háborúban.”
Ám Örkény konklúziója egészen más, mint Camus-é: „Ha igaz, hogy életünk a remény és reménytelenség ingajátéka, akkor maga a létezés nem abszurd, csak azzá válhatik, bizonyos helyzetekben, korszakokban, időpontokban” – mondja. Az abszurdról pedig ezt a meghatározást adja: „Amikor már reménytelenül cselekszünk, akkor az a cselekvés abszurd.” De Örkénynél az abszurdból van kiút, és ez maga a tett: „Én azt vallom − és ezt példázzák a Tóték −, hogy az ember egyetlen kiútja a tett. Ezért „hagyom” gyilkolni is Tótot, pedig az a gyilkosság akkor már fölösleges és esztelen. Ilyen értelemben, a reménytelenség állapotában, Tót Lajos valóban „abszurd” hőssé lesz.”
Micsoda különbség Örkény és Beckett felfogása között az abszurdról! Micsoda különbség Örkény groteszk hősei és Beckett szánalmas figurái, arc és személyiség nélküli alakjai, bohócai, csavargói, pojácái között! Vladimir és Estragon, Pozzo és Lucky, Murphy, Molloy, Malone, ezek az egymással felcserélhető nevek! Elegendő megfordítani az M betűt és megkapjuk a dupla W-t, Watt kezdőbetűjét, aki megfogalmazza az elferdített descartes-i cogito-t: „Szüntelenül beszélek, tehát vagyok talán.”
Végezetül: Örkény Tótékja az abszurd dráma szülőföldjén, Franciaországban is nagy sikert aratott. 1970-ben elnyerte a Fekete Humor Nagydíját. Ionesco azt nyilatkozta Örkényről, hogy „jelentősebb, mélyebb drámaíró”, mint ő maga. Ám a Tóték franciaországi bemutatója a mű teljes félreértését mutatja. Az 1968-ban, a Théâtre de la Gaîté-Montparnasse színházban előadásra kerülő darabban a főszerepet az a Michel-Galabru játszotta, akit Louis de Funès oldalán a csendőr-vígjátékokból ismerünk. Tót tragikomikus figurájából Galabru egy pojácát csinált, akinek egyetlen célja a közönség megnevettetése volt. Nem Örkény színműve, hanem a rendezése volt abszurd.