A Kogart Házban február huszadikán nyílt és április végéig látható Enslaved – a modern rabszolgaság története című kiállítás a napjaik nagy részét bányák, bordélyházak, kőfejtők barátságtalan, közel nem rózsás környezetében élő embereket mutat be, hoz hátborzongatóan közel.

Több mint 27 millió
Mielőtt bármit is mondanánk a megnézett, megkönnyezett és letisztultságában is megdöbbentő, az elmúlt időszak egyik legfontosabb történései közé sorolt kiállításáról, álljon itt néhány tényként kezelt adat. Noha pozitív és mindazonáltal optimizmusunkat serkentő hír, hogy a Föld jelenlegi lakosságát az elmúlt pár száz év tükrében figyelembe véve, soha nem volt még ennyire kevés a rabszolgák száma, azonban, – és itt jön mindjárt a számokban kifejezett negatív példa – a világban a legóvatosabb becslések szerint huszonhét milliónál is több ember él rabszolgaságban. Ne higgyük, hogy tőlünk rettenetesen távoli, szegénysorban tengődő és a humánus változások ellen ágáló országok „kiváltsága” ez, fejlett, mi több, kifejezetten magas színvonalon élő országok, akár az Egyesült Államok, vagy, hogy ne menjünk túl messzire, Magyarország szintén a „rabszolgatartó” országok sorába illeszthetők. A rabszolgaság intézménye, úgy tűnik, sok idő és munka után juthat el odáig, hogy recsegjen-ropogjon, mert jelenleg biztos lábakon áll. De, nyugodt szívvel kijelenthetjük, nincs még veszve minden. Lesz még szabad szabadnak lenni. 

Bányák, bordélyházak, kőfejtők
Az amerikai Lisa Kristine fotós elkötelezett híve a rabszolgaság mielőbbi megszűntetésének. Fotóival és nem egyszer élete kockáztatásával több éve azon fáradozik, hogy felhívja a világ vezetőinek figyelmét a tarthatatlan, azonnali változást sürgető helyzetre. A fotókat vizsgálgatva, hosszan-hosszan figyelve olyan érzés környékez meg, hogy a képek szereplői egyenesen ránk, a szemünkbe néznek, nem, mint akik segítséget várnak, nem, mint akik vádolnak vagy számon kérnek, inkább csak úgy, mint, akik a saját arcukkal, az arcukon megjelenő gesztusokkal tárják fel, milyen körülményeket kell elszenvedniük, mintegy szimbolumként, testi valójukkal ábrázolják a valóságot. Lisa Kristine fotóinak szembetűnő erénye a művészi kifogástalanság és a hatásvadász póz bravúros elkerülése mellett, hogy az érzelmek nemesebb formáját váltják ki az emberből, szánalom helyett együttérzést, sajnálat helyett meghatottságot. És ki itt, a Kogart Ház lehetővé tette térbe belép, egykönnyen nem szabadul drámai, a belső tájakon emlékezetes nyomot hagyó tapasztalatok nélkül. Valószínűleg a hatalmas távolságokban köveket cipelő gyerekeket, kiszolgáltatott, megtört asszonyokat ábrázoló képek lesznek a kiállítás látogatóira nagy hatással, nem beszélve arról, hogy a kegyetlen és megterhelő munkák során nem egyszer a gyerekek életüket vesztik. A kiállítás, tűnjön bármennyire is megoldhatatlannak az egész, nem a tehetetlenség felmutatására jött létre. A kiállításon olvasható különböző tájékoztatók mindenesetre erről adnak hírt, sokunk nagy megkönnyebbülésére. 

Reményt adó fény
Néhány képhez megható háttértörténet tartozik. Lisa Kristine az egyik alkalommal, több gyertyával felszerelkezve indult útnak, és a fotóalanyoknak adott belőlük, jelezvén, hogy nem aludt még el a remény fénye. Mint pár éve mondta Kristine: világosságot akart a történetük és a helyzetük körül. A gyertyával a kezükben álló emberekről fotósorozat is készült. Csupán ennyi olvasható a portrék alatt: rabszolga, szabad.
A kiállítási tér lassú léptekkel történő elhagyása után szomorúsággal vegyes derű vesz erőt az emberen, szomorúság, hogy a huszonegyedik században rég kiveszettnek hitt problémákkal kell szembesülnie, és derű, hogy történjék bármi, a jónak és a segítségnek is van még létjogosultsága.