Egy-egy híres, jelentős személy olykor előkerülő levelezése óriási jelentőséggel bírhat. Választ kaphatunk arra a kérdésre, ami minden alkotóval szemben felmerül: Miért? Kiderülhet a felbukkanó levelezésből miért is született meg egy bizonyos történelmünket meghatározó döntés, mi inspirált egy költőt, írót versének, könyvének megírására. Efféle titkokat árul el egy pár éve megjelent egy kötet, amely Peter Davison szerkesztésében Orwell levelezéseit rendszerezi. (George Orwell: A life in letters).

Az 1984 alapja
A gyűjtemény többek közt tartalmazza Orwell, Noel Willmettnek, 1944-ben írt levelét. Noel előzőleg azt kérdezte Orwelltől, hogy a totalitárius, tekintélyelvű rendszerek valóban felemelkedőben vannak-e. Orwell válasza meghaladná e cikk terjedelmi korlátait, de a lényegét érdemes összefoglalni. Annál is inkább, mert a levél valójában az 1984 alapjait tartalmazza.
Az író gondolatainak különös aktualitását adja, hogy mindaz, amitől Orwell akkoriban félt, ma ismét felbukkanó valóság. Az elmúlt néhány évben tapasztalt, világszerte kiéleződő közéleti, politikai, hatalmi küzdelem talán aggasztóbb is lehetne Orwell számára, mint amilyen aggasztónak saját korát látta, tapasztalta.
Olvassunk hát bele a levélbe!

Kicsinyes vezetők
Azzal kezdi röviden, hogy igen, van ok az aggodalomra. Nem Hitlertől félt – ugyanis akkoriban már ő is látta, hogy a náci vezérnek nincs sok ideje hátra – hanem azoktól, akik a világháború romjain meg tudnak erősödni: Sztálin, az angol-amrikai milliomosok, „a de Gaulle-hoz hasonló kicsinyes vezetők” – írja Orwell. Arra is rámutat, mennyire tart az egész világon terjedő nacionalista mozgalmaktól, amelyek kezdenek antidemokratikus formát ölteni, egy vezető (Orwellnél führer) – felhozza példának Salazart, Francot, de még Ghandit is – köré csoportosulnak, és előszeretettel alkalmazzák a „cél szentesíti az eszközt” elvét.  
„Világszerte megfigyelhető a központosított gazdasági berendezkedés irányába történő eltolódás” – írja, hozzá téve, hogy az ilyen rendszer nem demokratikus és lehetőséget ad egyfajta kasztos rendszer megszületésére. Majd hosszan elmélkedik azon, hogy mindez „érzelmileg túlfűtött nacionalizmust és az objektív igazság tagadására való hajlamot” vonzhat mag után. A valóság elferdítéséről azt mondja, hogy a történelemnek sincs univerzálisan elfogadott narratívája, de azt még Hitler sem állíthatta, hogy kettő meg kettő öt lenne. Ez azonban megtörténhet akkor, ha két-három szuperhatalom irányítja a világot.  

A demokrácia hanyatlása
Orwell szerint a háború vége felé ebbe az irányba tartott a világ, de az író, optimista maradt, s visszafordíthatónak ítélte a helyzetet. Bízott abban, hogy az USA-ban és az Egyesült Királyságban fennmarad a rend és a szabadság, bár megemlít egy-két aggasztó tünetet: felhívja levelezőtársa figyelmét az emberek közömbösségére, a demokrácia hanyatlására, és arra, hogy az értelmiség bizony hajlik a diktatúrák világa felé. Úgy véli, Angliában csak azért nem lobbant fel a fasizmus lángja, mert per pillanat az ifjúság máshol keresi vezérét.
Orwell levele végén azt is elárulja, hogy csak azért támogatja a háborút, mert – ugyan hasonlóképp gonosznak és velejéig romlottnak tartja a brit imperializmust, mint a nácizmust, tehát két rossz között kell választania – inkább az előbbit, a kevésbé rosszat támogatja. „Úgy gondolom, hogy igazából minden háború erről szól” – írja. Hozzáteszi, hogy még a Szovjetuniót is inkább támogatná a nácikkal szemben, ugyanis szerinte ők nem tudnak menekülni a múlttól, a forradalom alapeszményeitől, és ez bizakodásra adhat okot velük kapcsolatban.
Tegyük, hozzá, Orwellnek végül nem lett igaza. Hamisnak bizonyultak a Szovjetunióval kapcsolatos reményei, és nem igazolódtak a „kicsinyes vezetőkkel” kapcsolatos félelmei. Persze talán éppen azért, mert könyveivel maga is hozzájárult ahhoz, hogy aggodalmai ne válhassanak valóra.