Beépültem a Távol-Kelet közepébe. Immár több mint egy hete Pakisztán fővárosa, Iszlámábád az otthonom. És azt hiszem most már – az első sokk után – képes vagyok néhány egyetemes következtetést levonni az itt élőkről, és azt megosztani az olvasókkal.

Egy új világ
Beszélhetnék önöknek arról, hogy itt milyenek a tisztasági viszonyok, ki mindenki segítőkész, és hogy milyen kulturális sokk egy kimondottan iszlám egyetem (igen, még a nevében is benne van) mindennapjaiba belecsöppenni egy keresztény világból. Megemlékezhetnék arról is, hogy a szomáliai lakótársam egy bottal mos fogat, és hogy itt „cigiszünet” helyett az imádságok szakítják félbe a délutáni oktatást. De az igazság az, hogy mindezekre lélekben fel voltam készülve. Arra azonban nem, hogy nem vakítóan fehér bőrszínem, és Korán recitálást nélkülöző életmódom lesz az egyetlen ok, miért teljesen ki fogok lógni a sorból. Könyvekhez fűződő szoros barátságom is kívülállóvá tesz az egyetemen.

Na, ez a szakkönyvtár!
Érkezésem másnapján felkerestem az egyetem nagykönyvtárát, és beiratkoztam néhány, itt használatos fabatkáért. A sokk akkor ért, amikor a kalligrafált borítókat böngészve megértettem, hogy a diákok innen bizony csak a tanulmányaikkal kapcsolatos vagy önfejlesztő könyveket tudnak kikölcsönözni. Cikk-szagot fogtam! És talán, mert kiutazásom előtt éppen Tom Hanks legújabb Vatikános, nyomozós filmjét néztem meg a moziban, én sem hagytam ezt az ügyet annyiban. Ugyan gyilkosságig és világvégéig nem fajult a helyzet, a felfedezés, amit tettem, legalább olyan megrázó volt nekem, mintha Jézus leszármazottait találtam volna meg itt, a pakisztáni-fennsíkon. Néhány nagyon megtervezett, körülményes kérdés után ugyanis kiderült számomra, hogy Ázsia felnövekvő értelmisége egyáltalán nem olvas a maga szórakozására!

Szórakozás Ázsiában
Szobatársaim és ismerőseim személyes tárgyai között egyáltalán nem lehet találni szórakoztató irodalmat. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem olvasnak, sőt! Legújabb afgán barátaim elmondása alapján még az ő háborúk tépázta iskolai rendszerük is kötelezővé teszi, hogy legalább húsz könyvet elolvasson minden iskolás gyermek félévenként (ami a tizenkét éves, kötelező általános oktatás alatt egy nagyon komoly mennyiségnek tekinthető). A gyerekek olvasva tanulják meg anyanyelvük nyelvtanát, így bővítik szókincsüket, és ahelyett, hogy élvezni és szeretni próbálnák a könyveket, a céljuk az, hogy minél több tudást sajtoljanak ki belőlük. És ez a szokásuk nem szűnik meg a felsőoktatásba belépvén sem. Emiatt lehetséges, hogy a minden szobában megtalálható Korán mellett (amit mindenki napi szinten forgat, és recitálva tanul), különböző, angol nyelvű fejlesztő könyveket is találhatunk a campuson élők éjjeliszekrényére készítve. Ezekből a gazdájuk – kikapcsolódás helyett – az angol nyelvtant sajátítja el, vagy azt igyekszik megtudni, hogy „mi a sikeres menedzser hét ismérve”. És bármilyen hihetetlen, de a tanulással töltött nap végén boldogan veszik kezükbe ezeket a könyveket, tudván, hogy ők bizony még szórakozásuk közben is azért tesznek, hogy jövőjük szebb legyen, mint elődeiké.

Népmesék
Persze feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon azért találják-e élvezetesnek ezeket az izzadtságszagú könyveket, mert nem ismernek mást, jobbat? Napi sétáink során sikerült ebbe az irányba terelnem egyszer a beszélgetést. Kiderült, szobatársaim számára természetesen nem ismeretlen a „szórakoztató irodalom” fogalma, csupán országukban olyan szegénység uralkodik, hogy senki sem tud „felesleges” könyvekre pénzt kiadni, ezért a kiadók már arra sem veszik a fáradtságot, hogy nyomtatásba küldjenek egy-egy történet. Viszont még mielőtt elkönyveljük abszolút barbárnak az ázsiai hegyvidéket, meg kell jegyeznem, hogy a gyerekek itt sem nőnek fel estimese nélkül! A tizenkét év alattiak szórakoztatásáért az öregek a felelősek, akik saját fiatalkorukból idézik fel a nekik mesélt történeket, és hagyományozzák át azokat az új generációra a hideg téli estéken. Dzsinnekről, gonosz szellemekről, bátorságról és szerelemről hallottam, amikor megkértem szobatársaimat, idézzék fel azokat a történeteket, amelyekre legszívesebben emlékeznek…

És amikor már azt hittem, értem
Megpróbáltam nekik a történelmi regények fontosságáról és nevelő hatásáról beszélni, de egyáltalán nem értették a koncepciót… miért áldoznának valaminek az olvasására hónapokat, ha az nem függ össze szorosan az általuk imádva tanult közgazdaságtannal, mérnöki tanulmányokkal vagy az iszlámjoggal? Fél óra értelmetlen vitatkozás után el kellett fogadnom, hogy Ázsiába még nem érkezett meg (vagy már kiment a divatból?) a reneszánsz, klasszikus műveltséggel bíró ember eszméje. Így, hirtelen ötlettől vezérelve, az arabra lefordított Harry Pottert akartam nekik kölcsönadni. A helyi szokásoknak megfelelően hálálkodva elfogadták az ajándékot, majd legnagyobb döbbenetemre bevallották, hogy nem szeretik a történetet. Ők bizony nem akarnának egy olyan világ részesei lenni, amihez csak a születés jogán lehet csatlakozni! Hiszen éppen most kezd ez az ódivatú szemléletmód megváltozni a térségben! A kétezres évektől kezdve a közép-ázsiai „isztánok”, azaz kollégiumok lakói ugyanis – akikben megvan a hajlandóság – szabadon tanulhatnak, és megpróbálhatják megváltoztatni az életüket. Így – az egyetemisták szerint – csak, akiben nincsen meg az alázat a munkához, annak van szüksége ilyen együgyű, mesés reményekre (és utána nevetve hozzáfűzték: az ilyen lusta ember egyébként is írástudatlan marad, szóval még hozzá sem jut el a nyugaton oly népszerű varázslótanonc története). Meg kell vallanom: mindezek után nem tudtam megszólalni egy darabig. Ilyen mélyen gyökerező társadalmi különbségekre egyetlen egyetemen hallgatott óra sem készített fel…