A National Geographic honlapján jelent meg egy rendkívül érdekes cikk, melyben a lap szerzője, Simon Worral beszélget Joshua Hammerrel, a „Timbuktu menő könyvtárosai: avagy a világ legértékesebb kéziratainak megmentése” (The Bad-Ass Librarians of Timbuktu: And Their Race to Save the World’s Most Precious Manuscripts) című könyv írójával. A cikkből nem csak egy magyarul sajnos nem megjelenő, de izgalmasnak tűnő könyvet ismerhetünk meg, hanem fény derül arra is, hogy a közhiedelemmel ellentétben, Afrikában régen igenis komoly kulturális élet volt és a földrész bizony saját irodalomtörténettel is rendelkezik.

Ősi iratok, modern barbárok
A Libában kitört felkelés okozta káoszt kihasználva 2012-ben dzsihadisták, állig felfegyverkezve lerohanták Mali északi részét, hogy Timbuktuban megalapítsák saját, kegyetlen, szélsőséges-iszlamista államukat. Bevezették a sharia-t és elkezdték megsemmisíteni az összes szufi-iszlám szimbólumot, ugyanis Timbuktu lakosságának többsége az iszlám e békés, misztikus irányzatával szimpatizált. Lerombolták és kifosztották az összes szufi szentélyt, és így az antik kéziratok is veszélybe kerültek.
A köznyelvben mára már Timbuktu városának neve szinonimája lett az isten háta mögötti területeknek, azonban valaha a városban komoly kulturális és tudományos élet zajlott. Számos reneszánsz-kori felfedező, akik keresztül haladtak Timbuktu városán a 15-16. század folyamán, mind egy virágzó kereskedelmi központnak írták le a várost. Karavánjaik és a Niger folyón hajózó kereskedőik tulajdonképp mindennel üzleteltek, a vászontól és teától kezdve, rabszolgákon át, egészen a Közép-Afrikai esőerdőkből származó aranyig.
Ebben az időszakban a város a tudományos és kulturális élet központja is volt, nem elhanyagolható tény, hogy a városnak már-már olyan komoly egyetemi élete is volt mind Oxfordnak vagy Cambridge-nek. Így nem meglepő, hogy nagyon sok felbecsülhetetlen értékű kézirattal találkozhatunk: megannyi vers és enciklopédia mellett még Allahra hivatkozó erotikus kézikönyveket is találhatunk a gyűjteményekben.
A kéziratokat nem egy nagy archívumban tárolták, hanem különböző családoknál szétszórtan. Ez talán magyarázza, hogy hogyan maradhattak fönt ilyen sokáig.
Timbuktu egy igazi egyetemváros volt a maga aranykorában. A legtöbb egyetem a mecseteken kívül működött, tehát a könyvek és a kéziratok nagy része egyenesen a tudósoknak készültek.
A város tele volt gazdag családokkal, akik nagyra becsülték a tanulást és presztízs-kérdés volt, hogy kinek van nagyobb irodalmi gyűjteménye. Ezek a gyűjtemények általában görög filozófusok elmélkedéseiből, versekből, szerelmes történetekből, asztronómiából valamint olykor vallásos könyvekből álltak. Ezeket sokszor lemásoltatták, hogy aztán a másolatok, egyetemek vagy privát otthonokban halmozódjanak fel. Így jöttek létre Timbuktuban a több ezer köteteket számláló könyvtárak. Senki sem tudja, hogy mennyi kézirat volt összesen a városban annak virágzása idején, de a számot több százezerre becsülik.  
A pusztulással fenyegetett kéziratokat roppant izgalmas és kalandos úton sikerült kimenekíteni a városból.

A kéziratgyűjtő
Joshua Hammer elmeséli, hogy szóban forgó könyvünk hőse, Abdel Kader Haidara, egy timbuktui tudós fia, aki egy helyi egyetemen oktatott. Abdel Kader ezen antik kéziratokat böngészve nőtt fel, valamint apja, halálakor rá hagyományozta a családi könyvgyűjteményt.  Nem csoda tehát, hogy Abdelt nagyon érdekelte hazája irodalomtörténete.
Évekkel később a nemzeti könyvtár kurátora felhívta Abdelt egy ajánlattal, miszerint körbe kéne utaznia a vidéki kis városokat, nomád törzshelyeket, hogy ott felkutassa és összegyűjtse az antik kéziratokat, amiket még a 16. század végén, a marokkói hódítás elől menekítettek ki Timbuktuból a vidékre. Abdel Kader végül vonakodva ugyan, de elvállalta a feladatot és hol teveháton, hol a Nigeren hajózva nekilátott körbejárni a környező falvakat, településeket a kéziratokért.
Abdel a lehető legtöbbet hozta ki a dologból. A nemzeti könyvtárat átépítette egy nagyobb intézménnyé, a saját családi gyűjteményét is beszolgáltatta, adományokat gyűjtött és más könyvtárakat is bevont a projektbe. 2000-re Timbuktu újra kulturális központ lett és visszanyert valamit 16. századi fényéből. 2012-re a könyvtár csaknem négyszázezer könyvet és kéziratot számlált.

Könyvtáros-összeesküvés
Az iratok kimentése a fővárosba, Bamakóba, nem volt éppen egyszerű… A művelet három részből állt. Az első szakasz az után vette kezdetét, hogy az Al Kaida 2012-ben elfoglalta Timbuktut és Abdel Kader megbizonyosodott arról, hogy az iratok a dzsihadisták célpontjaivá válhatnak. Ezért hát első lépésként az iratokat a könyvtárból város-széli, biztonságosnak vélt házakba szállították. Mindezt az éj leple alatt, szamarak segítségével oldották meg. A feladat második fázisában, hónapokkal az első után, az iratokat teherkocsikra tették, hogy már a városból is kivigyék azokat. Egyik kocsi ment a másik után, folytonos mozgásban, a sivatagon és megannyi ellenőrző ponton keresztül.
A harmadik szakasz akkor indult, amikor a francia hadsereg beavatkozott a térségben és veszélyes lett volna a szállítmányt a nyílt úton továbbszállítani. Így hát az elszánt könyvtárosok hajóra tették a rakományt és a Niger folyón keresztül szállították tovább Bamakó felé. De persze az egész történet tele van kalanddal és izgalmakkal, amiket a könyv részletesen le is ír.
A történet 2014-ben ér véget. A könyvek még mindig Bamakóban vannak. A kérdés az, hogy az iratok valaha visszatérnek-e Timbuktuba.
„Ki tudja?” – tette fel a költői kérdést Joshua Hammer, a könyv írója. A kéziratok most mind egy raktárban vannak Bamakóban. Elkezdték az iratokat digitalizálni, valamint a szállítás során megsérülteket megpróbálják helyreállítani. Mindeközben Abdel Kader az egyik szemét végig Timbuktun tartja, ugyanis szeretné egyszer visszavinni az iratokat eredeti helyükre...
De hogy ez nem mostanában fog megtörténni az biztos.