Gyökeresen új megvilágításba helyezi a Gilgames eposzt az a közelmúltban megtalált töredék, amelynek megfejtéséről a napokban nyilatkozott a Live Science-nek Andrew George, az Orientalisztikai és Afrikai Tanulmányok Intézetének munkatársa, a 2000-ben megjelent új Gilgames-fordítás szerzője, az eddig ismeretlen töredék megfejtője.

Kalandos leletmentés
A tábla előkerülése önmagában is kalandos történet. 2011-ben az észak-iraki, kurdisztáni szulejmánijjai múzeum programot indított, hogy visszaszerezze az amerikai megszállást követően, az iraki múzeumokból és történelmi lelőhelyekről eltűnt értékes műemlékeket, s ennek érdekében rengeteg agyagtáblát vásárolt meg egy ismert csempésztől.
Az anyag katalogizálása során az egyik ékírásos agyagtábla felkeltette az University of London Orientalisztikai és Afrikai Tanulmányok Intézete közel-keleti kultúrákkal és nyelvekkel foglalkozó professzorának Faruk Al-Ravi figyelmét. A professzor Andrew George segítségével öt nap alatt lefordította a tábla szövegét, s így kiderült, hogy páratlan kincs akadt a kezükbe. A szöveg a világ talán legrégebbi irodalmi alkotásának, a Gilgames-eposznak egy eddig nem ismert részletét tartalmazta. Az agyagtáblán található ékírásos szöveg az eposz ötödik táblájának eseményeit egészíti ki, amelyben Uruk királya, Gilgames, és barátja, Enkidu a cédruserdőt őrző Humbaba (vagy Huvava) nevű szörnyeteget támadja meg. Az agyagtábla nem kevesebb, mint húsz sorral gazdagította az ősi irodalmi alkotást.
Persze azt nehéz megítélni, hogy pontosan, hová, melyik változatba kell beilleszteni a most megtalált részletet. Az eposznak ugyanis ma öt változata ismeret. A legősibb variáns még nem is teljes eposz, inkább csak a sumer Gilgames királyról szóló történetek gyűjteménye. Az eredeti történeteket – Gilgames és Agga, Gilgames és Humbaba, Gilgames és az égi bika, Gilgames, Enkidu és az alvilág, Gilgames halála – egy óbabiloni szerző válogatta össze, fordította akkád nyelvre, egészítette ki újabb részletekkel, és szerkesztette egybe. Amennyire sejtjük, valószínűleg egyetlen költő munkája az az első ismert, szerkesztett akkád szöveg.
Újabb szövegváltozatot jelent a hettita Gilgames-eposz, amely részben hettita, részben hurri nyelvre fordított, a korábbinál mitikusabb történet. Szintén egy személy művének tűnik. Még a nevét is tudjuk: Ipizzi volt a szerző.  Van azonban egy újasszír korú, akkád nyelvű változat, amelyben Gilgames már egyértelműen az istenekhez hasonló hérosz, „kétharmad részben isten, egyharmad részben ember, senki más emberfia nincsen kívül-belül hozzá hasonló”. És végül ismert egy újbabiloni variáns is, amely az akkád irodalmi nyelven íródott.
A szulejmánijjai múzeum munkatársai szerint az új lelet az i. e. 2003-1595 környékére, vagyis nagyjából az Óbaliloni Birodalom időszakából származhat, Al-Ravi és George szerint azonban jóval később, az Újbabiloni Birodalom időszakában (i. e. 626-i. e. 539) keletkezett, tehát nem az első, hanem utolsó akkád nyelvű változathoz tartozik.

Gilgames, Enkidu, Humbaba
Nehéz megérteni ugyanakkor, hogy a részlet – ha óbabiloni eredetű – miért nem tűnik föl a többi változatban. A húsz soros tábla ugyanis az egész történetnek sokkal mélyebb, emberibb, valóságosabb tartalmat ad, mint amit az eddig ismert változatok kínálnak.
Hogy ezt megérthessük, röviden el kell mondanom az eposz egyik – immár dramaturgiai szempontból is döntőnek tűnő – történetét.
A mese Gilgames zsarnoki uralkodásával kezdődik, aki a népet szörnyű munkára kényszerítve magas falakkal zárja körbe városát. A nép jajveszékelését meghallgatva, Gilgames gőgjének letörésére az istenek megalkották Enkidut.
Enkidu valami félállati lény, a leírás szerint tetőtől-talpig szőr borítja, az emberektől távol, állat módjára él. Egy vadász fedezi föl a vadembert, és Gilgames, mikor hírét veszi létezésének, mindjárt meg akarja szelídíteni. Egy templomi örömlányt küld Enkiduhoz, aki elcsábítja a teremtményt, s ezzel kiragadja őt a vadonból. A két hős eztán megküzd egymással, de egyik sem tud győzni. Jobb híján tehát „Megölelték-csókolták egymást, s örök barátságot fogadtak.”
A következőkben Gilgames elhatározza, hogy megtámadja, s legyőzi, Humbabát, a cédruserdő félelmetes szörnyetegét. Elképzeléseit megosztja új barátjával, akit erős kétségek gyötörnek a vállalkozás miatt, de végül enged Gilgamesnek. Enkidu jól ismerve az utat Humbabához, el is vezette barátját a szörnyeteghez, de mindvégig óvja, a királyt, láthatóan próbálja eltántorítani a küzdelemtől.
Az erdő kapujánál Enkidu meg is sérül, és újra kétségek kerítik hatalmába. Gilgames álmait ugyancsak eltérően értelmezik: a király bizakodik, Enkidu viszont baljós előjelnek érzi az álmokat. Végül persze legyőzik a cédruserdő őrét, de itt is van az eposzban egy jelenet, ami összefügg az újonnan megtalált tábla-töredékkel. A hettita nyelvű változatban Sammas napisten nyolcféle szelet támasztva ártalmatlanná teszi Humbabát, aki tehetetlenségét érezve alkudozásba kezd: felajánlja cédruserdejét az életéért cserébe. Gilgames hajlik arra, hogy elfogadja az ajánlatot, Enkidu azonban a leghatározottabban ellenzi. A király tehát megöli a szörnyet. S, hogy ez alkalommal miért hallgat Gilgames barátja szavára, ha eddig szinte semmiben nem hallgatott rá, az most, az új töredék alapján válik érthetővé. De ne szaladjunk ennyire előre, mert a történetnek lesz még egy fontos momentuma!
Miután – szempontunkból, pontosabban az új töredékkel kapcsolatban nem lényeges események, újabb hőstettek történnek – Enkidut rémálmok kezdik gyötörni. Az istenek tanácskozásáról álmodik, amelyen a halhatatlanok elítélték Humbaba megölését, s úgy döntenek, hogy a két hős egyikének halnia kell. Enkidut választják. Enkidu átkozza a leányzót, a cédruserdő kapuját, mindazokat, akik miatt erre a sorsa jutott, de az istenek rendelésén nem tud változtatni. A megszelídített vadember, a király barátja, tizenkét napos haláltusa után kiadja lelkét.
A veszteség élménye, a halállal való szembenézés kényszeríti azután Gilgamest arra, hogy az örök élet után kutatva útnak induljon.

Elhagyott, megtagadott, elárult identitás
Az újonnan megtalált töredék Enkidu alakját árnyalja, s helyezi új megvilágításba az emberré lett vadember életét, ezzel pedig az egész eposznak új, az eddiginél is mélyebb értelmet ad. Bár úgy tűnik, hogy a felfedező és a fordító nem ismerte föl leletük irodalomtörténeti jelentőségét.
Andrew George például elmondta a Live Science-nek, hogy a szöveg arra utal, hogy Humbaba egyfajta szórakozási lehetőségként tekint az erdő hangjaira. „Az erdő tele van hangos madarakkal és tücskökkel, a fákon pedig majmok üvöltöznek és sikoltoznak” – mondta, hozzá téve, a természeti táj effajta élettel teli leírása ritka a babiloni költészetben. Arról is beszélt, hogy új szövegből kiderül: Enkidu ismét helytelenítette a rombolást, mikor Gilgames levágta, Urukba vitte a cédrusfákat. Ilyesfajta környezeti tudatosság is ritka a korabeli művekben – tette hozzá George, tökéletesen félreértve Enkidu kételyeinek lényegét.
Az is kiderül ugyanis a szövegből, hogy végre a lényegről beszéljek, hogy Enkidu és Humbaba gyermekkori barátok voltak. Enkidu erdei élete közös Humbabáéval, s ez a tény egy egészen más Enkidut állít elénk. Így már érthető, miért tud mindent a cédruserdő szörnyéről, miért vannak rossz előérzetei, kételyei, és végül miért emészti el halálos bűntudat a két világ között őrlődő Enkidut. Átkozódása értelmet nyer, halála logikus eredménye létformákat álugró identitásváltásának.
Mi több, az egész eposzban – a korábban pusztán kalandnak tűnő kitérő, a cédrus erdő őrének elpusztítása – dramaturgiai jelentőséget nyer. Enkidu életének fordulata, vademberből emberré válása, a cédruserdő elpusztításával, a gyermekkori barát, Humbaba megölésével válik végérvényessé és visszavonhatatlanná. És így emésztő önmarcangolása, végül halála is logikus történetté kerekedik. Enkidu nem pusztán elhagyja, de meg is tagadja, mi több, el is árulja gyermekkorát, vagy fogalmazzun inkább úgy, korábbi identitását. Ebben az összefüggésben válik értelmezhetővé halála, amely viszont így az egész eposzt új megvilágításba helyezi.
Ugyanis Gilgamest így nem pusztán az elmúlás rémülete indítja útnak, hanem a döntés rémülete is. A kérdés immár nem az, meg kell-e halnia minden embernek, hanem az, élhetünk-e úgy, hogy tetteinket ne kelljen megbánni, döntéseinket lehessen visszavonni, vagy másképp megfogalmazva, felelősséget kell-e vállalnunk minden tettünkért, felelősek vagyunk-e azért, akik vagyunk, akikké leszünk, akikké tesszük magunkat. S Gilgames válasza a halhatatlanság lehetősége, az örökkévalóság igénye, amelyben egyes döntéseink – a végtelen létezéshez képest – nyilván jelentéktelenné válnak.

Az új tábla jelenleg a szulejmánijjai múzeumban van kiállítva.