Folytatjuk a történetet a cinikus iskola bölcseiről, mert kimeríthetetlen témát adnak a görög gondolkodás tisztelőinek. Hogy némiképpen megértsük a cinikus iskola filozófusait, eszünkbe kell idézni, hogy koruk Hellász hanyatlásának kora. A gazdag Athén dúsgazdaggá és büszkéből gőgössé válik, szabadságának zálogát mások rabbá tételében látja és elmerül a peloponnészoszi háború mocsarába. Ez a végjáték, hogy azután előbb a makedón, majd a római katonák csizmái tapossák el a görögök szabadságát. A cinikusok látják a hanyatlás jeleit: az erkölcsök romlását, a pénz, a vagyon, Isteneket megszégyenítő imádatát. Az orvosság, amit ajánlanak kegyetlen és keserű – nem is vette be a beteg. Innen a harag és a megvetés.

Milyen kutya?
Barátunk, Diogenész – aki egymaga képes könyveket megtölteni életével és gondolataival – amint emlékszünk, nem volt éppen barátságos természetű. Mindenkihez volt egy rossz szava, de vajon mit mondott ő, mit gondolt a „kutya” magáról? Platón, aki az irónia mestere volt és, mint meséltük, tiszteletteljes, de ellentmondásos viszony fűzte őket egybe, „örjöngő Szókratésznek” nevezte. Ezzel egyrészt dicsérte, hiszen magához Szókratészhoz hasonlította, másrészt viszont őrjöngőnek is titulálta… Ő maga azt mondta: „Olyan kutya vagyok én, akit sokan dicsérnek. De a sok dicsérő közül egy sem merne velem vadászni.” Majd másutt: „A többi kutyák elleneiket marják meg, én a barátaimat, de csak azért, hogy megmentsem őket.”
Megvetette az athéniakat. Egy alkalommal, mikor éppen a fürdőből jött ki valaki megkérdezte, mennyi ember van bent. „Egy sem” – válaszolta. Egy másiknak közvetlenül ezután, aki arról érdeklődött mekkora a tömeg odabent, azt válaszolta, hogy nagy.

Akire ráfér egy parancsoló
Mikor Aegina szigetére hajózott, elfogták a kalózok és Krétán eladták rabszolgának. A kikiáltó megkérdezte tőle, hogy mihez ért. „Embereknek parancsolni.”  Válaszolta és rámutatott a tömegben a gazdag öltözetű Xenaidesre: „Ennek adj el, erre ráfér a parancsoló.”
Sohasem félte a nagyokat és hatalmasokat. A khairóneiai csata után – melyben végképp legyőzték az egyesült thébai-athéni hadakat II. Phlipposz makedón lovasai, élükön az akkor tizennyolc éves királyfival, a későbbi világhódító Nagy Sándorral – foglyul ejtették és a győzedelmes Philipposz elé hurcolták, kémkedéssel vádolva. A kémkedést firtató kérdésre nyugodtan válaszolta: „Igenis kém vagyok, a te telhetetlenségednek kémlelője.” Sőt – Plutarkhosz szerint – még esztelenséggel és akarathiánnyal is megvádolta a királyt, mert népeken gázol át minden kényszer nélkül. Később, mikor a  diadokhoszok egyike, Perdikkasz, aki tanácsot kért tőle, de felháborodott a tiszteletlenségén és halállal fenyegette, azt mondta neki: „Ez nem nagy dolog, a mérges növények is képesek megölni, fenyegess inkább azzal, hogy nélkülem is boldogulsz.”
Megvetette a nagyok kegyeit. Mikor dicsérték előtte Kalliszthenész szerencséjét, hogy Nagy Sándor udvarában élhet és részt vehet a fényűző lakomáin, azt nyilatkozta: „Ellenkezőleg, sajnálni kéne, hiszen akkor ebédel és reggelizik, mikor Sándor éhes.”

Pénzesek és pénztelenek
Egy alkalommal pénzt kért egy gazdag embertől, aki azt válaszolta neki, „Ha meg tudsz győzni, akkor adok.” Mire ő: „Ha én bármiről meg tudnálak győzni, arra vennélek rá, hogy akaszd fel magad.” Mikor ismét pénzt kért egy gazdagtól, de az sokáig tétovázott, türelmetlen lett: „Nem a temetésemre kértem, hanem ennivalóra!” Meglátogatta az ünnepelt gondolkodót, Anaximenészt is, aki roppant kövér volt és felszólította: „Adj nekem, szegénynek is egy kis hasat. Neked is könnyebbség lesz, nekem is hasznomra válik.”
Különös véleménye volt a művészekről is. Mikor egy hatalmas termetű lantost mindenki ócsárolt, ő azonban dicsérte. Mikor kérdezték tőle miért tesz, azt válaszolta: „Mert ilyen hatalmas termetű létére lanton játszik és nem rabolni jár.” Egy énekest, akit a közönsége mindig otthagyott így köszöntött: „Jó napot kakas! Miért éppen kakas?” – kérdezte amaz. – „Mert mikor megszólalsz, mindenki felkel.”
Végezetül idézzük fel, amit a bölcsesség és a szegénység összefüggéséről mondott, nagyon meggondolandó módon: „A szegénység önkéntelen mestere a filozófiának. Mert amire a filozófia szavakkal igyekszik rábírni, arra a szegénység a tények erejével kényszerít.”