2015. március 5-én az Olasz Kultúrintézet Federico Fellini termében Szabó Győző felvezetésével Madarász Imre tartott előadást legutóbb megjelent könyvéről, melynek címe Két máglya. Ebben a kötetben Girolamo Savonarolát és Giordano Brunót helyezte egymás mellé. E két, igen ellentmondásos megítélésű embert összeköti tragikus véget ért életútjuk, melyet egy-egy máglya zárt le. Erről beszélgetünk a szerzővel.

– Ez a kettős portré emlékeztet Plutarkhosz Párhuzamos életrajzok című munkájának koncepciójára. Mint elhangzott a bemutatón is, a magyarországi recepció a kötet mindkét hősével elég mostohán bánt az elmúlt néhány évtizedben. Talán Bruno kicsit ismertebb, mivel egyrészt az utolsók közt volt, akiket eretnekség miatt égettek meg, másrészt halálos ítéletét az egyház is méltatlannak nevezte nemrégen. Savonarola kapcsán a modern korban is jóval több a negatív előítélet, mint a szabadgondolkodó Bruno esetében.
– Ahogy nagyon helyesen említette Plutarkhosz életrajzait, melyek éppen a reneszánsz korban voltak a legnépszerűbbek, úgy azt mondhatnám, hogy az én könyvem „párhuzamos halálrajzot” mutat be, melyben egy összehasonlító mártírológiára tettem kísérletet. Ők az olasz kultúrtörténet talán leghíresebb két vértanúja, akiket nemcsak hasonlóságok kötnek össze, hanem ellentétek is. Előbbire példa az a paradoxon, hogy mindketten abból a domonkos rendből indultak el, melynek egyik feladata az eretnekség elleni harc volt, mely a Szent Inkvizíciót is vezette. Mindketten a szavaikért haltak meg. Noha Machiavelli Savonarolát „fegyvertelen prófétának” nevezte, annak mégis volt egy fegyvere: a szó, azaz a prédikációi. Giordano Bruno a leírt szavainak szenvedélyességével hatott. Mindketten a reneszánsz fénykorának alakjai, e két máglya erre a korszakra vetett tragikus árnyat. Sok közös vonásuk ellenére különböző személyiségek ők. Míg Girodano Brunót a szabadgondolkodás, a gondolatszabadság vértanújaként tisztelték a felvilágosodástól kezdve, addig Savonarolát magát elmarasztalták a fanatizmusa miatt: reneszánsz kori festményeket, könyveket és egyéb műalkotásokat égetett el a Hiúságok Máglyáján. Ezután beigazolódott Heinrich Heine mondása, hogy „ahol könyveket égetnek, ott végül embereket is fognak.” Savonarolát persze nem azért égették el, mert könyvégetők voltak a követői, hanem mert keményen bírálta VI. Sándort, a Borgia pápát, aki a katolikus egyház szerint is az egyháztörténet legrosszabb egyházfője volt. Itt egy újabb párhuzam: a kötet mindkét hőse sorsában döntő szerepe volt egy-egy pápának, Bruno esetében VIII. Kelemen volt ez a személy, az ellenreformáció jellegzetes alakja.

– A könyv átfog több mint egy évszázadot: Savonarola 1498-ban ítéltetett halálra Firenzében, Brunót pedig 1600. február 17-én égették meg a római Campo de’ Fiorin. Volt azonban ebben a két eseményben jelentős különbség is. Az olaszok a reneszánsz kort két nagy szakaszra osztják: a humanizmusra és az érett reneszánszra. Az előbbi a Mediciek Firenzéjére jellemző, míg az utóbbiban már megjelenik az ellenreformáció, mely tovább is vezet a következő korszakba, a barokkhoz. Mondhatjuk, hogy ez a két máglya az itáliai reneszánsz két végpontját is kijelöli?     
– Mindenképpen jellegzetes, hogy máglyahalálukkal mindketten lezártak egy nagyszerű századot: Savonarola a Quattrocentót, Bruno pedig a Cinquecentót. Az olaszok által Umanesimo és a Rinascimento néven illetett korszakokban ez a két esemény fontos határkő. De annál, amit lezártak, még fontosabb, amit előlegeztek. Arról, hogy minek az előfutárai, igen szenvedélyes viták zajlanak mind a mai napig. Savonarolában például a protestáns egyházak — Adyval szólva — „kora lelküket” vélték felfedezni. A reformáció genfi emlékművén olvasható az ő neve is. John Stuart Mill, a nagy liberális filozófus A szabadságról című XIX. századi művében Savonarolát a reformáció levert előfutárai közé sorolja. Ugyanakkor Francesco De Sanctis és más klasszikusok inkább az ellenreformáció korai prófétáját látták benne, aki restaurálni akarta a középkort, szemben a humanizmus és reneszánsz szellemiségével. Olyan elképzelések is voltak, hogy Savonarola egyenesen a XX. századi katolikus egyházreformokat előlegezte volna meg! Tény, hogy egyházszakadást nem akart, amivel pedig a Borgia pápa megvádolta őt, ezzel szemben viszont célja volt egy belső morális megújulás. Brunóban sokan a felvilágosodás és a szabadgondolkodás előfutárát látják. Nem tagadható, hogy az antiklerikalizmusnak is szimbóluma lett később. Ezt a magyarországi kommunista diktatúra idején nagymértékben fel is használta a keresztényellenes propaganda. Talán ez is magyarázza azt, hogy a magyar kulturális és tudományos élet a mai napig nem igazán tud mit kezdeni Giordano Brunóval. A magyar Szemere Samu filozófus 191 4-ben komoly monográfiát jelentetett meg Brunóról, sőt két párbeszédét — Az okról, az elvről és az egyről, illetve A végtelenről, a világegyetemről és a világokról — le is fordította. Azóta e téma terén nálunk sok minden nem történt: mai napig nincsenek lefordítva korszakos jelentőségű, a reneszánsz filozófia csúcspontját jelentő párbeszédei, nincs kiadva A gyertyaöntő című vígjátékának az a fordítása, amelyet a XX. századi magyar irodalom egyik legnagyobb klasszikusa, Németh László készített, és amelyet Bagossi Edit, a Debreceni Egyetemen volt tanítványom talált meg. Ennek kiadása húsz éve késik! Nagy tehát Brunóval kapcsolatban az adósságunk, de feladatunknak kell tekintenünk, hogy elkészítsük korszerű monográfiáját. Ha könyvemmel kicsit sikerülne előmozdítanom a tudományos eszmecserét ezekről a nagy életművekről, az nagyon fontos lenne. 2000-ben, Bruno halálának 400. évfordulóján Bukarestben megrendezésre került egy nagy nemzetközi konferencia, ahol eszmét cseréltek a vele foglalkozó európai szakemberek. Ugyanakkor itt, az Olasz Intézetben is zajlott egy beszélgetés a mártíromsága kapcsán.

– A könyvbemutatón azért kialakult egy polémia is. Ha azt mondjuk, hogy Savonarola fanatikus volt a pápa kíméletlen bírálatában, ezt Brunóra is áll, csak éppen ő nem egy személyre koncentrált, hanem az egyház filozófiai alapvetéseit kérdőjelezte meg antiarisztoteliánus és antitomista tanaiban, illetve átértékelte az Isten-képet is, és ez aztán a XVIII. században a naturalizmus vagy a panteizmus köreiben folytatódott. Mégiscsak volt benne is fanatizmus, hiszen nem vonta vissza tanait, szemben Galileivel vagy Campanellával. Utóbbiak meghátráltak a Szent Hivatal előtt, ezt Bruno nem tette meg. Nem fanatizmus-e ennek az oka?
– Lehetne mondani, Giordano Bruno-t idézve, hogy ez egyfajta „hősi megszállottság” volt. Tegyünk azonban különbséget eközött és a könyvégető fanatizmus között! Raffy Ádám könyvcímét idézve, Bruno maga egyfajta „fáklya” volt. Savonarola és hívei irodalmi és egyéb művészeti alkotásokat dobtak a máglyára. A szó negatív értelmében utóbbi volt a fanatikusabb, ugyanakkor heves kritikáit egy eltorzult egyházi vezetésnek címezte. Egyetértek azzal, ami itt el is hangzott a hozzászólásokban, hogy tudniillik Bruno már jelentősen kívül esett a keresztény vallásfilozófián. Istent lényegében a természettel azonosította, ilyen szempontból Spinoza panteizmusa mindenképp táplálkozik Bruno tanaiból, de ez további vizsgálat tárgya lehetne. Szemere Samu azt állítja, hogy az egész jelenkori filozófia nem más, mint Bruno zseniális gondolatainak a továbbfejlesztése. Lehet, hogy van benne túlzás, de tény, hogy Bruno a megszállottságával és szenvedélyességével vált a filozófiatörténetnek Szókratész óta a legtragikusabb bölcse. Perének nyolc éve a világtörténelem legnagyobb filozófuspere volt.

– Tragédiájában talán szerepe lehetett annak is, hogy 1545 és 1563 között lezajlott a Tridenti Zsinat, mely elindította az ellenreformációt, és ez nem tűrte különutasságot. Ha nem lett volna az a katonás rend, ami jellemezte az ellenreformációt, akkor talán nem is égetik meg Brunót?
– Az ellenreformáció Itáliában azért volt különösen tragikus emlékű, mert nem talált igazi vallási reformátorokat, akikkel harcolhatott volna, ezért a szabadgondolkodók ellen fordult. Az olasz reneszánsz filozófiát nagyrészt ez az ellenreformáció fojtotta el. Ebben nagy szerepe volt a Seicentót meghatározó jezsuita rendnek. Ne feledjük, hogy a Bruno elleni per vezetője az a Roberto Bellarmino, nagytudású teológus, jezsuita szerzetes volt, akit a XX. században szentté avattak. Ennek fényében érthető a XIX. századi olasz patrióták, mint például a már említett De Sanctis, jezsuitákat támadó véleménye, miszerint ők az olasz kultúra megrontói. Van ebben túlzás, de bizonyos, hogy Bruno az ellenreformáció keltette hisztérikusan eretnekellenes légkör áldozata lett. Száz évvel korábban, amikor Savonarolát előbb felakasztották, majd a holttestét máglyára vetették, még nem létezett ilyen eretneküldöző pszichózis. Fontos különbség még az is, hogy Savonarola a Medici-ellenes pártnak (Piagnoni) is vezetője volt, mint egyfajta vallásos-teokratikus, népuralmú köztársaság felé vivő vezető. Bruno ezzel szemben teljesen magányos figura volt, semmilyen pártolója nem akadt. Sajátos módon, jóval később lett népes tábora: a szabadgondolkodók tűzték zászlajukra a nevét. Savonarola későbbi hatása inkább búvópatakként terjedt tova. Mindkettejük emlékében nagyon sok nyugtalanító vonás van, sokféleképpen értelmezhetők. Bruno mégis élőbb. Megragadó szobra áll Rómában, ahol megégették, de ez a tér a mai napig tüntetések kedvelt színhelye is. Bruno egyfajta gondolkodás „szentje”, bár az egyház nem tartja jó katolikusnak, míg Savonarola hivatalosan is eljuthat a teljes rehabilitációig, mivel nem volt egyházellenes.