Hérodotosz történeti könyvei után, ahol többnyire királyok és hadvezérek sorsát találjuk, úgy gondoltam, vessünk egy pillantást a szellem királyaira és hadvezéreire – a görög filozófusokra. Nagyon sokat köszönhetünk nekik, sokkal többet, mint gondolnánk. Szinte bármi, amit ma a világról gondolunk, az már az ő gondolataik között is fellelhető és a nyugati kultúra egyáltalán nem lenne elképzelhető nélkülük.

Áldás vagy átok?
Sokan, akik úgy gondolják, hogy az ókor görög filozófusai méltóságteljes és megfontolt férfiak voltak, megfeledkeznek a közmondásos görög pimaszságról és gúnyolódó természetről. Voltak közöttük persze valóban méltóságteljes és komoly férfiak is, mint Klazomenai Anaxagorasz, Periklész barátja és nevelője, akit csak „Ész”-nek neveztek és állítólag sohasem nevetett, mert a nevetést nem tartotta eléggé méltóságteljesnek. Mi, most – léha természetünknek megfelelően – természetesen nem velük foglalkozunk, hanem a gondolkodás vagabundjaival, akik azonban mulatságos cselekedeteikkel is elgondolkodtathatnak bennünket. Úti kalauzunk Diogenész Laertiosz „A filozófiában jeleskedők élete és nézetei”

című műve lesz; nehezen dönthető el, a filozófiatörténészek szerint, hogy a mű fennmaradása, inkább áldás, vagy inkább átok. Sok filozófus van, akinek munkásságáról csak az ő műve alapján hallottunk egyáltalán, ám eközben olyan regényes képtelenségek vannak benne, mint hogy beszélt egy emberrel, aki a Holdról jött.

Fényűző és élvhajhász

Az első ilyen férfiúnak Arisztipposzt (Kr. e. 435–370) szemeltem ki. Azt tanította, hogy csak az érzékeinken keresztül tanulhatunk bármit is. Úgy vélte, hogy életünk célja az élvezet és arra kell törekedni, hogy ezt megszerezzük, mert aki nem élvezetekben él az bizony boldogtalan. Őt egyaránt elmarasztalta Szókratész, Platón és még későbbi hősünk, szünopei Diogenész, a nagy cinikus is, mert filozófushoz nem méltó, fényűző és élvhajhász életet élt.

Ezt azonban egyáltalán nem szégyellte és mesterétől, Szókratésztől eltérően sok pénzt kért nevelői szolgálataiért. Mikor valaki a fiát vitte taníttatni hozzá szemrebbenés nélkül ötszáz drachma tandíjat kért. Az illető meghökkenve mondta: „Ennyiért egy rabszolgát tudok venni.” Odavetette neki: „Vegyél, és lesz kettő.”
Bölcs ember volt mindezek ellenére. Amikor egy ügyvéd, aki védte és megnyerte a pert, megkérdezte: „Mi hasznod volt Szókratészból?” Arisztipposz ezt felelte: „Az, hogy amit rólam mondtál, igaz legyen.”

Akinek a lábában van a füle
Nagy barátja volt I. Dionüsziosz, Szicília nagy részét uralma alatt tartó szürakuszai türannosz (Kr.e. 405-367). Arisztipposz azonban nem nagyon esett hasra a nagyhatalmú zsarnok előtt. Egy alkalommal az uralkodó felszólította, hogy beszéljen neki a filozófiáról, mire azt válaszolta: „Nevetséges, hogy tőlem tanuld, mit kell mondanod, és te mondod meg, mikor tanítsalak erre!” Dionüsziosz ekkor megharagudott, és az asztal végére ültette Arisztipposzt. Mire ez megjegyezte: „Ki akartad tüntetni ezt a helyet.” Amikor Dionüsziosz megkérdezte, hogy van az, hogy a filozófusok kilincselnek a gazdagoknál, ezek viszont a filozófusoknál nem? Azt mondta: „Mert az előbbiek tudják, mire van szükségük, az utóbbiak viszont nem”. Egyszer egy barátjáért járt közben Dionüsziosznál. Mivel nem talált meghallgatásra, lába elé vetette magát. Amikor ezt felrótták neki, ezt mondta: „Nem én vagyok a hibás, hanem Dionüsziosz, akinek a lábában van a füle.”

No, de térjünk rá az ominózus köpködésre!
Volt Dionüsziosznak egy Szimosz nevű frígiai intézője és kincstárnoka, akit egyébként nagy bajkeverőnek tartottak. Egy alkalommal, hogy elkápráztassa Arisztipposzt, mindenféle kincseket, gyönyörű házakat mutatott neki, melyek mind urának tulajdonai voltak. Külön felhívta a figyelmét a szépséges, mozaikkal ékesített márvány padlóra is. Ekkor Arisztipposz krákogva az arcába köpött. Mikor Szimosz felháborodva és dühösen kérdőre vonta, mentegetőzve csak ennyit mondott: „Nem volt hova köpnöm.” A különösen gyönyörűséges márványpadlóra mégsem köphetett, választott hát egy helyet, ami a legkevésbé volt szép a környéken.