Most, hogy a Monty Python csoport újra összeállt, és a meghirdetett előadásra a jegyek mintegy negyvenhárom másodperc alatt elkeltek, szinte megkerülhetetlenné vált, hogy komolyabban foglalkozzunk az angol abszurd humorral. Persze arra nem vállalkozhatunk, hogy a műfaj teljes történetét feldolgozzuk, hiszen könyvtárnyi anyagot kellene összeírni ehhez. Ám a kezdetekkel kapcsolatban mindenképpen tudunk némi érdekességet mesélni.
Az abszurd humor ugyanis egyáltalán nem új jelenség. Már a középkorban is virágzott, sőt akkor virágzott igazán…

A habzsoló középkor
A mai ember hajlamos azt gondolni, hogy középkori elődje valami mélységes depresszióban élt, minduntalan a felhők fölé pislogott, és gondolatai a bűnbocsánat körül keringtek. Ez azonban egyáltalán nem igaz. A téves középkorkép a romantikának köszönhető, mely a maga viktoriánus világnézetét vetítette vissza korai századokra, s a sötét és babonás középkor képével vigasztalta magát a sötét és babonás jelenkor valóságával szemben. Az igazi középkor azonban igen vidám időszak volt. No, persze, csak akkor, ha eltekintünk a járványok, háborúk, éhínségek, martalócok és adószedők kellemetlen jelenlététől. A gótika mégis, mindezek ellenére, vagy talán éppen ezért, az élet bizonytalansága, viszonylagos rövidsége, és kiszámíthatatlansága miatt az élménykeresés olyan kivételes sűrűségét hozta, amit talán csak a hatvanas-hetvenes években ismert meg újra az emberiség.
A gótikus viseletek pompája, amelyeket részletesen ábrázoltak festők és kőfaragók, a lakomák végtelensége és változatossága, amelyeket kortárs leírásokból ismerünk, a szexuális szabadosság, amelyről inkább nevetve, mint elítélően számoltak be a kor tollforgatói, s természetesen a tréfák vaskossága, mind, mind azt tükrözik, hogy a középkor utolsó évszázadai az életöröm és a mulatság kora volt. Még akkor is, ha ebbe az élethabzsolásba időről időre belerobbant a gyász és a nyomorúság szörnyűsége.
Úgy tűnik azonban, hogy a komédia és a tragédia kettőssége, a szakrális és a profán összeborulása, a skolasztikus misztika és az abszurd humor találkozása nem zavarta a középkori embereket. Mintha mindenben – örömben és bánatban, hitben és gyarlóságban, életben és halálban – a végleteket akarták volna megragadni.
Persze, a csuda tudja, mit gondoltak évezrede halott emberek. De aki e cikk illusztrációit szemléli, az aligha fog kételkedni abban, hogy így, vagy ilyesformán élhettek, gondolkodhattak elődeink.

Bizarr rajzok, magasztos szövegek
Kaitlin Manning, ritka könyvek és kéziratok kutatója figyelt föl komolyan az illusztrált kódexek furcsa ábráira. Manning tanulmányai közben gyakran látogatta British Múzeum könyvtárát, ahol egyébként a világ legnagyobb kódex-gyűjteménye található, s itt fedezte föl a díszítőelemek között megbújó furcsa, bizarr rajzokat. „Ezek a vicces rajzok figyelmen kívül hagyott részletei a középkori fóliánsoknak. Húsz, harminc évvel ezelőtt a tudomány semmiféle érdeklődést nem mutatott irántuk, felesleges, jelentéktelen díszítőmotívumnak tartotta azokat. Pedig ezek nélkül nem kapunk pontos képet a középkori társadalomról. Hiszen miközben a mi korunk élesen szétválasztja az egyes témákat, miközben elképzelhetetlen, hogy a szex, a vallás és a humor egy lapon szerepelje, addig a középkor a témák vad keverékével a szó legszorosabb értelmében egy lapon említi valamennyit.”
A mellékes illusztrációk feltárásából egy gyökeresen új, az eddigiektől eltérő középkor bontakozik ki előttünk, olyan, amilyen – legalább is a témakeveredést illetően – inkább a posztmodernre hasonlít.
Meglehet, a mi korunk sokfélesége, az Aaron Schultz által megfogalmazott kritikátlan sokszínűség, az  „everything is going”, a „minden megy” szemlélete kellett ahhoz, hogy felismerjük a középkor gátlástalan mókáját és szentségekbe csomagolt bárgyúságát.
Bár bizonyos értelmében ezeket a képeket még heves viták övezik. A tudósok egy része úgy sejti, hogy az efféle illusztrációk szerepe az lehetett, hogy a művész kiemelje fontos részeket, vagy elmondja azt, ami a szövegből véletlenül kimaradt. Gyakorta ugyanis a kolostori kódexmásoló és az illusztrátor ugyanaz a személy volt. Akkoriban a munkamegosztásnak azt a manufaktúra-szerű rendszere még nem volt elterjedt. Egy könyvet egy ember készített, szövegét, díszítését, mind ő rajzolta meg. Így aztán sok szakember úgy véli, nem játékból készültek az illusztrációk, hanem a szöveg szoros kiegészítéseként, esetleg az értelmezést segítő kontrasztként kerültek a kódexekbe.

Személyes könyvek, személyes lázadások
Más szakemberek úgy gondolják, hogy a képek értelme és jelentősége éppen az ellenkezője mindennek. A középkori Európában, mielőtt a könyvek tömegtermékeké váltak volna, a könyv igazi értéktárgy volt. Ma már nehéz ezt elképzelni, de akkoriban egy-egy könyv igazi kincsnek számított, és ami a fő, személyes tárgy volt.
A tréfás, abszurd illusztrációk fénykorát a kutatók a XIII., XIV. századra teszik, amikor Nyugat-Európában az olvasás már népszerű időtöltés volt. Természetesen a közkézen forgó szövegeket nem készítették el olyan igényes formában, mint az illusztrált kódexeket, de számos lovagregény, szerelmes história, sőt sikamlós történet, mint amilyen a Canterbury mesék, már sokak által olvasott kéziratban terjedt. Az olvasó európaiak számára így a könyv, különösen az illusztrált kódex igazi státusszimbólum lett, személyes vagyontárgy.
Ebben a világban viszont az illusztráció pajzánsága is inkább a megrendelő ízlését, humorát tükrözte, olyasvalami lehetett, mint a huszadik században az exlibris, személyes jel, a könyvben elhelyezett névjegy. Ha viszont így volt, akkor az illusztrációk nem annyira a szöveghez, mint inkább a könyv tulajdonosához tartoztak. Ennyiben talán igazuk lehet azoknak, akik a merev és hierarchikus középkori renddel való személyes szembefordulást, egy kicsi lázadást, az egyéni szabadság vágyát fedezik föl a bizarr és gúnyos rajzokban.

Kaitlin Manning szerint mindkét elképzelésnek van létjogosultsága, de az bizonyos, hogy „a furcsa rajzok segítenek felismerni, hogy a középkori társadalom csaknem olyan összetett lehetett, mint a miénk."